Hitel, 2004. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
2004 / 8. szám - Nagy Gábor: A különállás és összetartozás magatartásmodellje Buda Ferenc költészetében
[ Műhely ] sutt a mindennapi nyelvtől alig-alig elemelkedő képekkel - „Húsunk emésztő gyilkos hordák / minden erőnket megrabolták” igehalmozással katalogizálja a nemzetre zúduló pusztítást: ,/Víviket meggyaláztak, megöltek, / hernyótalpak halomra törtek, / töltött ágyúcsövekkel vártak, / tízszeres vasgyűrűbe zártak, / bombáztak, lőttek, aprítottak”. Az esztétikai összetettség ellenében ható, mert üres deklarációban és kiüresedett allegorizálással kifejezett tragikus pátosz („minket nem győz meg érv, sem eszme”; „A véres, megfeszített Béke / lenéz a fegyverek csövére”) nem engedi a keretben megcsillantott hangnemet érvényesülni - igaz, a gúny és irónia mindig valamelyes kívülállást, felülnézetet feltételez, amely ebben a történelmi szituációban még alkotói magatartásként is nehezen valósítható meg, így a vers kijelentései nem anynyira művészi igazságként, mint inkább a megtörtént valóság igazságaként hatnak: „Hazánk zúzott szivén a vér / görcsös, sajgó csomókba alvad”. Az allegorizálás ellenében ható metaforikus viszonyításban már jóval átélhetőbb a béke megcsúfolása: „Kibelezett béke / nyög, mint beteg állat” (Mécsesszemű remény), noha a rákövetkező két sor is túlesztétizálja, feleslegesen stilizálja a képet: „megtiport testére / hideg havak szállnak”. De e vers már mind a felütés ellentétező szerkezetében - „Fellegfúró fecskék / fulladnak a porba” -, mind a harmadik versszak motívumösszegző képeiben - „Földszín-szürke hadak / sajtalpú csizmája / tapossa a havat / simára, simára” - eredeti, egyszerre átéltségre valló és az átéltségtől már művészi távlatot tartó költői magatartást sejtet. (Épp ezért tűnik feleslegesnek az utolsó versszak, amelynek funkciója ugyan a címbeli kép kibontása, mégis túl „simán”, a Nyugat első nemzedékét - főként Tóth Árpád, Juhász Gyula elégikus borongásait idézően stilizál, illetve József Attila jellegzetes jelzős szerkezetét - „kemény a fagy” - ismétli minden többlet nélkül.) Az írásjel nélkül több motívuma is a hetyke József Attila költői magatartását idézi: „a vágtató folyóba szórom / szél lobogtatta lelkemet”; „Irgalmatlan hamis hatalmak”. A zárlat anaforikus szerkezettel, alliterációval nyomósított átka viszont visszasugárzik az egész szonettre, de jaj e szolga-szülő kornak jaj azoknak akik tipornak mert rájuk omlik a homok A Törtkarú is csak részleteiben válik műalkotássá. Az indítás egyszerre vaskosan reális és apokaliptikus képe (amely egyébként a faluversek József Attilájának látásmódjára emlékeztet) telitalálat: „Törtkarú ágra kötve / leng a kifordult a fészek.” A zárlat alliterációval súlyosbított halálsugallata is hiteles: „félelembe falazott / éjszaka feketéllik”. Itt-ott azonban a történelem felismert igazságai szó szerint kerülnek bele a versbe: „új testben, új alakban / ez emberek a régik”, illetve „csillag vagy iker S betű / egyként hallgassz parancsol”. A *** című szöveg azonban már egységes kis groteszk a vasaltatni vitt talicskaként metaforizált szív ironikus játékos képével, s a Föld fekete is teljes vers a Weöres Sándor-i, motívumokat egymásba görgető technikával. E kiforratlan, csúszkáló hang a börtönversek java részében egyrészt magabiztosabbá válik, másrészt átalakul: egyre kevesebb József Attila-reminiszcenciával találkozhatunk, s újdonság az a szemléletes tárgyiasság, amely - legyen bár Szabó Lőrinc-, Illyés Gyula-, netán Babits Mihály-hatás vagy részben önálló fejlemény - az élmény eltávolításával finomította a korábban túlságosan közvetlenül patetikus versbeszédet. A szövegek depatetizálásához járul hozzá a börtönkörnyezethez tartozó szókincs: a smasszerek, börtöntöltelék, a rab nyilvántartási száma, a „köröm alá vert szeg”, a darócruha, ablakrács, fogházfalak, tárgyalóterem, „büntetett előéletű”, tífuszoltás, poloska, vádirat, ürülék - a lefokozott, beszűkült empirikus valóság meghatározta nyelvi anyag ellenében hat a stilizáló 2004. AUGUSZTUS