Hitel, 1997. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 3. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Az Isten balján (Gérecz Attila helye a magyar költészetben)

MŰHELY tél végi jeges Duna nyitotta meg számára a menekülés útját, és noha heroikus kísérlete egy áruló miatt kudarcot szenvedett, lélekben, erkölcsileg mégis legyőzte üldözőit és foglárait. Erről szól a Töredék című elbeszélő költemény. Másodszor: a börtön mindig mint kényszerhelyzet van jelen, amely ellen a léleknek fel kell lázadnia. A költészet ebben az értelemben a lázadás fegyvere, amely képes visszaszerezni a személyiség belső integritását, és erkölcsi értelemben le tudja győzni a kiszolgáltatottságot, a szenvedést, a rablét gyötrelmes következményeit. Ilyen módon az alkotómunka valamiféle kiengesztelődés forrásává válik, és a személyiség álmokban és képzeletben szerez magának elégtételt és vigasztalódást a köznapok iszonyú nyomá­sa alatt. Gérecz Attila egy 1954-ben a börtönből kicsempészett levelében egyenesen „boldogságról” beszél: „A rabnak egyetlen társa van, ami mindenen keresztülsegíti: a fantáziája. És egyetlen, soha le nem győzhető ellensége: a gondolatai. A boldogság nem külső tényezők eredménye, hanem belső, lelki tulajdonság, mondhatnám: közér­zet. Rendszerint a külvilág segíti uralomra bennünk, de mindig csak relációkban, viszo­nyítva az előző szenvedéshez, vagy ha úgy tetszik, vágy, ami ennek csak benső meg­jelenése. Nincs olyan szenvedési állapot, melyben enyhülési folyamat ne szerepelne. És ez az enyhülési fok: a boldogság.” Ennek az érzésnek mindenekelőtt a költészet a forrása. A költészet valóban a lélek önvédő rendszerének részévé válik, amely mentális orvosságként védelmezi a személyi­séget, fenntartja annak épségét. A művészi forma fegyelme és tökéletessége ebben az erkölcsi és lelki rendszerben külön hangsúlyt kap: a klasszicista formahagyományok (például a szonett és a stanza), a tisztán metszett költői képek, a pontos ritmikai szer­kezet, a zenei rímelés - nos, mindez a lélek ellenállását erősíti. Gérecz Attila az eszté­tikumot fordította szembe azokkal a szenvedésekkel, azzal a kiszolgáltatottsággal és reménytelenséggel, amelyet a börtön világában át kellett élnie. A klasszikus hagyományok felidézése és használatba vétele mindig is tiltakozás volt az erőszak és az embertelenség ellen, XX. századi költészetünkben, például Babitsnál, Kosztolányinál és Radnótinál. Halász Gábor írta annak idején: „Mintha a klassziciz­mus nem szüntelen harc lenne a szörnyetegekkel, keservesen megszerzett győzelem, tiszta lebegés a szennyes káosz felett.” De idézhetem magát Radnótit, aki a klasszikus hagyományokat mozgósította a nekivadult erőszak ellenében, és a kori láger poklában vergiliusi eklogákat írt: „Az alkotás rendje és rendezettsége éppen a világban tapasztal­ható rendezetlenség és a mindinkább terjedő barbárság ellenhatásaként született.” Márpedig hol létezett kegyetlenebb barbárság, és hol volt szükség erősebb lelki rende­zettségre, mint a Rákosi-korszak börtöneiben? A börtönvilág, a börtöntársadalom bélyege ott van tehát Gérecz Attila alig két esz­tendőt átfogó költői életművén: a mindössze negyvennégy versen, a versek személyes világa és esztétikuma mindazonáltal teljes mértékben szuverén. Nagy részükben a bör­tön mint élmény és tapasztalat pusztán alkotáslélektani kiindulást jelent, maga a köl­tészet álmokban, nosztalgiákban, emlékekben épít fel egy másik világot a szürke bör­töncellák felett. Gérecz Attila verseiben mindig égő színek, pirosak, kékek, zöldek pompáznak, ezek az égő színek a maga teremtette világ jelei. Ebben a költészetben

Next