História 2012

2012 / 1. szám - KÖZÖS DOLGAINK - GLATZ FERENC: Rendszerváltás, kisebbségpolitika, kultúrpolitika, 1989-1990

szomszédos tagállama, az egyik kompakt magyar kisebbség ott­hona, ebben az alakuló doktrínában egy időre kiemelt célterü­letté vált. Kárpát-medencei kisebbségpolitika Magyarországon, 1989 1989. július 1-jén Magyarországon a kisebbségpolitika állampo­litikai céllá emelkedett. Gazdája a művelődési és közoktatási tárca, azon belül is az egyik miniszterhelyettes, gyakorlatilag a mi­niszter. (Amely tisztet e sorok szerzője töltötte be 1989. május 10-1990. március 22. között.) A program: a Kárpát-medencében az államhatárokat átmetsző nemzeti szállásterületeken kormány­zati adminisztrációval kell a kisebbségek nemzeti önazonosságát megőrizni, fejleszteni. Alapelv: a kultúrnemzeti lét biztosítása ál­lamhatároktól függetlenül, az állampolgári és a nemzeti önazo­nosság szétválásának elismerése. Alapelv: valaki lehet a román, a magyar állam törvénytisztelő polgára, jó adófizetője, és lehet egyben a határokon átnyúló román, magyar vagy más kultúr­nemzet tagja. Sőt akkor lesz hasznosabb polgára a maga álla­mának, ha anyanyelvén fejlesztheti tehetségét, szakértelmét, él­heti meg közösségi életét. Saját állampolgári közösségének hasznára és a saját kultúrnemzetének gazdagodására. Alapelv: a határokon túli nemzeti kisebbségek önazonosságának meg­őrzésére a Kárpát-medence államai ugyanazon feltételeket bizto­sítsák. Miniszterként mindennek eszközéül új belföldi kisebbség­politika és új kultúrkülpolitika kiépítését jelöltem meg. Az új belföldi kisebbségpolitika megkezdéséhez kapcsolódott a szlovák gimnázium építésének újraindítása, a szerb gimná­zium rekonstrukciójának meggyorsítása, a német iskolarend­szer fejlesztése és egy aktív politika a hazai nem magyar nemze­tiségek szövetségeivel, mindenekelőtt a német kisebbségi szö­vetséggel. És ehhez kapcsolódott egy kísérlet: a szomszédos államok kultuszkormányzatainak aktivitását elnyerni a magyar­­országi nem magyar nemzetek kulturális intézményeinek támo­gatásához. Az új kultúrkülpolitika részben újszerű nemzetközi megálla­podások kötését tűzte célul, amelyeknek alanya a nemzeti ki­sebbség, másrészt egyesíteni kívánta a Trianon - sőt a 19. század - óta kialakult kormányzati eszköztárból minden hasz­nálható elemet. Mindenekelőtt a magyarságismerethez - hun­garológiához - kötődő intézmények továbbfejlesztését. Rész­ben visszanyúlt a Trianont követő időszak intézménykezdemé­­nyeinek klebelsbergi örökségéhez, részben az 1957 utáni külföldi kulturális intézethálózat örökségéhez. Megszabadítva ez utóbbiakat biztonságpolitikai terheiktől, átfogalmazva ezek programjait, vezetésükben személyi változtatásokat is végre­hajtva. A miniszterelnök, Németh Miklós hatalmával és szemé­lyes súlyával támogatta a programot, élveztem a külügyminisz­ter, Horn Gyula együttműködését is. Ugyanakkor a magyar­ságismeretet (hungarológiát) a mozgalom szintjéről állami intézményesítés szintjére emeltük: az 1986-ban indított (Köpeczi Béla) hungarológiai mozgalomból, melynek élén a Hungaroló­giai Tanács (1988) állott, mint a művelődési miniszter civil ta­nácsadó szervezete, létrehozták állami szervezetként a Hunga­rológiai Központot (1989. július 1.). A hungarológiai programot a Kárpát-medencében ugyan tovább akartuk építeni, de már nemcsak magyarságismereti, hanem kisebbségpolitikai célok­kal. És e ponton jutott el a program