Hitel, 1997. január-június (10. évfolyam, 1-6. szám)

1997 / 3. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Az Isten balján (Gérecz Attila helye a magyar költészetben)

MŰHEL­Y született. Mintha egy magasba készülődő, jövőjét tervezgető, büszke és öntudatos diák próbálgatná erejét. Már ez a mozzanat is arra figyelmeztet, hogy az úgynevezett bör­tönköltészet fogalmában nem a börtönnek, hanem a költészetnek van nyomatékos je­lentése és szerepe. Hogyan állunk tehát ezzel a máskülönben is tisztázatlan fogalommal? Mit jelent a „börtönköltészet”, jelent-e egyáltalán valamit? Mint mindenütt: kastélyokban és pol­gárházakban, kolostorban és csatatéren, könyvtárakban és tengereken, börtönökben és kényszermunkatáborokban is születtek költemények vagy éppen naplók és memoárok, például a múlt században Silvio Pellico és Kazinczy Ferenc börtönnaplói, vagy a dikta­túrákkal terhes XX. században Radnóti Miklós és Oszip Mandelstam „lágerversei”. Közöttük olyan világirodalmi remekek, mint a magyar költő Hetedik eklogárd és Erőlte­tett menete vagy az orosz Voronyezsi füzetet. Ezek a versek azonban nem azért figyelem­re méltók, mert a fogságban születtek, hanem mert klasszikusan magasrendű költői alkotások, természetesen nem függetlenül létrejöttük körülményeitől. A magyar „börtönirodalomnak” ezt követve két alkalommal is ki kellett bontakoz­nia: az ötvenes években, midőn a Rákosi nevéhez fűződő despotizmus, valamint az ötvenhatos forradalom leverése után, midőn a Kádár nevéhez fűződő megtorlás taszí­tott tízezreket, közöttük igen sok írót a börtönök homályába. Az első alkalommal Faludy György, Határ Győző, Mécs László, Elekes Attila, Földváry-Boér Elemér, Kocsis Gábor, az erdélyi Méliusz József és Balogh Edgár vagy éppen a „füveskertiek”, közöttük Gérecz Attila, Tollas Tibor, Kárpáti Kamil, Béri Géza és Tóth Bálint, a má­sodik alkalommal a többi között Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Eörsi István, Obersovszky Gyula, Gáli József és a fiatal Buda Ferenc adhattak számot irodalmi mű­vekben arról, hogy az emberi személyiségnek milyen tapasztalatokkal kell megküzdenie a börtönben, és milyen eszközökkel tudja fenntartani, védelmezni lelki és erkölcsi in­tegritását. Erre az irodalomra, például Faludy, Mécs és a „füveskertiek” verseire vagy Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényére és Méliusz József börtönemlékirataira ter­mészetesen rányomta bélyegét a börtönben szerzett tapasztalat: az ottani magány, ki­szolgáltatottság és szenvedés, a magyar „börtönirodalom” mibenlétét és irodalomtörté­neti helyét mindazonáltal nem a börtönben töltött évek, hanem a művek minősége, költői karaktere és üzenete szabja meg. Ez jelöli ki Gérecz Attila költészetének helyét is a magyar irodalomban. Mégis, mit jelentenek egy ilyen költészet esetében a születés drámai módon rend­hagyó körülményei, túl az életrajzi adatokon? Először is egy sajátos — a költészetben általánosságban ritkán megjelenő­­ élethely­zet és tárgyi világ rögzítését. A börtönversek egy különleges szociális és kulturális kör­nyezetre reflektálnak, leírják vagy sejtetik a börtönélet tapasztalati tényeit, tárgyi vilá­gát, kifejezik annak a különleges „börtöntársadalomnak” az emberi és mentális viszonyait, amelybe a költő vétlen és kiszolgáltatott áldozatként került. A sötét börtön­cellákba taszított fiatalember beszámol mindarról, ami vele és társaival történik, meg­rajzolja mostoha sorsának sivár színhelyeit, és még egy - igaz, töredékben maradt — elbeszélő költeményre is futja erejéből, legendás szökési kísérletéről, midőn a megáradt 93 HITEL 1997. MÁRCIUS

Next