Hitel, 2012. július-december (25. évfolyam, 7-12. szám)
2012 / 11. szám - KÉRDEZ AZ IDŐ - Bakos István: A nyugati magyar örökség magyarországi fogadásáról
[ Kérdez az idő ] A nyugati magyarság, amint a körülményei engedték, igyekezett szerveződni, amelyben a nemzethű személyek és közösségek áldozatos magyarságszolgálatot vállaltak. Az 1956 előtti és utáni száműzöttek és menekültek kirekesztve is szolidaritásra törekedtek szülőföldjükkel, a Kárpát-medence népével. Különösen az állam által elhanyagolt, kettős elnyomásban élő utódállamok magyarságát támogatták. A szovjet-kommunista zsarnokság évtizedeiben a nyugati magyar emigráció felbecsülhetetlen szerepet játszott a keresztény, magyar, nemzeti és polgári hagyományok, értékek megőrzésében, átmentésében. Nekik köszönhető nagyon sok fontos szellemi teljesítmény léte, nagy alkotóink túlélése, többek között Békés Gellért, Borbándi Gyula, Cs. Szabó László, Gombos Gyula, Kovács Imre, Márai Sándor, Szabó Zoltán, Tollas Tibor, Wass Albert, a belső emigrációba kényszerített Bibó István és mások műveinek megjelentetése, hazai megismertetése is. Elévülhetetlen a szerepük az 1956-os forradalom és szabadságharc örökségének ápolásában, értékeinek hiteles felmutatásában, nemzetközi jelentőségének tudatosításában. Meghatározó részük volt az utódállamokban élő magyarság gondjainak vállalásában, érdekvédelmükben, támogatásukban, illetve a magyar demokrácia és a nemzeti függetlenség gondolatának ébrentartásában. Jogos tehát az igény, hogy az említett első csoportba kerüljön diaszpóránk. Ezt indokolja Csapó Endre A Magyar Világszórvány című előadásában is. „Ha a nemzetet és államot azonosítjuk, kizárjuk az Erdélyben vagy Amerikában élő magyarokat nemzetünk köréből. Az államiság nem lényeges alkateleme a nemzetiségnek. [...] csak itt, idegenben érzékeljük, hogy a megismert nyelvek felett minden összehasonlításban magasan a legkifejezőbb, legartikuláltabb anyanyelvünket ingyen, ajándékként kaptuk, és ha állampolgárságunk lehetett is csere tárgya, a nyelvet nem adjuk. [....] Valóban élhet a nemzet az államon kívül is, hűségünket a szovjet alkotta államtól tagadtuk meg, mert az nem a nemzet állama volt. A nemzet bennünk élt tovább, mert hittük, hogy a hódoltság rendjének tilalmi leple alatt élt az országban is a nemzet, és várja felszabadulását. Hittük, hogy van jövő, ami igazolni fogja hűségünket. Az igazolás ugyan még várat magára - 22 évvel az ország felszabadulása után is. De talán már nem is fontos, szinte mind elhaltak már, akiket illetne. [...] Az elmúlt 22 évben a magyarországi média vajmi keveset tett annak érdekében, hogy tudatosuljon valami a közvéleményben arról, hogy egy része a nemzetnek távol az országtól élt [...] vitt valamit a szülőhazából, amivel jól gazdálkodott, hasznosítható évtizedek munkálkodása hirdeti emléküket. Magyarhonban még nincs igény megismerni, mit cselekedett a nemzet távolba szakadt része egy rendkívüli időszakban a nyugati világ fórumain, ahol Trianon óta mindent másképpen tudnak a magyarokról” (Cs. E. 2012. augusztus 18.). E szép vallomást záró keserű igazságot elfogadom a Magyar Diaszpóra pátriárkájától, akinek emigráns hitvallását a svájci Kovács Andor közgazdász szavaival egészítem ki: „A rendszerváltozással a Nyugaton élő magyarság megszűnt emigráns lenni. De jure és de facto. Nyugaton mindenki, aki 1945-től napjainkig eljött Magyarországról, 1990-ig úgy szerepelt, mint aki a kommunizmus elől elvből menekült. Az egyesületek, szervezetek ezért alapszabályukba foglalták, hogy céljuk a kommunizmus magyarországi diktatúrájának a megtörése, megszüntetése. Mihelyt demokratikus kormány alakult, ezek az alapszabályok semmissé váltak, betöltötték küldetésüket. Ennek a generációnak a kihalásával egyébként kihal a politikai célú és érdeklődésű emigráns diaszpóra [...] a második generációs réteg általában jól képzett, komoly gazdasági és politikai kapcsolatokkal rendelkezik. Az viszont már nem tőlük 2012. NOVEMBER [7 ]