Hitel, 2005. július-december (18. évfolyam, 7-12. szám)
2005 / 9. szám - Szakolczay Lajos: Hit, erkölcs, magyarság (Vonulatok a kortárs magyar irodalomban és művészetben)
gyományhoz, a szabad szóláshoz igazodva mindenki elmondhatja (még az újjászülető régiek is), ami a szívét nyomja, illetve nyomta. A visszaállított eredeti szövegek fényében látni csak igazán - Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, József Attila, Karinthy Frigyes, Tamási Áron stb., főképp Trianon ügyében „bűnös” megszólalásai föloldoztattak, hogy minő fontos tett volt a különböző - de a népet és szellemi embereit egyként sújtó - diktatúrák présében akárcsak metaforikus álarccal is megszólalni. Ebből a szempontból Sütő András (Káin és Abel; Perzsák; Advent a Hargitán) Páskándi Géza (Az eb olykor emeli lábát; A vigéc) és Székely János (Caligula helytartója) történelmi vagy abszurdoidba öltözött parabolái éppolyan lényegbe vágó hírt - erkölcsi ítéletet - közvetítettek, mint Juhász Ferenc, Németh László (Galilei), Nagy László (A zöld Angyal), Csoóri Sándor (Utazás félálomban), Örkény István (Pisti a vérzivatarban) vagy a délvidéki Tolnai Ottó (Végeladás) művei. S ha eme furcsa, csaknem véletlenszerű kacskaringó egy-egy láncszemét tovább akarjuk fűzni, Szibéria jégpokla mint Gulag-metafora is kiteljesedik előttünk. Hiszen Tolnai elődje a ma már - sajnos, méltatlanul - elfeledett Lengyel József volt (Igéző, Kicsi mérges öreg úr), és az utóda (mert megszólalását a politika igencsak késleltette) az a Rózsás János (Keserű ifjúság), aki Szolzsenyicinnel együtt ugyancsak sokáig ette a rabkenyeret. Anélkül, hogy a „sajátságos körülmények” között kialakult börtönköltészetről (Tollas [Kecskési] Tibor, Kárpáty Kamil, Béri Géza, Gérecz Attila, Tóth Bálint és az erdélyi Páll Lajos műveiről) megfeledkeznénk - Tollas Bebádogoztak minden ablakot című verse valódi antológia-darab, érdemes egy pillantást vetni a történelmet vagy kiemelkedő fordulatait, szabadságharcait és kataklizmáit fókuszba állító irodalmi művekre is. Cseres Tibor önkínzó, sokáig egy nép lelkiismeretét helyettesítő búvárkodása a regényben ért a csúcsra (Hideg napok; Foksányi szoros; Vízaknai csaták stb.), míg Csoóri Sándor az esszében alkotott nagyot (Tenger és diólevél; A magyar apokalipszis). Mindkettejük mögött ott a földrajzi valóságnál elevenebb Erdély-élmény, bátorság-metaforának is nevezhetném a gyergyóremetei születésű Cseres és csak a néprajz s a film kapcsán „erdélyivé” lett Csoóri mindent tisztázni igyekvő magatartását. Mindig, minden időben - Cseres „politikusabban”, Csoóri a faltörő kos szerepét is vállalva - ütköztek a kommunista hatalommal. Az ember méltóságát - még ha kisebbségben (nemzetiségi sorsban) el is - akarták helyreállítani. Csoóri a Duray Miklós-könyv (Kutyaszorítóban) előszaváért szilenciumot kapott, míg Cseres önkínzó önvizsgálatáért - nem is olyan kis körből - megvetést. Persze a Hideg napok - filmként is megrázó - világát, minthogy a tisztaság- és önismeretpélda szomszédainknál süket fülekre talált, a Bácskai vérbosszú tényhalmaza, dokumentum-leltára tette teljessé. Ha 1848 és Petőfi szólíttatik „... a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?! [...] Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!” (Zúg március), az elmúlt évtizedek, a diktatúra néppel szemben elkövetett bűnei kerülnek górcső alá. Nem véletlenül írta Nagy László az Elérhetetlen föld című antológia előszavában: ezek a fiatalok „a torkon vágott forradalmak pi 2000. SZEPTEMBER