Hitel, 1997. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 3. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Az Isten balján (Gérecz Attila helye a magyar költészetben)
MŰHELY született. Mintha egy magasba készülődő, jövőjét tervezgető, büszke és öntudatos diák próbálgatná erejét. Már ez a mozzanat is arra figyelmeztet, hogy az úgynevezett börtönköltészet fogalmában nem a börtönnek, hanem a költészetnek van nyomatékos jelentése és szerepe. Hogyan állunk tehát ezzel a máskülönben is tisztázatlan fogalommal? Mit jelent a „börtönköltészet”, jelent-e egyáltalán valamit? Mint mindenütt: kastélyokban és polgárházakban, kolostorban és csatatéren, könyvtárakban és tengereken, börtönökben és kényszermunkatáborokban is születtek költemények vagy éppen naplók és memoárok, például a múlt században Silvio Pellico és Kazinczy Ferenc börtönnaplói, vagy a diktatúrákkal terhes XX. században Radnóti Miklós és Oszip Mandelstam „lágerversei”. Közöttük olyan világirodalmi remekek, mint a magyar költő Hetedik eklogárd és Erőltetett menete vagy az orosz Voronyezsi füzetet. Ezek a versek azonban nem azért figyelemre méltók, mert a fogságban születtek, hanem mert klasszikusan magasrendű költői alkotások, természetesen nem függetlenül létrejöttük körülményeitől. A magyar „börtönirodalomnak” ezt követve két alkalommal is ki kellett bontakoznia: az ötvenes években, midőn a Rákosi nevéhez fűződő despotizmus, valamint az ötvenhatos forradalom leverése után, midőn a Kádár nevéhez fűződő megtorlás taszított tízezreket, közöttük igen sok írót a börtönök homályába. Az első alkalommal Faludy György, Határ Győző, Mécs László, Elekes Attila, Földváry-Boér Elemér, Kocsis Gábor, az erdélyi Méliusz József és Balogh Edgár vagy éppen a „füveskertiek”, közöttük Gérecz Attila, Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Béri Géza és Tóth Bálint, a második alkalommal a többi között Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Eörsi István, Obersovszky Gyula, Gáli József és a fiatal Buda Ferenc adhattak számot irodalmi művekben arról, hogy az emberi személyiségnek milyen tapasztalatokkal kell megküzdenie a börtönben, és milyen eszközökkel tudja fenntartani, védelmezni lelki és erkölcsi integritását. Erre az irodalomra, például Faludy, Mécs és a „füveskertiek” verseire vagy Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényére és Méliusz József börtönemlékirataira természetesen rányomta bélyegét a börtönben szerzett tapasztalat: az ottani magány, kiszolgáltatottság és szenvedés, a magyar „börtönirodalom” mibenlétét és irodalomtörténeti helyét mindazonáltal nem a börtönben töltött évek, hanem a művek minősége, költői karaktere és üzenete szabja meg. Ez jelöli ki Gérecz Attila költészetének helyét is a magyar irodalomban. Mégis, mit jelentenek egy ilyen költészet esetében a születés drámai módon rendhagyó körülményei, túl az életrajzi adatokon? Először is egy sajátos — a költészetben általánosságban ritkán megjelenő élethelyzet és tárgyi világ rögzítését. A börtönversek egy különleges szociális és kulturális környezetre reflektálnak, leírják vagy sejtetik a börtönélet tapasztalati tényeit, tárgyi világát, kifejezik annak a különleges „börtöntársadalomnak” az emberi és mentális viszonyait, amelybe a költő vétlen és kiszolgáltatott áldozatként került. A sötét börtöncellákba taszított fiatalember beszámol mindarról, ami vele és társaival történik, megrajzolja mostoha sorsának sivár színhelyeit, és még egy - igaz, töredékben maradt — elbeszélő költeményre is futja erejéből, legendás szökési kísérletéről, midőn a megáradt 93 HITEL 1997. MÁRCIUS