Hitel, 1992. január-április (5. évfolyam, 1-7. szám)

1992 / 4. szám - NÉZET - Antal István: A postás halandó, a posta nem

HITEL • 1992. 4. szám 59 hírközlésen és napi tájékoztatáson kívül - a régi gyakorisággal és for­mában. Borúlátásra hosszú távon - gon­dolom - nincs ok. Mint Magyaror­szágon, a nyugati magyarok körében is sok jelenség és tünet átmeneti jel­legű. Történelmi jelentőségű fordu­lat következett be és a megváltozott viszonyokban való elhelyezkedés időt és türelmet igényel. Sok minden más lett, mint amilyen volt. Sok min­dent újból meg kell szokni és újból kell kezdeni. Valószínűnek tetszik, hogy az átmenet évei után Nyugaton is kialakulnak az irodalmi és tudo­mányos élet megnyugtatónak és ma­radandónak bizonyuló új formái és keretei. A nyugati magyar irodalom­nak van jövője. Lesz továbbra is sa­játos arculata és másokétól eltérő feladata, mégha nem korlátozódik is csak a diaszpóra szigeteire, hanem megoszlik Magyarország és a külho­ni magyar kolóniák között. A haza és az emigráció, vagy ha úgy tetszik, a nyugati magyarság vi­szonya 1991-ben inkább javult, mint romlott. A külhonban élő írókat mind több szál köti az országhoz és mind elevenebbek a hazai irodalmi intézményekkel való kapcsolatok. Szereplésük a könyvkiadásban és sajtóban lassan természetessé és megszokottá válik, mégha lesznek is esetek, amikor ezt némelyek keve­­sellni vagy bírálni fogják. Az élet nincs súrlódások és konfliktusok nélkül. Előbb vagy utóbb be fog kö­vetkezni e tekintetben is olyan hely­zet, hogy komoly panaszra nem lesz ok. Javult a nyugati írók egyéb irányú megbecsülése is. Határ Győző Kos­­suth-díjat kapott, volt nyugati ma­gyar a Bethlen Gábor Alapítvány, a Magyar Művészetért Alapítvány, a Füst Milán- és más irodalmi díjak ju­­talmazottjai között is. A magyar kor­mány több nyugati magyar írót tün­tetett ki ebben az évben magas álla­,­mi kitüntetéssel. Gyakori vendégek Budapesten és vidéki városokban rendezett nemzetközi és magyar konferenciákon, irodalmi körök, tu­dományos társaságok és társadalmi egyesületek előadói asztalánál. Ne­vükkel az olvasók sokszor találkoz­nak a tv kamerái és a rádió mikrofon­jai előtt, valamint a folyóiratok és új­ságok hasábjain. Az elégedettségre tehát van ele­gendő ok, mégha nem részesül is e megtiszteltetésekben mindenki, aki önmagát azokra méltónak ítéli és az elismerést az új Magyarországtól el­várja. Természetesen a jövőben még több történhetnék. Növekedhetnék azok köre, akikre a magyarországi könyvkiadás és sajtó érdeklődése ki­terjed, a művelődéspolitikai intéz­mények is igénybe vehetnék az eddi­ginél fokozottabb mértékben azt a tudást és tapasztalatot, amellyel a diaszpóra szellemi emberei rendel­keznek, és végül a Magyar Írószö­vetség is nagyobb szerephez juttat­hatná őket, azzal például, hogy ren­des tagokká és ezzel tisztségekre is választhatókká lehessenek. Kár lenne, ha a Nyugaton élő írók túlságosan türelmetlenek lennének és mindent egy csapásra akarnának elérni. Mindennek megvan a maga ideje és a dolgokat érni kell hagyni. Amilyen mértékben a magyar de­mokrácia berendezkedik és az élet minden területén uralkodóvá válik, olyan mértékben javulnak a külön­böző igények kielégítésének és a problémák megoldásának esélyei is. □ Borbándi Gyula A postás halandó, a posta nem Pemneczky Géza: A háló. Alterna­tív művészeti áramlatok a folyóirat­kiadványok tükrében, 1968-1988. Héttorony Kiadó, Budapest, 1990. Ösztönösen mindig úgy éreztem, hogy a jazz a huszadik század, önké­pével viaskodó emberének legtest­hezállóbb kommunikációs és művé­szeti műfaja. Mert miről is van „szó” egy-egy jazzdarab előadásakor? A szerző és az előadó szerepe összefo­nódik, egymásba folyik, adottak a darab keretei és a „hangneme”, de minden eleme előttem születik, az én sugallatomra is, hiszen improvizált, az előadó/alkotó művész velem kommunikál, de külön-külön min­denkivel ezt teszi, aki a helyiségben ül, sőt, zenésztársaival is folyamato­san egymást serkentik, interakciók­kal teremtik meg a zene szövetét, ami megismételhetetlen, és elillan, szétfoszlik. A művész hangszerével viaskodik, életre-halálra ... és az egész valahol mégiscsak félművé­szet, illetve éppen az benne a legke­vésbé érdekes, aminek a művé­szethez köze van. Furcsa, pszeudo­­tartomány részei leszünk mi is, ami­ről tudjuk, hogy nélkülünk nem léte­zik, de azt már nem tudjuk, hogy mi­ért nem. Építőmesterek leszünk és építőkockák azáltal, hogy a zenész ott előttünk, nekünk egyszerre te­remt és interpretál, gyorsabban oltva egymásba a kettőt, mint ahogy azt el­ménk dekódolni képes. Áthidalva a ráció és az ösztönök közötti szakadé­kot, ahogy Pemneczky írja könyvé­ben. A postás halandó, a posta nem, idéztem Sebők Zoltánnak a „külde­ményművészettel” foglalkozó írását a címben. Persze vannak postaga­lambok is, amelyek szintén halan­dók, mégis az a kép él bennünk, ahogy átillannak a határokon. És vannak postakocsik is, csodálatos ménekkel legelöl és az ifjú John Wayne-nel a bakon, de ezekkel kap­csolatban már-már elfelejtjük, hogy levelet is visznek, annyira érdekes az emberi küldemények sorsa, mert számukra minden intézményes és íratlan határ átlépése nehézkes, hi- n

Next