Hitel, 2002. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)
2002 / 8. szám - Pomogáts Béla: Versek atlantiszi szélben (Töredékek Tóth Bálint költészetéről)
[ Műhely ] tői kórusnak a képviselői közé tartozott: Faludy György, Határ Győző, Kárpáti Kamil, Tollas Tibor, Gérecz Attila, Elekes Attila, Földváry-Boér Elemér, Béres Géza, Szathmáry György és Kocsis Gábor társaságában. Mára közülük alig néhány került az irodalmi köztudatba, elsősorban a Kárpáti Kamil által 1995-ben közreadott Füveskert 1954-1995 című terjedelmes antológia jóvoltából. Faludy György börtönversei több alkalommal is megjelentek, Határ Győző, Tollas Tibor, Gérecz Attila és Kárpáti Kamil börtönversei is ismertekké váltak, maga az ötvenes évek „börtönirodalma” azonban, jóllehet a korszak egyik igen fontos költészettörténeti korpuszát alkotja, jóformán máig feldolgozatlan. Tóth Bálint „börtönversei” is csak az imént említett 1991-es válogatásban kerültek az olvasó elé. A rabságban született versek (különben mások „börtönversei” is) mindig tiszta hangon szólnak, szabatos ritmusban, zenei rímekkel vagy asszonáncokkal. Ennek valószínűleg nem csak abban van a magyarázata, hogy a börtöncellák homályába taszított költő a vers esztétikumát állította szembe azokkal az embertelen körülményekkel, amelyek közé juttatták, és amelyeket túl akart élni, hanem talán emlékezéstechnikai háttere is van: a zenei eszközökkel formált szöveget könnyebben el lehetett raktározni az emlékezetben, hiszen papírhoz és ceruza(csonk)hoz csak később és alkalmilag jutottak hozzá a Rákosi-féle zsarnoki uralom áldozatai. A zsarnokság valószínű következményeivel már az 1950 húsvétvasárnapján (tehát még szabadon) lejegyzett - Németh Lászlónak ajánlott - Az írástudók dicsérete című költemény számot vetett: „A bátor, nagy sohasem az, / ki a múlttal lép egy ütemre, / a jövőbe néz, mind ki igaz. / Börtön? Száműzetés? Betiltások? / Gondolataik talpraszökkennek, / s felépítik az új világot.” Az első, börtöncellában született költemény (Fő utca, 1951. február), a Pergő esőkkel feleselve viszont már a személyes fájdalmat és szorongást örökíti meg: „Pattog a pala, peng a dal: / Meddig leszek még fiatal? / Itt múlnak legszebb éveim, / zárkák penészes mélyein?” Az ezt követő versek: a Mint a cserép az egeret, a Magánzárkán, a Mátyásnapi mákostészta vagy a Reggel a hóhér magának a börtönlétnek a köznapi tapasztalatairól adnak képet. A költészet, ezt nem csak Tóth Bálint „börtönversei” tanúsítják, a szabadsághiány, a kiszolgáltatottság, a megaláztatások ellenszere is, a versben lehet megtalálni azt a pillanatnyi szabadságot és méltóságot, amely valamennyire segít abban, hogy a lélek elviselje a szenvedéseket. Ilyen vigasztalást adhat a börtönök mélyén kialakult emberi közösség is, az 1954-ben Vácon keltezett Aere perennius című költemény a horatiusi vagy puskini költői „örökkévalóság” börtönbeli parafrázisaként tesz hitet amellett, hogy a személyes költői jövő ügye a „költő-zárkában” megszerveződő bajtársi közösség kezébe került: „Ha meghalok, társaim, írjatok meg, / s a művetekben élek majd tovább, / mint fénybetűk közt ma is illatos még / az ezer éve elhervadt virág.” KRISZTINAVÁROSI KÖRMENET Tóth Bálint első verseskötete, az 1969-ben az olvasó kezébe került Nehéz örökség igen nagy késedelmet szenvedett, költője akkor már negyvenedik születésnapjához járt közel, így az első kötet egyszeriben az addigi életmű szigorú válogatása lett, amelynek az a feladat jutott, hogy képet adjon a hányatott sorsú költő munkásságának erővonalairól. Ilyen volt a tájban, pontosabban a dunántúli tájban otthonra találó érzés, a szerelem idillje és drámája, a magyar történelem iránt érzett érdeklődés és a klasszikus, latin hagyományok követése. A dunántúli táj ihlete, és ez természetesen összefüggött a dunántúli latinitás tradícióinak vállalásával, követésével, azokat a hagyományokat mozgósította, amelyeket Berzsenyi Dániel, Babits Mihály vagy az idősebb mesterek közül Takáts Gyula lírája képviselt. Erről [ 113 ]