História 1991
1991 / 1. szám - GLATZ FERENC: Az új történetírásról
dése az újkor iránt. Ahogy a politizálás, az emberek saját dolgainak intézése mind általánosabbá válik, úgy válik a társadalom számára a történelemben mind fontosabbá a hozzánk legközelebb eső korok története. Ma már a történelmi érdeklődés elsősorban azt jelenti: tudni akarja a társadalom, milyen előzmények vezettek a mai helyzethez. A történettudományon belül gyorsan fejlődnek ki az újkorkutatás intézményei: tanszékek, társaságok, folyóiratok. Sőt, a mai disszertációk már nagyrészt nem is a klasszikus korszak tematikáiból, az ókorból, középkorból, hanem az új- és legújabb korból merítik tágyukat. Mindennek ellenére a módszertanban, és így a történészképzésben még a speciálisan újkori források tanulmányozása, éppúgy, mint a társadalomtörténet-írás esetében, lemarad. A szakma egyik lábával a nyilvánosság igénye után lép, a másikkal állva marad. A történettudományban ma tevékeny generációk képzésükben a középkoron iskolázódtak. Az újkori forráskritika körvonalai még az írott forrásokra vonatkozóan is csak részben alakultak ki. De — hogy ismét a nem írott emlékekhez térjek vissza —, hiányzik annak végiggondolása, mennyiben különbözik a 20. század, mint emlékeket termelő korszak, a történelem korábbi szakaszaitól. A már előbb is említett tömegesség nemcsak az állami és hivatali élet kitermelte tömeges aktatermelésből áll, sőt nem is csak a tömeges privát írott emlékek (levelek, feljegyzések) kitermeléséből, de jelenti azt is, hogy az ipari forradalmak következtében az emberi környezet tárgykultúrája a korábbiaknál sokkal gazdagabb lett. Azt is mondhatnánk: a legújabb korban az emberi történelemnek sokkal több oldala csapódik ki a tárgyi környezetben, mint korábban; a tárgyi és környezetkultúra elemein sokkal több leolvasható az újkori társadalom életéből, mint a korábbi korszakok esetében. A globális témákról. A következő, harmadik tematikai kihívás a globális problémák jelentkezése jelen korunkban. A 20. század második felére minden gondolkodó értelmiségi előtt egyértelművé válik, hogy a nemzeti államok rendszere a maga bonyolult bürokratikus gépezetével, sőt parlamentáris és pártrendszereivel sem képes az emberiség általános problémáit, a 20. század teremtette új problémákat megoldani. A 19. században rögzült és ma is élő intézményeinkkel nem tudjuk legyűrni ember és környezet, azaz a bioszféra tönkretételének veszélyeit, a stratégiai fegyverek keltette világpusztulás veszélyét. A társadalmi nyilvánosságot mind jobban érdekli az ember nembéli viszonyának, az embernek mint biológiai egységnek problémája (gyermekkor, az öregség, a nemek viszonya, önmagunk megőrzése). Kevésbé akarja legyőzni a természetet és mind jobban békében kíván vele élni, és értékmérője mindinkább az lesz, hogy a különböző politikai és társadalmi intézmények (nemzeti állam, parlament etc.) mennyiben segítik az embert az egyszer megélhető élet mind teljesebb kiéléséhez. Ha most ezzel az érdeklődéssel szembehelyezzük azt, hogy tanszékeink, intézményeink menynyire az állami és a nemzeti tematikákhoz igazodnak, akkor azt mondhatjuk, hogy a 20. század második felének társadalmi nyilvánossága a történelem iránti kíváncsiságban előtte jár a történettudománynak. Míg mi szorgalmasan írjuk disszertációinkat a diplomácia, egyik vagy másik kormány és párt parlamenti harcainak történetéből, addig az embereket sokkal inkább az érdekli, hogyan táplálkoztak, ruházkodtak, szeretkeztek elődeink, hogyan élték meg a nap 24 óráját, amiből talán csak elvétve fordítottak átlagban fél vagy negyedórát a politikára, az intézményekkel való törődésre. És történetírásunk az emberek által megélt ezen negyedórák történetére összpontosítja