Hitel, 1989. június-november (2. évfolyam, 13-24. szám)
1989 / 17. szám - Kovács Zoltán: Levél Kolozsvárra
Levél Kolozsvárra Kedves Barátom! A Bali-Orient a kelet-európai tradíciók betartásával, másfél órát késett. Ott dideregtem Veled a hajnali sötétben a kivilágítatlan kolozsvári pályaudvaron és a stílusos világításban boncolgattuk a magyar nat, múltunk felelőseinek keresésében a történelmi szerepét rosszul betöltő arisztokráciáról beszéltünk. Illyés Gyula szavai szerint: nem látták el azt a feladatot, amelyre szerződtette őket a nemzet, pedig kezükben volt a felsőház, a képviselőház, az udvar, az egyház és minden. Te — Illyés grófjához hasonlóan —, az erdélyi arisztokráciát említetted, Wesselényit, Bánffyt, Kemény Jánost stb., cáfolni kívánva az írót és engem, az ő szegény prókátorát. Felszálltam a vonatra, az eszmecsere befejezetlen maradt. Most folytatnám, azzal kezdve, hogy Illyésnek is külön véleménye volt az erdélyi arisztokráciáról, ahogy ezt a gróffal folytatott vitája során említi. Én életemben egyetlen arisztokratával kerültem közeli kapcsolatba. Szintén erdélyi volt, róla akarok beszélni. A történetet az 1956-os szabadságharccal kell kezdenem. Az Üllői út 30-ban laktam, a Mária utca sarkán. Harmadik emeleti lakásom ablakai az Iparművészeti Múzeumra, illetve a Kinizsi utcára néztek. Ha kihajoltam az ablakon és balra néztem, október utolsó hetében mindent láthattam a Mária Terézia laktanya körüli harcokból. 26-án egy szovjet tank, állt be a Kinizsi utcába és jól célozva, telibe találta a lakásomat. Anyámat már az előző napokban levittem a pincébe —, a ház többi lakója is lent szorongott —, én nem voltam éppen odahaza, mert a vállalatomnál munkástanács-elnöknek választottak és sok dolgom volt. Bútoraim, ruháink, könyvtáram javarésze elpusztult ésamikor később három ávós házkutatást tartott a lakásomban, melynek nyers falait már sikerült felhúzatnom, nem volt sok kutatni valójuk. Egy évi internálás után régi állásomat természetesen nem foglalhattam el, és megtudtam, hogy mindenféle szellemi munkára alkalmatlanná váltam. A fizikai munkától sohasem féltem, nem irtóztam volna a segédmunkási foglalkozástól, de könnyű volt kiszámítanom: segédmunkási fizetésemből kettőnk eltartása mellett legalább 25 év kell, hogy pótolni tudjam elpusztult lakásberendezési dolgainkat és ruházatunkat. Olyan foglalkozást kell keresnem, ahol „bűneim” ellenére nemcsak megtűrnek, de keresni is tudok. Hosszabb nyomozás után jutottam el a Magyar Könyvkereskedelmi Vállalathoz, melynek egyik osztályvezetője korábban kollégám volt. A felejthetetlen Lukács Imre szívesen fogadott és közölte, hogy náluk annyit kereshetek, amennyit akarok. Vidékre kell járnom és válogatott könyvsorozatokat kell részletfizetésre eladni, 15%-os jutalék mellett. Az elkövetkező hónapokban megtanultam, rengeteget köszönhetek Lenin elvtársnak, hogy megírta összes műveit, számos kötetben, mert ezzel értem el kiemelkedő üzleti sikereimet. Minden vidéki párttitkárt meggyőztem, hogy Lenin műveinek ismerete nélkül nem végezheti jól a munkáját. Nem volt könnyű a meggyőzés, de elszánt és kérlelhetetlen voltam: nekem elpusztult a lakásom, a bútoraim, a ruháim, ezért valakiknek fizetni kell. Ha más foglalkozásra nem vagyok jó, ha a káderpolitika azt kívánja, hogy Lenin műveit terjesszem, minden erőmmel ezt teszem. Hat havi részletre adtam, Szabolcs, Békés és Somogy megyékben a közel 700 forint árú sorozatot, és háromszor annyit kerestem, mint egy segédmunkás. Mégis, egy év vándorlás után már csak azon járt az eszem, hogy hogyan szabadulhatnék meg ettől a hajlandóságaimtól távol álló, ügynöki foglalkozástól. 