História 2001
2001 / 2. szám - ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK - FÓNAGY ZOLTÁN: Az életritmus változása
ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK Az életritmus változása Ember és idő viszonya a 19. században városiasodás, illetve az iparosodás folyamatai alapjaiban változtatták meg az emberek időhöz való viszonyát. Az emberek hagyományosan a természeti időciklusokhoz alkalmazkodtak, majd a modern társadalmak életét elsősorban a mesterséges, óra szerinti időbeosztás határozza meg. A hagyományos életritmus A hagyományos társadalomban az élet ritmusát elsősorban a természeti tényezők váltakozása határozta meg, így az meglehetősen szabálytalan volt: az év az intenzív munka és a semmittevés váltakozásából állt. Az idő múlását leginkább a már elvégzett és elvégzendő munkán keresztül érzékelték. Az egy kaszás rét, az egy kapás szőlő esetében az egy nap alatt elvégezhető munka segítségével határozták meg egy terület nagyságát. Feladat és idő összefüggésén alapszik az egy órajárás vagy egy napi járó föld távolságmérték. A keresztény kultúrkörben a rövidebb időtartamokat leggyakrabban valamelyik közismert vallásos szöveg elmondásához szükséges idővel érzékeltették: egy miatyánknyi, egy hiszekegynyi, egy üdvözlégynyi időt emlegettek. Az alapvető élelmiszerek elkészítéséhez szükséges idő is kézenfekvő és viszonylag egységes viszonyítási alap volt sok civilizációban. A magyar paraszt „tyúkmánysültig” tartó időt emlegetett [amíg megsül egy tojás], a madagaszkári földműves a félóra helyett azt mondta: „míg megfő a rizs”, a közép-amerikai indiánnak pedig a kukoricacső megsülte volt az alapegység. Szintén közismert tapasztalati tényt vett alapul a középkori angol, amikor „pössentésnyi időt” emlegetett. Az élet ritmusát három nagyobb ciklus körforgása határozta meg: a napé, az esztendőé és az emberi életé. A természet által diktált ritmust nemcsak a parasztság vette fel, hanem az általában az egész vidéki társadalomra jellemző volt. A nemes vagy a vidéki értelmiségi téli élet ritmusa ugyanúgy lelassult, mint a földművesé. A 19. század első felében még az iparosok jelentős része is a mezőgazdasági ciklushoz alkalmazkodott időbeosztásában: a tavaszi és nyári hónapokban föld- és szőlőműveléssel foglalkozott, iparát csak ősszel és télen űzte. Az iskolai oktatás rendje is szorosan függött az évszakok változásától. A falusi népiskolák a tavaszi és őszi nagy mezei munkákhoz igazították a tanév kezdetét és végét, hiszen azokban a gyerekeknek is részt kellett venni. Az életút hármas tagolása (gyermekkor, felnőttkor, öregkor) megegyezett az általunk is használt korjelzéssel. A Négyoszlopos asztali óra, 1780-90 között gyermekkor azonban jóval rövidebb volt a mainál, a felnőttkor hosszát pedig nagyjából a munkaképesség alakulása határozta meg, nem kötődött konkrét életkorhoz, mint a modern társadalomban a nyugdíjkorhatárhoz. A 18. század második felében az egyházi anyakönyvezés általánossá és rendszeressé vált, így a 19. században az életkor már pontosan megállapítható lett. (Szemben az előző századokkal, amikor a határperekben sorjáztak a nyilván téves időszámítás miatt 100-120 évesnek tartott matuzsálemek.) Az óra zsarnoksága Az óra szerint dolgozó ember számára a hagyományos, feladatorientált időbeosztásra jellemző munkaszellem már ráérősnek, pazarlónak tűnik. A pontosságra való igény a társadalmi munkamegosztás bonyolultabbá válásával erősödött meg. Az életritmus egyre szabályosabbá vált, elszakadt az olyan természeti tényezőktől, mint a napszakok, az évszakok vagy az időjárás. Az „éjszaka gyarmatosításának” lehetőségét a 19. század második felében a gáz-, majd az elektromos világítás elterjedése hozta magával, amely munkára alkalmassá tette a nap minden óráját. A nagyiparban minimálisra zsugorodott az életritmus korábbi szezonális hullámzása, hiszen most már a nyár és a tél egyformán alkalmas a termelésre. Az agrárvilágot jellemző ritmus, az intenzív nyár és a tétlen tél váltakozásának helyét egyfajta „időmonotónia” vette át. Az időmonotónia eszközeként pedig megjelent az új tömegcikk: az óra. Az új eszköz lehetőséget adott arra, hogy az időbeosztás elszakadjon a „természetes” időegységektől és hozzáigazodjék a mesterséges időrendhez: órához, perchez. Az óraorientált időfelfogás térhódítása elég pontosan lemérhető az időmérő eszközök tökéletesedésének és elterjedésének folyamatán keresztül. Európában a 18-19. században vált általánossá az órához igazítani az élet rendjét. A polgárság után a nemesség és az ipari munkásság sajátította el, majd végül a parasztság. A boldog időtlenség Magyarországon a 17-18. században még a vidéki elzártságban élő művel-A