többnyire figyelmét. Második tézis: Az új kultúraközvetítő lehetőségekről A történetírásnak minden korszakban igénybe kell vennie a kultúra közvetítő eszközeit, amelyeket a technika illetve az emberi érintkezés rendszere kitermelt. A 19. század történetírása teljes mértékben kiterjeszkedett a kor kínálta ilyen eszközökre, az írásbeliségre és a szóbeli előadásokra. A 20. század végének történetírása azonban nem képes birtokba venni az új ismeretközlési rendszereket és nem képes kialakítani az ehhez szükséges új irodalmi műfajokat. A 19. század második felének nagy kultúrkonzumációs élménye a tömeges írásbeliség. Igaz, máig adós a történettudomány annak méltatásával, hogy az európai kultúra középkori kiemelkedése, majd 19. századi robbanásszerű fejlődése, mennyiben köszönhető a tömeges írásbeliség elterjedésének, a zsinórírás, majd a gépírás tömegesedésének. De azt senki nem vitatja, hogy a modern állam 19. századi megszervezése a tömeges írásbeliség nélkül lehetetlen lett volna. Az írás szervezi az államigazgatást, a kereskedelmet, a közlekedést, a helyi hivatali életet, és szervezi a kisközösségi (családi, baráti, egyleti) kapcsolatrendszert. A tömeges nyomdatermékek elterjedésével a könyv, a folyóirat, majd az újságipar kibontakozásával az írás az elsőszámú ismeretközlési tevékenység, és az olvasás az elsőszámú ismeretelsajátítási tevékenység. Hogyan helyezkedett el a történetírás ebben a kulturális intézményrendszerben? A történeti ismeretek közvetítésének két hagyományos formája az előadás és az írás. Mindkettő igazodik az új kulturális intézményrendszerhez. A 19. század második felére szinte minden európai ország történettudományában kialakulnak a történettudomány írott műfajai. A tudományos monográfia, a folyóiratokba szerkesztett tanulmány a megfelelő jegyzetapparátusokkal, a forráskiadás és a recenzió. Ehhez járult a történeti szintézis, lehetőleg sok kötetben. A századvég francia, német, olasz vagy akár magyar tisztviselő középosztályának könyvespolcairól egy-egy történeti összefoglaló munka, sőt a központi vagy a helyi történeti folyóirat egy-egy kötete sem hiányozhatott. A történettudománynak kialakul a fogalomtára, részben tudományos, részben a széles közönséghez szóló nyelvezete. A történettudomány birtokba veszi természetesen a kor szóbeli közvetítési fórumait, az iskolai, az egyetemi oktatótermeket és az egyleti előadói pódiumokat is. Összefoglalóan megállapíthatjuk: a 19. századi történetírás számára tudomány és nyilvánosság viszonya problémamentesnek látszott; ahogy előző tézisünkben már szóltunk erről, a történettudomány teljesen birtokba vette azokat a tematikákat, amelyeket a kor világszemléleti fejlődése napirendre tűzött, és most a kultúrközvetítő eszközökről szólva, teljesen birtokba vette azokat a fórumokat, az írásbeliséget és a szóbeliséget, amelyeket a kor kulturális színvonala számára kínált. A 20. században azonban sorozatban érik a kihívások a történetírást, mint kultúraközvetítő tevékenységet. És ezek, sajnos, kevéssé késztették mozdulásra a történetírást az új ábrázolási formák kialakítása terén. Már az első kihíváshoz, a tömeges újságolvasáshoz is csak a elmúlt évtizedekben — tehát félévszázados késéssel — zárkóznak fel az ún. történelmi magazinok. A napilapokban cikkeket írni vagy a képes hetilapokban történeti elbeszéléseket közreadni, nem tartozott a szakmai céh által elismert tevékenységhez. Tudományos eredményeinket rövid, néhány oldalas fogalmazványban elmondani, új írói műfaj kialakítását, író és olvasó új típusú kapcsolatát kívánja. Az irodalmi és képes hetilapok, havilapok már száz esztendeje fekszenek a széles közönség asztalán, amikor az 1970-es években megjelennek a történeti magazinok az újságárusok stand- 4