Hitel, 1997. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 3. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Az Isten balján (Gérecz Attila helye a magyar költészetben)
MŰHELY tél végi jeges Duna nyitotta meg számára a menekülés útját, és noha heroikus kísérlete egy áruló miatt kudarcot szenvedett, lélekben, erkölcsileg mégis legyőzte üldözőit és foglárait. Erről szól a Töredék című elbeszélő költemény. Másodszor: a börtön mindig mint kényszerhelyzet van jelen, amely ellen a léleknek fel kell lázadnia. A költészet ebben az értelemben a lázadás fegyvere, amely képes visszaszerezni a személyiség belső integritását, és erkölcsi értelemben le tudja győzni a kiszolgáltatottságot, a szenvedést, a rablét gyötrelmes következményeit. Ilyen módon az alkotómunka valamiféle kiengesztelődés forrásává válik, és a személyiség álmokban és képzeletben szerez magának elégtételt és vigasztalódást a köznapok iszonyú nyomása alatt. Gérecz Attila egy 1954-ben a börtönből kicsempészett levelében egyenesen „boldogságról” beszél: „A rabnak egyetlen társa van, ami mindenen keresztülsegíti: a fantáziája. És egyetlen, soha le nem győzhető ellensége: a gondolatai. A boldogság nem külső tényezők eredménye, hanem belső, lelki tulajdonság, mondhatnám: közérzet. Rendszerint a külvilág segíti uralomra bennünk, de mindig csak relációkban, viszonyítva az előző szenvedéshez, vagy ha úgy tetszik, vágy, ami ennek csak benső megjelenése. Nincs olyan szenvedési állapot, melyben enyhülési folyamat ne szerepelne. És ez az enyhülési fok: a boldogság.” Ennek az érzésnek mindenekelőtt a költészet a forrása. A költészet valóban a lélek önvédő rendszerének részévé válik, amely mentális orvosságként védelmezi a személyiséget, fenntartja annak épségét. A művészi forma fegyelme és tökéletessége ebben az erkölcsi és lelki rendszerben külön hangsúlyt kap: a klasszicista formahagyományok (például a szonett és a stanza), a tisztán metszett költői képek, a pontos ritmikai szerkezet, a zenei rímelés - nos, mindez a lélek ellenállását erősíti. Gérecz Attila az esztétikumot fordította szembe azokkal a szenvedésekkel, azzal a kiszolgáltatottsággal és reménytelenséggel, amelyet a börtön világában át kellett élnie. A klasszikus hagyományok felidézése és használatba vétele mindig is tiltakozás volt az erőszak és az embertelenség ellen, XX. századi költészetünkben, például Babitsnál, Kosztolányinál és Radnótinál. Halász Gábor írta annak idején: „Mintha a klasszicizmus nem szüntelen harc lenne a szörnyetegekkel, keservesen megszerzett győzelem, tiszta lebegés a szennyes káosz felett.” De idézhetem magát Radnótit, aki a klasszikus hagyományokat mozgósította a nekivadult erőszak ellenében, és a kori láger poklában vergiliusi eklogákat írt: „Az alkotás rendje és rendezettsége éppen a világban tapasztalható rendezetlenség és a mindinkább terjedő barbárság ellenhatásaként született.” Márpedig hol létezett kegyetlenebb barbárság, és hol volt szükség erősebb lelki rendezettségre, mint a Rákosi-korszak börtöneiben? A börtönvilág, a börtöntársadalom bélyege ott van tehát Gérecz Attila alig két esztendőt átfogó költői életművén: a mindössze negyvennégy versen, a versek személyes világa és esztétikuma mindazonáltal teljes mértékben szuverén. Nagy részükben a börtön mint élmény és tapasztalat pusztán alkotáslélektani kiindulást jelent, maga a költészet álmokban, nosztalgiákban, emlékekben épít fel egy másik világot a szürke börtöncellák felett. Gérecz Attila verseiben mindig égő színek, pirosak, kékek, zöldek pompáznak, ezek az égő színek a maga teremtette világ jelei. Ebben a költészetben