Hitel, 2007. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
2007 / 11. szám - Taxner-Tóth Ernő: A valóságígéret valótlansága
[ Kérdez az idő ] vid történelmi időszakában játszódik. Anna véres bosszúja a lélektanilag túlfűtött helyzet következménye is. A történet pedig, hogy egy fiú elcsábít és elhagy egy tapasztalatlan lányt, akiben a csalódás gyilkos indulatokat ébreszt, előfordul főurak, jómódú családok és parasztok világában játszódó elbeszélésekben is. Magyar történelmi legendáink közül igen mély gyökeret eresztetett a „nemességről” és a „dzsentriről” szóló, amelynek alapját a XIX. század elbeszélői vetették meg olyan művekben, amelyek „valóságára” történetírók a mai napig szívesen hivatkoznak, noha a kutatások nem minden elemüket igazolják. Jókai életképeit „romantikusnak”, Mikszáth Noszty fiúját vagy a Buttler-házat viszont „jellegzetesnek” tartják, ámbár ezek mögött sincs valóban megtörtént esemény. Az emberiség történetében aránylag rövid időszak az, amelyben az írók és művészek fő törekvése volt, hogy műveik Arisztotelész és követői esztétikai fölfogásában legyenek a „való” vagy a „valószerű” közvetítői. Az irodalom és a művészetek erős hatása alatt alakult ki a magyar közvélemény képzete a többnyire elítélő szándékkal ábrázolt „dzsentri életformáról”, amely túlélte a származással örökölhető vagyonokat s olyanok utánozzák, akik „eredeti” körülményeit nem ismerhették. (Jellegzetes példája Medgyessy Péternek a médiából ismert életvitele.) A filozófia, noha sokszor figyelmeztet a valóság és igazság különbözésére, Homérosz eposzaiból mégis fontos következtetéseket von le. Anonimus történetírásunk alapvető forrása, ámbár évszázadok távlatából gyűjtötte össze a maga korában - az ő helyzetéből - még megismerhető hagyományt. Azt állítja, hogy „iratok biztos előadásából” ismeri a „dolgok igazságát”, nem a parasztok hamis meséiből és a regösök csacsogó énekéből. Nyilván igaz, hogy „Álmos vezér [...], miután világra született, nagy örömére szolgált Ügyeknek és rokonainak...”, hiszen az apák többnyire örülnek fiúk születésének, de igen valószínűtlen, hogy ezt az örömet (azóta elveszett) „iratok” tanúsították. Macperson Ossian énekeiről tudjuk, hogy hamisítványok (akárcsak Thaly Kálmán „kuruc dalai”), annak ellenére, hogy a skót népköltészet kutatói találtak hasonló történeteket (és a kuruc korból is maradtak fenn dalok). Anélkül jegyzem meg, hogy Hayden White történelemfölfogásának vitájába bonyolódnék: múltunkat annak megfelelően ismerjük, mit hagyott ránk a véletlen vagy tudatos válogatás és az alkotó képzelet. Mindent megkérdőjelező korunk a nagy tekintélyű Arisztotelész igazát is csak részben fogadja el: múltat ugyan valóban csak az istenek tudják megváltoztatni, de az, amit tudhatunk róla, emberi tényezők függvénye. Bizonyos események megtörténte nem vonható kétségbe, és következményeik hosszan tartóak. Ilyen a születés és a halál, az építés és rombolás, a győzelem és a vereség. A magyarok államot alapítottak a Kárpát-medencében, ahol ma is magyarul beszélünk, s közös hagyományaink alapvetően meghatározzák világképünket (még ha egyesek tagadják is). A magyar nép túlélte a tatárokat, törököket, a Habsburg- és szovjeturalmat, a besúgórendszert; közben számos szabadságharcot vívott, hősöket szült, és sok vereséget szenvedett. Ez valóság.