História 2002
2002 / 1. szám - JELENIDŐBEN - JORDÁN GYULA: Átalakulás Kínában
Átalakulás Kínában 1978-2001 Kronológia 1976. szeptember 9. Meghal Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt KB elnöke. A kialakuló hatalmi harc győztese Hua Kuo-feng, ő lesz a KB elnöke és a miniszterelnök. Kinevezése után államcsínykísérlet vádjával letartóztatják az ún. négyek bandáját, a kulturális forradalom négy legfőbb vezetőjét, köztük Mao özvegyét. 1979. január 1. Kína és az Amerikai Egyesült Államok felveszik a diplomáciai kapcsolatokat. 1979. április 3. A kínai kormány bejelenti, hogy nem hosszabbítja meg az 1950-ben aláírt, 1980-ban lejáró szovjet-kínai barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződést. 1981. december 1. A Kínai Országos Népi Gyűlésen Csao Ce-jang kormányfő bejelenti a gazdasági élet újjászervezésére vonatkozó 10 elvet.1. A mezőgazdaság gyors ütemű fejlesztése. 2. A fogyasztási cikkeket gyártó iparágakat gyorsabban fejlesztik, mint a nehézipart. 3. Az olajat a vegyipar dolgozza fel, vagy exportálják, tüzelőanyagként a nagymennyiségű szenet használják fel. 4. A közlekedési hálózat modernizálása. 5. Új üzemek építése helyett a régieket kell modernizálni. 6. Pénzügyi fegyelem. 7. A külkereskedelem fejlesztése. 8. A tervezés és a piaci szabadság összekapcsolása. 9. A nevelés reformja, fő hangsúllyal a szakmai képzésen. 10. Az életszínvonal gyors emelése. 1986. december 5. E naptól diáktüntetések zajlanak több vidéki városban és Pekingiben. (Diákképviselők demokratikus választásáért, illetve a sajtószabadságért.) A hatóságok eleinte nem avatkoznak be, csak a december 19-20-i Sanghaji, több tízezres, általános demokratizálást követelő tüntetés után tiltják be a megmozdulásokat, amelyek azonban tovább folytatódnak. Kínában az 1970-es évek végén kezdődő reformidőszak eredményeként a világot időnként ámulatba ejtő hatalmas gazdasági, társadalmi változások mentek végbe, ezek azonban nem vezettek rendszerváltáshoz. Kína fejlődése annyiban is eltér a kelet-európai és a szovjetunióbeli átalakulásoktól, hogy éppen az 1988-92 közötti években lelassult, megtorpant a reformok és a külvilág felé való nyitás folyamata. Kína átalakulásával kapcsolatban két alapvető, egyelőre azonban csak nehezen vagy részben megválaszolható kérdés merül fel. Az egyik, amelyik kicsit inkább a múlt felé mutat: miért maradhatott fenn Kínában a kommunista rendszer, miért nem került sor ott is a rendszer összeomlására? A másik kérdés inkább a jövő kilátásait kutatja: Kína gyakorlata megcáfolja-e a kommunista rendszerek reformálhatatlanságáról szóló állítást? Vagyis Kína modelljét fogja-e adni az eddig megismertektől eltérő, életképes kommunista rendszernek? Szocializmus „kínai jellegzetességekkel” Logikailag a reformok feladatai Kínában lényegében azonosak azzal, amivel a volt Szovjetunióban és Kelet-Európában szembe kellett nézni: megküzdeni az utasításos tervgazdaság alapproblémáival (az állami tulajdon nyomasztó túlsúlya, a beruházási tőke adományként juttatása, a puha költségvetési korlát, központilag meghatározott árak, amelyek nem tükrözték a keresletet és kínálatot, a belső gazdaság elszigetelése a nemzetközi versenytől és a világpiaci áraktól, rossz elosztási hálózatok stb.). A kérdés tehát az, hogy Kína miért tudta, tudja ezeket eredményesebben kezelni, elkerülni a rendszerváltást? Az egyik - ellentmondásos - tényező a kínai vezetés által is a „katasztrófa tíz éveként” emlegetett „kulturális forradalom” (1966-1976). Ez egyrészt csődközeli helyzetbe juttatta a gazdaságot, másrészt alapvetően kikezdte a rendszer legitimitását. (A hatékonyság csökkenését jelzi, hogy az egységnyi állóeszközre jutó nyereség 1957-hez képest közel 50%-kal csökkent. Elhanyagolták a műszaki korszerűsítést, az iparban a berendezéseknek csak 5%-a állt az 1970-80-as évek fordulójának szintjén, 75%-a az 1950-60-as évek színvonalát képviselte. A reálbér 1957-hez képest közel 12%-kal csökkent, a fogyasztás rovására szinte végig nagyon magas szinten tartották a felhalmozási rátát stb. A kínai vezetés tehát a többi országnál előbb, ám szinte elkerülhetetlenül került szembe a változtatás kényszerével, meg kellett erősítenie a párt, a rendszer legitimitását a kínai tömegek előtt. A különböző szocialista rendszerek alapvető azonosságaik mellett lényeges eltéréseket is mutattak. Ezek döntő módon befolyásolták a reformok végrehajtását, azok ütemét és eredményeit. A legszembetűnőbb a termelési szektorok arányának a különbsége: míg Kínában az aktív népesség 75%-a dolgozott a mezőgazdaságban, a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban nagyjából ugyanennyi az iparban. Egy további, a reformidőszak lépéseit alapvetően befolyásoló különbség, hogy míg a Szovjetunióban és az európai volt szocialista országokban lényegében a városi és falusi lakosság egészére kiterjesztették a társadalombiztosítást, az Kínában főleg csak a városi állami szektor dolgozóit (a munkaerő mintegy 20%-át) fogta át. Kína számára nagy előnyt és kihasználható húzóerőt jelentett, hogy rendkívül kiterjedt, a vállalkozásokban élenjáró, gazdag és az anyaországhoz kötődő emigrációval rendelkezik. (Az ún. tengerentúli kínaiak gazdagságát és tőkeerejét jelzi, hogy az 1990-es évek elején Malajziában kb. 29%-nyi kínai népesség a nem földalapú magántőke 61%-át birtokolta, Thaiföldön a 10%-nyi 81%-ot, Indonéziában a 3-4% kínai több mint 70%-ot. Ez a háttere annak, hogy a Kínába máig beáramló több száz milliárd dollár működőtőke befektetésnek mintegy 60%-a kínai eredetű.) Nem elhanyagolhatók azok a különbségek sem, amelyek az alapszintű .