Hitel, 2005. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
2005 / 12. szám - Pelle János: Vissza a gyökerekhez (Spiró György: Fogság)
[ Szemle ] divatot sem. Hagyományos szerkezetű mű, sok tekintetben „A történelmi regényében leírt képletet valósítja meg, melyet Lukács György Walter Scottnál elemez: egy szerteágazó kapcsolatokkal rendelkező, sokféle közegben megforduló „köztes hőst” vezet végig a korszakon és konfliktusain. Ugyanakkor a Fogság, ez a magyarul írt könyv legföljebb csak áttételesen kötődik nemzeti történelmünkhöz, illetve a mai magyar társadalomhoz. Valahogy úgy, mint az Ikszek. Két egyetemesnek tekinthető jelenséget jár körül, az egyistenhit elterjedését és a globalizációt, abba a korban, amikor ezek először kerültek egymással konfliktusba, s alakították a maguk képére az emberiséget. A regény hőse Úri, egy Rómában, tehát a diaszpórában született, rövidlátó és rendkívül művelt, héberül, latinul, görögül és arámiul egyaránt jól beszélő, vallását jól ismerő zsidó ember, aki megfordul Palesztinában és Alexandriában, majd visszatér a szülővárosába. Cselekménye az időszámításunk utáni első században játszódik, abban az időben, mely egybeesett Jézus Krisztus tanításával és keresztre feszítésével, illetve a Római Birodalomban Tiberius, Caligula, Claudius és Néró császárságával. Spiró egyértelműen elismerésre méltó erénye ezúttal is, hogy rendkívül mélyen beleásta magát a történelmi anyagba, és az ókor gazdasági és társadalmi problémáit elemző szakirodalomból nyert, újdonságnak tekinthető ismeretekre alapozza hőse ábrázolását. Az új és hiteles anyagra építve hozza működésbe írói fantáziáját. Regénye maradandó értékű - Kardos G. György által az ikszekre alkalmazott terminus technikus szerint: „remekmű-gyanús” - alkotás, melynek Goethe szerint két összetevője van: kilencvenöt százalék szorgalom, és öt százalék tehetség. Vizsgáljuk meg most először a judaizmusból kialakult kereszténység problémáját, mely a regény tengelyében áll. Az egyistenhit, ahogy ezt Spiró is bemutatja, az egész Mediterránumban feltartóztathatatlanul előrenyomuló római politikára, az „antik globalizációra” adott reakciónak tekinthető. A magát ateistának valló író egy interjúban úgy fogalmazott, hogy művével az emberiség „vallási forradalmát” kívánta ábrázolni. A téma feldolgozására már kísérletet tett A jövevény című, 1990-ben megjelent, kevésbé sikerült regényében is, mely a párizsi lengyel emigrációban játszódott, főhőse pedig egy keresztény szektát alapító emigráns, aki Jézus Krisztus megtestesülésének vallja magát. Ezúttal az író a gyökerekig ment vissza, és azt a folyamatot ábrázolta, melynek révén a rómaiak által leigázott zsidó nép hite Jézus Krisztus tanításait követve egyetemes, térítő vallássá vált. Ismeretes, hogy azt a felmérhetetlen horderejű mentalitásváltozást, mely az első században indult el, szinte lehetetlen racionálisan megmagyarázni, források alapján rekonstruálni. Tudjuk, hogy Palesztinában már Krisztus fellépése előtt, hosszabb ideje működtek olyan zsidó szekták, illetve vallási csoportok, melyek megelőlegezték a keresztény tanítást a lélek hatalmáról a test felett, és a kibontakozó erkölcsi-politikai válság viszonyai között az aszkézist és a Messiás eljövetelét hirdették. Ebből következik, hogy Jézus pályafutása és kereszthalála csak a vallási tanítás szempontjából központi jelentőségű. Alakja egy történelmi regényben csak felvillanó epizód lehet, ugyanúgy, mint Spirónál, akinek főhőse néhány napig együtt raboskodik vele és a két latorral Jeruzsálemben, anélkül, hogy felismerné, ki lehet ez a lázítással vádolt, rokonszenves zsidó fiatalember. Megjegyzendő, hogy hasonló eljárást követett Anatole France is Pilátus című, híres novellájában. Itt évek múlva a júdeai helytartó arra a kérdésre, hogy mond-e neki valamit Jézus neve, azt feleli: „Nem emlékszem rá.” Spiró egy olyan ókori birodalmat mutat be, melynek létrehozói, a rómaiak eljutottak az anyagi és katonai hatalom csúcsaira, minden ellenfelüket legyőzték. Közben azonban tönkretették saját szellemi alapjaikat, elvesztették hitüket, hazaszeretetüket