Ukrajnához. A kisebbségpolitikai kormányzati program megfogalmazá­sában - jelenlegi forrásismereteim (naplóm, iratgyűjtemény­­másolataim, sajtógyűjteményem és visszaemlékezéseim) szerint - négy tényező hajtott a javaslat készítésekor. Először: a romániai falurombolás, ugyanis az 1988 áprilisá­ban meghirdetett „településrendezés” a magyar falusi lakossá­got, a magyar hagyományvilágot és közösséget szétzilálta volna. Az akció nemzetközi tiltakozást váltott ki. Budapesten, a Hő­sök terén június 27-én több tízezer értelmiségi tüntetett és várta a politika fellépését. (Jó számmal voltunk olyanok, akik 1956 óta semmilyen utcai politikai rendezvényen nem vettek részt.) Közbeszédben fogalmazódott meg: kormánypolitika nélkül a civil kezdeményezések semmit sem érnek. Másodszor: Grósz Károly miniszterelnök és pártfőtitkár aradi útjának (augusztus 28.) kudarca, amely meggyőzhetett sokunkat: a négyszemközti elvtársias tárgyalások eredménytele­nek, nem lehet tovább megmaradni a szovjet doktrína nemzeti­ségi politikájának alapelvénél, hogy ugyanis „mindenki seper­jen a maga háza előtt”. Harmadszor: a nagyszámú romániai (erdélyi) menekültek áramlása Magyarországra 1988 végén, 1989 elején, amelyet le­hetett ugyancsak menekültügynek tekinteni, de amely állampo­litikai fellépést várt a magyar kisebbségek ügyében. (A történeti irodalom csak a Magyarországra jött keletnémetek dolgában emlegeti a menekültügyet, azt is visszafogottan. A Németh-kor­­mány két minisztere - a menekültekért felelős belügyminiszter, Horváth István és a menekültügyet nemzetközi szinten, Lon­donban is képviselő Kulcsár Kálmán­­ erősen támogatta a kor­mányon belül a kisebbségpolitika önállósodását... Nem szabad megfeledkezni arról sem: a kormányzati és a pártpolitikán belül a határokon túli magyarság érdekeinek informális képviselete és szem előtt tartása a gorbacsovi peresztrojka éveiben már el­fogadott magatartás volt. Különösen a külügy- és a művelődési minisztériumban. Továbbá: említendő tényező volt a civilmoz­galmak erősödése, nem utolsósorban az Akadémián támogatott vagy elviselt határokon túli akciók a magyar-magyar kapcsola­tokban. Magam is az 1986-tól működő magyar történészek világtalálkozójának (Hanák Péter, Szarka László) egyik szerve­zője, a História c. folyóirat (1979) szerkesztője voltam, amely utóbbi vissza-visszatérően napirendre tűzte a Kárpát-medencei kisebbségi kérdést mint emberjogi kérdést, békeszerződéseket, asszimilációt, etnikai-nemzeti kirekesztéseket stb. És megjegy­zendő: konkrétan az Akadémia elnöke, Berend T. Iván KB-tag­­ként az Akadémián belüli civilmozgalmak állandó védelmezője volt.) Negyedszer: egy önálló kisebbségpolitika, kiemelten a hatá­rokon túli magyarság irányába folytatandó politikát célzó elő­terjesztés már hivatkozhatott a Szovjetunióban végbemenő folyamatokra, az ottani nemzeti kisebbségek autonomista tö­rekvéseire. A négy körülményből a következtetésem 1989 nyarán: ha a Kárpát-medencei kisebbségpolitikában áttörést akarunk végre­hajtani, akkor „a Szovjetunió erejét kell segítségül hívni”. Ő fo­gadja el az állam politikai fellépését a határokon túli kisebbségi - jelen esetben a magyarság érdekében. Ha másra nem is, de hivatkozni lehet erre. Hiszen sem Románia, sem Csehszlovákia nem fog a „maga szándékából” a magyar kisebbségeknek sem­miféle többletjogot biztosítani. Ez hívta fel a figyelmet a kárpát­aljai magyarságra és az ukrajnai eseményekre. ”

Next