Hitel, 1992. január-április (5. évfolyam, 1-7. szám)
1992 / 4. szám - NÉZET - Antal István: A postás halandó, a posta nem
HITEL • 1992. 4. szám 59 hírközlésen és napi tájékoztatáson kívül - a régi gyakorisággal és formában. Borúlátásra hosszú távon - gondolom - nincs ok. Mint Magyarországon, a nyugati magyarok körében is sok jelenség és tünet átmeneti jellegű. Történelmi jelentőségű fordulat következett be és a megváltozott viszonyokban való elhelyezkedés időt és türelmet igényel. Sok minden más lett, mint amilyen volt. Sok mindent újból meg kell szokni és újból kell kezdeni. Valószínűnek tetszik, hogy az átmenet évei után Nyugaton is kialakulnak az irodalmi és tudományos élet megnyugtatónak és maradandónak bizonyuló új formái és keretei. A nyugati magyar irodalomnak van jövője. Lesz továbbra is sajátos arculata és másokétól eltérő feladata, mégha nem korlátozódik is csak a diaszpóra szigeteire, hanem megoszlik Magyarország és a külhoni magyar kolóniák között. A haza és az emigráció, vagy ha úgy tetszik, a nyugati magyarság viszonya 1991-ben inkább javult, mint romlott. A külhonban élő írókat mind több szál köti az országhoz és mind elevenebbek a hazai irodalmi intézményekkel való kapcsolatok. Szereplésük a könyvkiadásban és sajtóban lassan természetessé és megszokottá válik, mégha lesznek is esetek, amikor ezt némelyek kevesellni vagy bírálni fogják. Az élet nincs súrlódások és konfliktusok nélkül. Előbb vagy utóbb be fog következni e tekintetben is olyan helyzet, hogy komoly panaszra nem lesz ok. Javult a nyugati írók egyéb irányú megbecsülése is. Határ Győző Kossuth-díjat kapott, volt nyugati magyar a Bethlen Gábor Alapítvány, a Magyar Művészetért Alapítvány, a Füst Milán- és más irodalmi díjak jutalmazottjai között is. A magyar kormány több nyugati magyar írót tüntetett ki ebben az évben magas álla,mi kitüntetéssel. Gyakori vendégek Budapesten és vidéki városokban rendezett nemzetközi és magyar konferenciákon, irodalmi körök, tudományos társaságok és társadalmi egyesületek előadói asztalánál. Nevükkel az olvasók sokszor találkoznak a tv kamerái és a rádió mikrofonjai előtt, valamint a folyóiratok és újságok hasábjain. Az elégedettségre tehát van elegendő ok, mégha nem részesül is e megtiszteltetésekben mindenki, aki önmagát azokra méltónak ítéli és az elismerést az új Magyarországtól elvárja. Természetesen a jövőben még több történhetnék. Növekedhetnék azok köre, akikre a magyarországi könyvkiadás és sajtó érdeklődése kiterjed, a művelődéspolitikai intézmények is igénybe vehetnék az eddiginél fokozottabb mértékben azt a tudást és tapasztalatot, amellyel a diaszpóra szellemi emberei rendelkeznek, és végül a Magyar Írószövetség is nagyobb szerephez juttathatná őket, azzal például, hogy rendes tagokká és ezzel tisztségekre is választhatókká lehessenek. Kár lenne, ha a Nyugaton élő írók túlságosan türelmetlenek lennének és mindent egy csapásra akarnának elérni. Mindennek megvan a maga ideje és a dolgokat érni kell hagyni. Amilyen mértékben a magyar demokrácia berendezkedik és az élet minden területén uralkodóvá válik, olyan mértékben javulnak a különböző igények kielégítésének és a problémák megoldásának esélyei is. □ Borbándi Gyula A postás halandó, a posta nem Pemneczky Géza: A háló. Alternatív művészeti áramlatok a folyóiratkiadványok tükrében, 1968-1988. Héttorony Kiadó, Budapest, 1990. Ösztönösen mindig úgy éreztem, hogy a jazz a huszadik század, önképével viaskodó emberének legtesthezállóbb kommunikációs és művészeti műfaja. Mert miről is van „szó” egy-egy jazzdarab előadásakor? A szerző és az előadó szerepe összefonódik, egymásba folyik, adottak a darab keretei és a „hangneme”, de minden eleme előttem születik, az én sugallatomra is, hiszen improvizált, az előadó/alkotó művész velem kommunikál, de külön-külön mindenkivel ezt teszi, aki a helyiségben ül, sőt, zenésztársaival is folyamatosan egymást serkentik, interakciókkal teremtik meg a zene szövetét, ami megismételhetetlen, és elillan, szétfoszlik. A művész hangszerével viaskodik, életre-halálra ... és az egész valahol mégiscsak félművészet, illetve éppen az benne a legkevésbé érdekes, aminek a művészethez köze van. Furcsa, pszeudotartomány részei leszünk mi is, amiről tudjuk, hogy nélkülünk nem létezik, de azt már nem tudjuk, hogy miért nem. Építőmesterek leszünk és építőkockák azáltal, hogy a zenész ott előttünk, nekünk egyszerre teremt és interpretál, gyorsabban oltva egymásba a kettőt, mint ahogy azt elménk dekódolni képes. Áthidalva a ráció és az ösztönök közötti szakadékot, ahogy Pemneczky írja könyvében. A postás halandó, a posta nem, idéztem Sebők Zoltánnak a „küldeményművészettel” foglalkozó írását a címben. Persze vannak postagalambok is, amelyek szintén halandók, mégis az a kép él bennünk, ahogy átillannak a határokon. És vannak postakocsik is, csodálatos ménekkel legelöl és az ifjú John Wayne-nel a bakon, de ezekkel kapcsolatban már-már elfelejtjük, hogy levelet is visznek, annyira érdekes az emberi küldemények sorsa, mert számukra minden intézményes és íratlan határ átlépése nehézkes, hi- n