Hitel, 1989. június-november (2. évfolyam, 13-24. szám)

1989 / 17. szám - Kovács Zoltán: Levél Kolozsvárra

Levél Kolozsvárra Kedves Barátom! A Bali-Orient a kelet-európai tradíciók betartásával, másfél órát késett. Ott dide­regtem Veled a hajnali sötétben a kivilá­­gítatlan kolozsvári pályaudvaron és a stí­lusos világításban boncolgattuk a magyar nat, múltunk felelőseinek keresésében a tör­ténelmi szerepét rosszul betöltő arisztokrá­ciáról beszéltünk. Illyés Gyula szavai sze­rint: nem látták el azt a feladatot, amelyre szerződtette őket a nemzet, pedig kezükben volt a felsőház, a képviselőház, az udvar, az egyház és minden. Te — Illyés grófjá­hoz hasonlóan —, az erdélyi arisztokráciát említetted, Wesselényit, Bánffyt, Kemény Jánost stb., cáfolni kívánva az írót és engem, az ő szegény prókátorát. Felszálltam a vo­natra, az eszmecsere befejezetlen maradt. Most folytatnám, azzal kezdve, hogy Illyés­nek is külön véleménye volt az erdélyi arisztokráciáról, ahogy ezt a gróffal foly­tatott vitája során említi. Én életemben egyetlen arisztokratával kerültem közeli kapcsolatba. Szintén erdélyi volt, róla aka­rok beszélni. A történetet az 1956-os sza­badságharccal kell kezdenem. Az Üllői út 30-ban laktam, a Mária ut­ca sarkán. Harmadik emeleti lakásom ab­lakai az Iparművészeti Múzeumra, illetve a Kinizsi utcára néztek. Ha kihajoltam az ablakon és balra néztem, október utolsó hetében mindent láthattam a Mária Teré­zia laktanya körüli harcokból. 26-án egy szovjet tank, állt be a Kinizsi utcába és jól célozva, telibe találta a lakásomat. Anyámat már az előző napokban levittem a pincébe —, a ház többi lakója is lent szo­rongott —, én nem voltam éppen odahaza, mert a vállalatomnál munkástanács-elnök­nek választottak és sok dolgom volt. Búto­raim, ruháink, könyvtáram javarésze el­pusztult és­­amikor később három ávós ház­kutatást tartott a lakásomban, melynek nyers falait már sikerült felhúzatnom, nem volt sok kutatni valójuk. Egy évi internálás után régi állásomat természetesen nem foglalhattam el, és meg­tudtam, hogy mindenféle szellemi munká­ra alkalmatlanná váltam. A fizikai munká­tól sohasem féltem, nem irtóztam volna a segédmunkási foglalkozástól, de könnyű volt kiszámítanom: segédmunkási fizetésemből kettőnk eltartása mellett legalább 25 év kell, hogy pótolni tudjam elpusztult lakás­­berendezési dolgainkat és ruházatunkat. Olyan foglalkozást kell keresnem, ahol „bű­neim” ellenére nemcsak megtűrnek, de ke­resni is tudok. Hosszabb nyomozás után jutottam el a Magyar Könyvkereskedelmi Vállalathoz, melynek egyik osztályvezetője korábban kollégám volt. A felejthetetlen Lukács Imre szívesen fogadott és közölte, hogy náluk annyit kereshetek, amennyit akarok. Vidék­re kell járnom és válogatott könyvsorozato­kat kell részletfizetésre eladni, 15%-os ju­talék mellett. Az elkövetkező hónapokban megtanultam, rengeteget köszönhetek Lenin elvtársnak, hogy megírta összes műveit, számos kötet­ben, mert ezzel értem el kiemelkedő üzleti sikereimet. Minden vidéki párttitkárt meg­győztem, hogy Lenin műveinek ismerete nélkül nem végezheti jól a munkáját. Nem volt könnyű a meggyőzés, de elszánt és kér­lelhetetlen voltam: nekem elpusztult a la­kásom, a bútoraim, a ruháim, ezért valakik­nek fizetni kell. Ha más foglalkozásra nem vagyok jó, ha a káderpolitika azt kí­vánja, hogy Lenin műveit terjesszem, min­den erőmmel ezt teszem. Hat havi részletre adtam,­ Szabolcs, Békés és Somogy megyék­ben a közel 700 forint árú sorozatot, és háromszor annyit kerestem, mint egy segéd­munkás. Mégis, egy év vándorlás után már csak azon járt az eszem, hogy hogyan sza­badulhatnék meg ettől a hajlandóságaimtól távol álló, ügynöki foglalkozástól. 