História 2012
2012 / 1. szám - KÖZÖS DOLGAINK - GLATZ FERENC: Rendszerváltás, kisebbségpolitika, kultúrpolitika, 1989-1990
szomszédos tagállama, az egyik kompakt magyar kisebbség otthona, ebben az alakuló doktrínában egy időre kiemelt célterületté vált. Kárpát-medencei kisebbségpolitika Magyarországon, 1989 1989. július 1-jén Magyarországon a kisebbségpolitika állampolitikai céllá emelkedett. Gazdája a művelődési és közoktatási tárca, azon belül is az egyik miniszterhelyettes, gyakorlatilag a miniszter. (Amely tisztet e sorok szerzője töltötte be 1989. május 10-1990. március 22. között.) A program: a Kárpát-medencében az államhatárokat átmetsző nemzeti szállásterületeken kormányzati adminisztrációval kell a kisebbségek nemzeti önazonosságát megőrizni, fejleszteni. Alapelv: a kultúrnemzeti lét biztosítása államhatároktól függetlenül, az állampolgári és a nemzeti önazonosság szétválásának elismerése. Alapelv: valaki lehet a román, a magyar állam törvénytisztelő polgára, jó adófizetője, és lehet egyben a határokon átnyúló román, magyar vagy más kultúrnemzet tagja. Sőt akkor lesz hasznosabb polgára a maga államának, ha anyanyelvén fejlesztheti tehetségét, szakértelmét, élheti meg közösségi életét. Saját állampolgári közösségének hasznára és a saját kultúrnemzetének gazdagodására. Alapelv: a határokon túli nemzeti kisebbségek önazonosságának megőrzésére a Kárpát-medence államai ugyanazon feltételeket biztosítsák. Miniszterként mindennek eszközéül új belföldi kisebbségpolitika és új kultúrkülpolitika kiépítését jelöltem meg. Az új belföldi kisebbségpolitika megkezdéséhez kapcsolódott a szlovák gimnázium építésének újraindítása, a szerb gimnázium rekonstrukciójának meggyorsítása, a német iskolarendszer fejlesztése és egy aktív politika a hazai nem magyar nemzetiségek szövetségeivel, mindenekelőtt a német kisebbségi szövetséggel. És ehhez kapcsolódott egy kísérlet: a szomszédos államok kultuszkormányzatainak aktivitását elnyerni a magyarországi nem magyar nemzetek kulturális intézményeinek támogatásához. Az új kultúrkülpolitika részben újszerű nemzetközi megállapodások kötését tűzte célul, amelyeknek alanya a nemzeti kisebbség, másrészt egyesíteni kívánta a Trianon - sőt a 19. század - óta kialakult kormányzati eszköztárból minden használható elemet. Mindenekelőtt a magyarságismerethez - hungarológiához - kötődő intézmények továbbfejlesztését. Részben visszanyúlt a Trianont követő időszak intézménykezdeményeinek klebelsbergi örökségéhez, részben az 1957 utáni külföldi kulturális intézethálózat örökségéhez. Megszabadítva ez utóbbiakat biztonságpolitikai terheiktől, átfogalmazva ezek programjait, vezetésükben személyi változtatásokat is végrehajtva. A miniszterelnök, Németh Miklós hatalmával és személyes súlyával támogatta a programot, élveztem a külügyminiszter, Horn Gyula együttműködését is. Ugyanakkor a magyarságismeretet (hungarológiát) a mozgalom szintjéről állami intézményesítés szintjére emeltük: az 1986-ban indított (Köpeczi Béla) hungarológiai mozgalomból, melynek élén a Hungarológiai Tanács (1988) állott, mint a művelődési miniszter civil tanácsadó szervezete, létrehozták állami szervezetként a Hungarológiai Központot (1989. július 1.). A hungarológiai programot a Kárpát-medencében ugyan tovább akartuk építeni, de már nemcsak magyarságismereti, hanem kisebbségpolitikai célokkal. És e ponton jutott el a program