Hitel, 2004. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
2004 / 8. szám - Nagy Gábor: A különállás és összetartozás magatartásmodellje Buda Ferenc költészetében
[ Műhely ] szándéknak, s erősítik a költő reflexív hajlamát. E reflexív nyelvi tudatosság is vezethetett a felismeréshez, miszerint van egyrészt a saját szavaitól megfosztott költői én („Szárnyaszegett füst a szavam / mind odavan / mind odavan”), másrészt a szavak értékét, hitelességét devalváló hatalom, miként a Töredékek másik darabja fogalmaz: „Szavak, / hamis pénzek potyognak szerteszét. / Őrült rendszer, de van benne beszéd.” A bent és kint oppozíciója is meghatározója a versbeszédnek és költői értékszemléletnek. A „Kinőtt a fű, virágzik már a körte” és „Az udvaron kanyargunk körbe-körbe” (Séta), az „Ott kinn az ég vert kékszínű ezüstben, / itt kámzsa leng a kínos éjjelen” (Az ablakon) ellentéte. A kinti világ nosztalgikus emlékként szivárog be e versvilágba, mint az Akácvirág szép népdalimitációjában, s némileg „kívülről”, készen kapott mintákból is építkezik az a dac, erkölcsi tartás, amellyel a lélek igyekszik épségét megőrizni. A „börtöntöltelékek”-től és a fiatal József Attilától is való az a vagány, hetyke szembeszegülés, amit A vétkeim hatalmasak fogalmaz meg: „Kutya legyek, ha félek, / hogy nem nyújt senki majd kezet / ily börtöntölteléknek”. A Tűnődöm már címével is József Attilára utal, miként a zárlat helytállást megvalló öntanúsítása is: „Verhetnek, mint vasat, / más színre mégse váltok: / őrzöm a parazsat / és mérem a világot.” Mind gyakoribbak lesznek azonban a lefelé horgadó verszárlatok: „Gazdátlanul görög / súlynyomta semmiségem” (Felleg mögött); az öntanúsításhoz fűzött ironikus hozzátoldások: „élni akarok / és megmaradni jónak. / Bár meg is halhatok / épp ebből kifolyólag” (Nőttem). Vagy a lehetőségek korlátait belátó józan bölcsesség tanúságai: „s mert mód egyébre nincs nem is lehet / az agykéregbe vésem versemet” (Korommezőkön); „Tudom: nem fog a kulcslyukon bejönni / szabadságom, sem a küszöb alatt” (Kinn a vasúton). S a jelen stigmájával megjelölt jövő rideg számbavétele: „ha egyszer innét kikerülök végül, / hordozhatom majd ékes örökségül / s felül: büntetett előéletű” (tüskésemmel). A tartás megőrzése, bármily erős rá az erkölcsi igény, oly nehéz, hogy kényszeres cselekvés kíséri tudatosítását: „szálanként hull, fogyatkozik reményem. / De tűrni kell most könny nélkül, keményen. / S a kurta csikkel ujjam pörkölöm” (Az ember olykor). A költői én alaphelyzete paradox, abszurd: „Rabja vagyok annak, kit vádolok” (Keresni mindig); „szolgálok hitem eszményeinek / tetőtől-talpig szürke rab-darócban” (ígértek enyhítést). Verseím is figyelmeztet (Huszonegy évem): fiatal, szinte kamasz még a költő, aki egyre szenvtelenebb józansággal veszi számba kilátástalan helyzetét: „ürülékemmel egy szintre aláztak / e szennyvízlelkű névleg emberek”; „csak légy vagyok a pókok lakomáján”. E versek többsége a petrarcai szonett egy tömbbe szedésének és a keresetlen, tompa asszonáncoknak a szürke egyszerűségével is a lírai alany léthelyzetének lefokozottságát fejezi ki. Egyik legérdekesebb azonban a 6-7 szótagos sorok szabad váltakoztatásából épülő Várni című darab. Úgy kapcsolódik be a modern költészet főnévi igeneves verseinek áramába, hogy értelemszerűen nem tudhat az utána következő nagy infinitivusos versekről (Utassy József: Az én keresztem; Pilinszky János: Meghatározás és Infinitivus; Domonkos István: Kormányeltérésben; Nagy Gáspár: Infinitivusok lányom olvasókönyvéből, Öröknyár; elmúltam 9 éves és Hétparancsolat), ám sajátos módon azok sem tudhattak Buda Ferenc verséről. Pedig a maga immigrációs természetében, időben jócskán megelőzi azokat! Az „értelmes és emberi viszonyaiból kiesett személyiség”10 monológjáról van ugyanis szó, miként Domonkos Istvánnál, úgy Budánál is. „Várni várni várni / ablakot betenni / ablakot kitárni” - kezdődik a vers, a háromszoros ismétlést is a kényszeres cselekvés jelentéskörébe, a testi valójában és szellemi létében is rabra jellemző szférába vonva. A földgolyó pusztulása vagy a „történik bármi” között, bombasztikus és jelentéktelen bizarr választása között csak a versbeszéd önkörébe visszatérése lehetséges: „jaj összekötözve / várni várni várni”. S bár egy pillanatra mintha a várakozás jézusi jelentéspotenciálja is érvényesülne - „minden virradóra / várni” -, a gondolat rögtön a leszűkült léthelyzetbe kanyarodik vissza: „várni rengeteg / kőnehéz napoknak / perccé porladását”. 1 94 ] HITEL