1944-ben századparancsnok voltam és mó­dom volt több bajbajutottat megmenteni. Volt közöttük bújkáló kommunista, zsidó, katonaszökevény. Közülük többen vezető ál­lásban voltak 1958-ban, de kísérleteim ná­luk nem jártak sikerrel. Az 56-os „bűnö­sökkel” szemben tartózkodóan viselkedtek ezek a közben partizánokká előléptetett elvtársak. Azért mégis akadt köztük egy, akinél még nem évült el a 14 évvel korábbi segít­ségemért igényelt „hála”. A századomnál két hónapig rejtőzködő Hochwarter János vasesztergályos, illegális kommunista 1956 után rendőralezredesi rangban Kispest rendőrkapitánya lett. Az ő segítsége révén lettem egy zavaros építőipari szövetkezet raktárosa. A szövetkezetnek a főváros területén szét­szórva több anyagraktára volt és ezeknek az ellenőrzését is feladatommá tették. így ju­tottam el egy nyári délelőttön az egyik ha­todik kerületi pinceraktárunkhoz. A raktárhelyiség előtt a járdán egy ma­gas, karcsú, ősz hajú férfi szögvasrudakat emelgetett és eresztett le a pinceablakon. Megszólítottam, hogy ő-e a raktáros? Mondta, hogy igen. Mondtam, hogy én a szövetkezet központi raktárosa vagyok. Elismerően nézett rám, miután bemutat­koztunk egymásnak. — Mansberg Árvádnak hívnak — mondta. — Ilyen nevű raktárossal még sohasem találkoztam — mondtam neki, — biztosan az egyetlen Árvéd nevű az összes létező raktáros között. Nevetett, és mondta, hogy nem volt min­dig raktáros, ezt a nevet annak idején más célra kapta. Kiderítettük egymásról, hogy politikai al­kalmatlanságunk révén lettünk alkalmasak arra, ami­t most csinálunk. Megtudtam tőle, hogy irodalombarát, sze­reti a verseket, hogy ötven éve foglalkozik ornitológiával, nagy kutyabarát és szenve­délyes természetjáró. Gödön lakik, korábban a Ganz Vagongyár titkárságának a vezető­je volt, több nyelven beszél. Az Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagjai között szere­pel a neve, 1925-ben Reményük Sándor ne­ki és Áprily Lajosnak ajánlotta a Vadvizek zúgása című verseskötetét. Akkor még báró Mansberg Árpádnak írták a nevét. Hivatali munkám a következő hónapokban sokkal elviselhetőbbé vált. Ha csak tehet­tem, eltávoztam a központból, hogy ellen­őrizzem az Eötvös utcai raktárt, nehogy el­lopják a vasakat. Elvégre egy volt arisz­tokratára bízták, akire nem lehet eléggé vi­gyázni. Árvéd bátyámmal véget nem érő irodalmi beszélgetéseket folytattunk és vasárnapon­ként felejthetetlen kirándulásokat tettünk a Pilisbe és a Börzsönybe. Jóval idősebb volt nálam, de sokkal jobb hegymászó. Egy alkalommal a Hétvályú-forrás mellett pihentünk, ekkor mesélte: — A kitelepítés ideje alatt Széchenyi Zsigmonddal voltam együtt és naponta már kora hajnalban a Hortobágy-csatorna part­ján hasaltunk, figyelve a madarak életét,­­ szokásait. Roppant hasznos volt, teljesen el­feledkeztünk a világról, többnyire a napi étkezésről is. Késő este hagytuk abban a figyelőszolgálatot és számos értékes tapasz­talattal gazdagodtunk, a vízimadarak életét szemlélve. Ezeket a tapasztalatokat rendsze­resen eljuttattam az Ornitológiai Intézetnek. Ilyenformán — örvendetes módon — ezek­ben az években sem szakadt meg a kapcso­latom az intézettel. Nagyon sajnáltam volna, hiszen már több évtizede voltam megbe­csült külső munkatársa az Aquilának, a madártani folyóiratnak. Hallgattam és összeszorult a torkom. Már nagyon sok­féle emberrel jöttem ösz­­sze az életben. A fronton, a rabságban és más nehéz helyzetekben. De kevés olyannal, aki a saját bajának, megaláztatásának ilyen magasan fölébe tudott nőni. Később is sokszor irigyeltem nagyvonalú­ságáért, ahogyan elnézett a körülöttünk „üzemelő” bolhacirkusz felett. Kicsinyes bosszan­kodásaim közben számos alkalommal gondoltam: jó lenne hozzá hasonlóan csil­lagászati léptékben gondolkodni. Egy másik kirándulásunk alkalmával me­séltem neki közös főnökünkről, a szövetke­zet elnökéről. V. elvtárs eredeti foglalkozá­sa pedikűrös volt, később belügyi őrnagy­ként korrupciós ügyei miatt négy évre le­csukták. Szabadulása után lett a szövetkezet elnöke. — Nem lehet boldog ember — mondta Árvéd bátyám —, olyasmit csinál, amihez nem ért. Ennél nagyobb büntetés nem érhet embert. Csak a tudás és a jó lelkiismeret adhat nyugalmat az embernek. Ezekben az években nagy ajándék volt, hogy vele járhattam az erdőket. Sajnos már nem él, de sokszor gondolok rá, az egyet­len arisztokratára, akit barátomnak tekin­tettem és azt hiszem, ő is barátjának foga­dott. Szeretettel ölellek a kolozsvári barátokkal együtt... KOVÁCS ZOLTÁN (Budapest) HITEL • 1989. 17. szám 39

Next