1944-ben századparancsnok voltam és módom volt több bajbajutottat megmenteni. Volt közöttük bújkáló kommunista, zsidó, katonaszökevény. Közülük többen vezető állásban voltak 1958-ban, de kísérleteim náluk nem jártak sikerrel. Az 56-os „bűnösökkel” szemben tartózkodóan viselkedtek ezek a közben partizánokká előléptetett elvtársak. Azért mégis akadt köztük egy, akinél még nem évült el a 14 évvel korábbi segítségemért igényelt „hála”. A századomnál két hónapig rejtőzködő Hochwarter János vasesztergályos, illegális kommunista 1956 után rendőralezredesi rangban Kispest rendőrkapitánya lett. Az ő segítsége révén lettem egy zavaros építőipari szövetkezet raktárosa. A szövetkezetnek a főváros területén szétszórva több anyagraktára volt és ezeknek az ellenőrzését is feladatommá tették. így jutottam el egy nyári délelőttön az egyik hatodik kerületi pinceraktárunkhoz. A raktárhelyiség előtt a járdán egy magas, karcsú, ősz hajú férfi szögvasrudakat emelgetett és eresztett le a pinceablakon. Megszólítottam, hogy ő-e a raktáros? Mondta, hogy igen. Mondtam, hogy én a szövetkezet központi raktárosa vagyok. Elismerően nézett rám, miután bemutatkoztunk egymásnak. — Mansberg Árvádnak hívnak — mondta. — Ilyen nevű raktárossal még sohasem találkoztam — mondtam neki, — biztosan az egyetlen Árvéd nevű az összes létező raktáros között. Nevetett, és mondta, hogy nem volt mindig raktáros, ezt a nevet annak idején más célra kapta. Kiderítettük egymásról, hogy politikai alkalmatlanságunk révén lettünk alkalmasak arra, amit most csinálunk. Megtudtam tőle, hogy irodalombarát, szereti a verseket, hogy ötven éve foglalkozik ornitológiával, nagy kutyabarát és szenvedélyes természetjáró. Gödön lakik, korábban a Ganz Vagongyár titkárságának a vezetője volt, több nyelven beszél. Az Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagjai között szerepel a neve, 1925-ben Reményük Sándor neki és Áprily Lajosnak ajánlotta a Vadvizek zúgása című verseskötetét. Akkor még báró Mansberg Árpádnak írták a nevét. Hivatali munkám a következő hónapokban sokkal elviselhetőbbé vált. Ha csak tehettem, eltávoztam a központból, hogy ellenőrizzem az Eötvös utcai raktárt, nehogy ellopják a vasakat. Elvégre egy volt arisztokratára bízták, akire nem lehet eléggé vigyázni. Árvéd bátyámmal véget nem érő irodalmi beszélgetéseket folytattunk és vasárnaponként felejthetetlen kirándulásokat tettünk a Pilisbe és a Börzsönybe. Jóval idősebb volt nálam, de sokkal jobb hegymászó. Egy alkalommal a Hétvályú-forrás mellett pihentünk, ekkor mesélte: — A kitelepítés ideje alatt Széchenyi Zsigmonddal voltam együtt és naponta már kora hajnalban a Hortobágy-csatorna partján hasaltunk, figyelve a madarak életét, szokásait. Roppant hasznos volt, teljesen elfeledkeztünk a világról, többnyire a napi étkezésről is. Késő este hagytuk abban a figyelőszolgálatot és számos értékes tapasztalattal gazdagodtunk, a vízimadarak életét szemlélve. Ezeket a tapasztalatokat rendszeresen eljuttattam az Ornitológiai Intézetnek. Ilyenformán — örvendetes módon — ezekben az években sem szakadt meg a kapcsolatom az intézettel. Nagyon sajnáltam volna, hiszen már több évtizede voltam megbecsült külső munkatársa az Aquilának, a madártani folyóiratnak. Hallgattam és összeszorult a torkom. Már nagyon sokféle emberrel jöttem öszsze az életben. A fronton, a rabságban és más nehéz helyzetekben. De kevés olyannal, aki a saját bajának, megaláztatásának ilyen magasan fölébe tudott nőni. Később is sokszor irigyeltem nagyvonalúságáért, ahogyan elnézett a körülöttünk „üzemelő” bolhacirkusz felett. Kicsinyes bosszankodásaim közben számos alkalommal gondoltam: jó lenne hozzá hasonlóan csillagászati léptékben gondolkodni. Egy másik kirándulásunk alkalmával meséltem neki közös főnökünkről, a szövetkezet elnökéről. V. elvtárs eredeti foglalkozása pedikűrös volt, később belügyi őrnagyként korrupciós ügyei miatt négy évre lecsukták. Szabadulása után lett a szövetkezet elnöke. — Nem lehet boldog ember — mondta Árvéd bátyám —, olyasmit csinál, amihez nem ért. Ennél nagyobb büntetés nem érhet embert. Csak a tudás és a jó lelkiismeret adhat nyugalmat az embernek. Ezekben az években nagy ajándék volt, hogy vele járhattam az erdőket. Sajnos már nem él, de sokszor gondolok rá, az egyetlen arisztokratára, akit barátomnak tekintettem és azt hiszem, ő is barátjának fogadott. Szeretettel ölellek a kolozsvári barátokkal együtt... KOVÁCS ZOLTÁN (Budapest) HITEL • 1989. 17. szám 39