Hitel, 1989. január-június (2. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - DOKUMENTUMOK - Tornai József: Történelem és költői tudat
TORNAI JÓZSEF Történelem és költői tudat . A városok, a nagytársadalmak, a világvallások kialakulása óta az ember egyre történelmibbé vált. Azelőtt meghatározhatta helyi körülményeit, amit tett, nem kapcsolódott kettőnél-háromnál több törzs, nép sorsához, gazdaságához. A történelmivé válás a helyi összefüggések mind nagyobb kiteljesedése. A görögség idején már két földrészt érintenek (Európát és Ázsiát) a háborúk, szövetségek, kulturális és politikai intézmények, változások. Az egyiptomi birodalom így mozgatja meg fejlődésével vagy külső-belső válságaival a Közel-Kelet és Észak-Afrika népeit, hatalmi pókhálóját. Ez a jelentősége a népvándorlás korának Európában és Ázsiában vagy Kr. e. V. századtól elterjedő buddhizmus hatásának Indiában, Távol-Keleten és Kínában. A fölfedezések és a gyarmatosítások (XVI—XVII. sz.) időszakában már nem egy-két, de az összes kontinensek népeinek sorsa összekapcsolódik. Amerika a teljes történelemelőttiségből bukkan föl, hogy két évszázad alatt a világfolyamatok egyik indítópisztolya legyen. A történelem így sűrűsödött, fokozódott csupatörténelemmé. A hajózás, a repülés, a modern fegyverkezés, az atombomba új tér- és időérzékelést, sőtfogalmat fejlesztett ki. A helyi események, háborúk, katasztrófák, gazdasági válságok híreit utolérték a történelmi konfliktusok, forradalmak, hatalomátvételek, tömb-szembenállások riasztó földrengés-morajai. Ma szinte minden esemény történelmi esemény! Semmi se választható el a világösszefüggések láncreakciójától. A kontinenseket, országokat, népeket elnyeli a történelem cápaállkapcsa. S egyre inkább az egyes embert, a személyiséget is. A modern ember történelemmel jajnaltig megtelt ember. Már semmi sincs benne, csak történelem. A világ politikai, hatalmi, gazdasági, ideológiai egymásrahatásai ellen nincs igazi védekezése. Elbújhat a jólétbe, míg egy általános válság meg nem rengeti a nyugalmát; egy helyi összeütközés, hidegháború, atomkatasztrófával fenyegető helyzet nyilvánvalóvá nem teszi számára a történelemmel szembeni meztelenségét. Ennek a világállapotnak csak közvetlenül érintett szereplői a különféle kisebb-nagyobb vagy óriáshatalmak politikai vezetői, diktátorai. A történelem egészében éppolyan fejetlenül, néha kétségbeesetten, tanácstalanul úsznak, vagy igyekeznek partot érni, mint a hatalmi gépezetben kisebb szerepet betöltő, akár abból kizárt csoportok, egyének. Jellegzetesen „történelmi” tehát az, aminek erejét, hiányát, végső hatását nem ismerjük. Pontosan az ellenkezője annak, aminek eddig a józan ész vagy a történelemfilozófusok, hadvezérek, próféták hitték. A történelem az a sok ezer mellékágából és folyóból összetorlódó nagy víz, melynek áradása, apálya, rombolása és megtermékenyítő hatása kiszámíthatatlan és megjövendölhetetlen. Hamis volna a kérdés: miénk a történelem vagy mi vagyunk a történelemé? Ehelyett ki kell kutatnunk, mi az, ami még nem történelmi, ami sose lehet vagy eleve nem lehetett történelmi. A történelem így se fog kiengedni a markából. De legalább nem szoríthat egészen látszattá. Lehetnek nem-történelmi pillanataink. Aztán megint a történelemért, a történelemben a történelem fullasztó súlya alatt fogunk küszködni. Az eredendően jó vagy rossz ember vitája tisztázódott : eleve annyi félelem, agresszivitás, ennek következtében hatalomvágy dolgozik az emberek többségében, hogy képtelenek vagyunk egymással és a természettel összhangba kerülni. S még ennél is nagyobb baj: hiába vannak metafizikai bizonyosságaink, a néha-néha megtapasztalt fölöttes valóság, a szakralitás a szentség összes filozófiai, vallási, teológiai, művészi erőfeszítéseink ellenére se vált értelmezhetővé. A társadalmi, etikai, politikai élet törvényeinek nem sikerült egyetemes, objektív alapot teremteni. Úgy látszik, ilyen nemcsak a mi földi világunkban, de a megsejdített transzcendensben sincs. Minden etikánk előítéletnek bizonyult, amelyet vagy ránk kényszerít egy hatalmi, világnézeti stb. keret — és akkor úgyahogy működik, több igazságtalanságot és szenvedést hozva, mintha nem működne —, vagy — mint a mai nyugati engedékeny társadalmakban — nincs ilyen kényszer, akkor meg az erkölcsi relativizmus torzít el mindent. Az ember se önmagában, se önmagán kívül nem talált kiindulópontot valamiféle vitathatatlan, evidens értékrendszerhez. Tudomásul kell vennünk a megalázó tényt (amit évezredeken át annyiféle intézmény, vallás, filozófia igyekezett tagadni, elfödni): az ember üres edény, az emberben semmiféle etikai törvényszerűség nincs, amire minden körülmények között támaszkodhatna. Helyzetünket csak bonyolítja, de egyáltalán nem oldja föl, hogy a létező világ többi földi tagjával (élettelenek, növények, egysejtűek, halak, hüllők, emlősök) ellentétben mibennünk él az etikai, filozófiai, esztétikai, politikai igazságok, értékek követelménye. Ezek azonban — most már látjuk — mindig eszmék maradnak, nem változtathatók föltétlenül érvényesülő törvényekké. Szubjektív világunk örökké beleütközik valami sokkal makacsabb objektívbe. E platonikus csapdából nincs menekülésünk. Pedig nagy erőfeszítéseket tettünk a szabadulásra. Európa a sok évezredes teológiák és ideák szorításából — miután a 30 éves háború bebizonyította miféle istenigazság az, amiről az önmagával meghasonlott kereszténység beszél — utat tör magának a természettudományok, a technikák felé. Ennek betetőzéseként — Spinoza, Kant, Darwin, Spencer, Hegel után — fölépített egy teljesen antiplatóni rendet. Még egy olyan társadalmi csoportosulást is talált hozzá, melynek csakugyan HITEL • 1989. 8. szám 53