Ukrajnához. A kisebbségpolitikai kormányzati program megfogalmazásában - jelenlegi forrásismereteim (naplóm, iratgyűjteménymásolataim, sajtógyűjteményem és visszaemlékezéseim) szerint - négy tényező hajtott a javaslat készítésekor. Először: a romániai falurombolás, ugyanis az 1988 áprilisában meghirdetett „településrendezés” a magyar falusi lakosságot, a magyar hagyományvilágot és közösséget szétzilálta volna. Az akció nemzetközi tiltakozást váltott ki. Budapesten, a Hősök terén június 27-én több tízezer értelmiségi tüntetett és várta a politika fellépését. (Jó számmal voltunk olyanok, akik 1956 óta semmilyen utcai politikai rendezvényen nem vettek részt.) Közbeszédben fogalmazódott meg: kormánypolitika nélkül a civil kezdeményezések semmit sem érnek. Másodszor: Grósz Károly miniszterelnök és pártfőtitkár aradi útjának (augusztus 28.) kudarca, amely meggyőzhetett sokunkat: a négyszemközti elvtársias tárgyalások eredménytelenek, nem lehet tovább megmaradni a szovjet doktrína nemzetiségi politikájának alapelvénél, hogy ugyanis „mindenki seperjen a maga háza előtt”. Harmadszor: a nagyszámú romániai (erdélyi) menekültek áramlása Magyarországra 1988 végén, 1989 elején, amelyet lehetett ugyancsak menekültügynek tekinteni, de amely állampolitikai fellépést várt a magyar kisebbségek ügyében. (A történeti irodalom csak a Magyarországra jött keletnémetek dolgában emlegeti a menekültügyet, azt is visszafogottan. A Németh-kormány két minisztere - a menekültekért felelős belügyminiszter, Horváth István és a menekültügyet nemzetközi szinten, Londonban is képviselő Kulcsár Kálmán erősen támogatta a kormányon belül a kisebbségpolitika önállósodását... Nem szabad megfeledkezni arról sem: a kormányzati és a pártpolitikán belül a határokon túli magyarság érdekeinek informális képviselete és szem előtt tartása a gorbacsovi peresztrojka éveiben már elfogadott magatartás volt. Különösen a külügy- és a művelődési minisztériumban. Továbbá: említendő tényező volt a civilmozgalmak erősödése, nem utolsósorban az Akadémián támogatott vagy elviselt határokon túli akciók a magyar-magyar kapcsolatokban. Magam is az 1986-tól működő magyar történészek világtalálkozójának (Hanák Péter, Szarka László) egyik szervezője, a História c. folyóirat (1979) szerkesztője voltam, amely utóbbi vissza-visszatérően napirendre tűzte a Kárpát-medencei kisebbségi kérdést mint emberjogi kérdést, békeszerződéseket, asszimilációt, etnikai-nemzeti kirekesztéseket stb. És megjegyzendő: konkrétan az Akadémia elnöke, Berend T. Iván KB-tagként az Akadémián belüli civilmozgalmak állandó védelmezője volt.) Negyedszer: egy önálló kisebbségpolitika, kiemelten a határokon túli magyarság irányába folytatandó politikát célzó előterjesztés már hivatkozhatott a Szovjetunióban végbemenő folyamatokra, az ottani nemzeti kisebbségek autonomista törekvéseire. A négy körülményből a következtetésem 1989 nyarán: ha a Kárpát-medencei kisebbségpolitikában áttörést akarunk végrehajtani, akkor „a Szovjetunió erejét kell segítségül hívni”. Ő fogadja el az állam politikai fellépését a határokon túli kisebbségi - jelen esetben a magyarság érdekében. Ha másra nem is, de hivatkozni lehet erre. Hiszen sem Románia, sem Csehszlovákia nem fog a „maga szándékából” a magyar kisebbségeknek semmiféle többletjogot biztosítani. Ez hívta fel a figyelmet a kárpátaljai magyarságra és az ukrajnai eseményekre. ”