Hitel, 2000. július-december (13. évfolyam, 7-12. szám)

2000 / 12. szám - PRÓZA - Grynaeus Tamás: 674-960 (III. rész)

Egy magas, göndör hajú, szőke fiú - nevére már nem emlékszem - tudta legszebben, legszomorúbban fújni „szomorú énekét rab katonának”. Érdekes, színes egyéniség volt Laci. Jó matematikai képességekkel megáldott mér­nök, de a humaniórákhoz is volt érzéke. Valami csoda - vagy tévedés - folytán szakköny­veit, műszaki jegyzeteit megkaphatta. Óriási kincs volt, hát még a kis spanyol szótár (ab­ból kezdtem spanyolul tanulni), így olvashattam végig jegyzeteit és Pattantyús Ábrahám egyik munkáját; igaz, felét sem értettem, de meg lehetett vele beszélni, vitatni. Zseniális és eredeti találmányon dolgozott: az eddigiektől teljesen eltérő, hidropneu­­matikus, egyesített rugózású (ezért Hipernek becéztük) motorkerékpárt konstruált. Evvel be lehetett volna törni a piacra, talán még most is lehetne... Kiszabadulása után nem állhatott vissza a Csepel motorkerékpárgyár tervezőasztala mellé, csak a vízügynél tudott elhelyezkedni, itt temette álmait. Pár évig még megpróbáltam noszogatni, de nem ment, olyan volt, mint a tövisek közzé esett mag... Utoljára akkor kaptam tőle kétség­­beesett levelet, mikor halálán lévő, súlyos beteg kislányuk ügyében kért segítséget. Őt is eltemette rövidesen. Egyik - számára fölösleges - sokszorosított jegyzetét megkaptam tőle, ennek sorai közé írtam mindazt, ami beszélgetéseink során régi kedvenc ötletem, az EKG Fourier­­analízisével kapcsolatban kikristályosodott. Szabadulásomkor átcsúszott az ellenőr­zésen, a képletek segítettek megmenteni a nem matematikai jellegű följegyzéseket is... Egy ideig cellatársunk volt egy idős, hajdani gyümölcskereskedő, Juhász Mihály is. (Spanyolul tanulván, Don Miguel Ovejerónak becéztük). Sokat mesélt - meséltettük! - hajdani munkájáról. Ugrattuk is elégszer, és szemére hánytuk, hogy a termelőktől fillé­rekért megvásárolt árut drága pénzen adta el a pesti piacokon. Ő ezt tisztességes keres­kedelemnek érezte, úgy vélte, becsületesen megdolgozott - nem csekély! - jövedelméért. Idős ember volt, nagyon nehezen viselte a rabságot, s mi még nehezítettük a generációs különbségből is fakadó szemléleti különbség élezésével. Időnként Laci is visszahúzódott, begubózott, gondolataiba mélyedt szomorúan. Mindnyájunkkal megesett ez elég gyakran, de igyekeztünk tiszteletben tartani egymás nyomorúságát - ma nekem, holnap neked -, nem igyekeztünk erőltetett vidámsággal ki­rángatni belőle. Tudtuk, elmúlik, csak ki kell várni a végét. Furcsa, labilis a rabok lelki­­állapota: elég egy szó, utalás, hogy mély depresszióba zuhanjon, de elég egy kósza hír, talán valótlanságáról is meg van győződve, mégis „földobja”, reménységgel tölti el egy időre. Azután kezdődik elölről a libikóka... Jól jellemzi ezt a lelkiállapotot az a kérdés, amellyel tárgyaláson, kórházban vagy másutt „kint” járt társainkat faggattuk. Mondjál valamit, nem baj, ha nem igaz is! Jól emlékszem 1958 nyarán a legszédületesebb, heteken át mindnyájunkat lázban tartó ka­csára. Elterjedt, hogy az oroszok „beásták magukat Budapest körül”. Hittük is, nem is, szerettük volna, meg nem is. Nagy nehezen ki lehetett deríteni, kitől ered a hír. Legközelebbi séta alkalmával igyekeztem melléje kerülni. Ennek több módszere volt: lefelé vonuláskor a lépcsőn igyekszik az ember előre szaladni-furakodni, vagy séta köz­ben kiállni a sorból, és színleg addig bajmolódni a bakancsfűző megkötésével, míg az illető éppen elébe ér, s akkor gyorsan beállni mögé a sorba. Néhány keresztkérdés után kiderült, hogy az illető a meseautó hátsó kis ablakából a káposztásmegyeri vízművek kútjait látta... 33

Next