Hitel, 2013. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)
2013 / 9. szám - Falusi Márton: A háború metamorfózisa - Vietnam mint jelkép
90 a psziché mélységeivel és magasságaival, s nem a racionális történetíróké, akik a kauzalitást csupán természettudományos módszerekkel vizsgálják. Legalább ennyire bonyolult az önvédelem kérdése. Senkitől sem vitatható el a jog, hogy hazáját, közösségi identitását és személyes integritását védje, mégis csak ritkán válaszolhatunk meggyőződéssel arra, hogy ki az agresszor, „ki kezdte?". Ezért is mondom, hogy a háború ontológiai probléma, a - folytonosan oda-vissza csatoló - megismerési folyamat hibás és ártalmas válfaja. Ebben az értelemben pedig a globalizációval esik azonos megítélés alá, mert mindkettő felszámol, megsemmisít, annulál. Nemcsak az uniformis fojtogatja az ént, de a hagyományok, a szokások és a viselkedésminták univerzálódása is. Például amikor ugyanazokkal a dögös csöcsökkel díszített, ízléstelen törülközőt árulják Hanoiban és Csíksomlyón, amint volt szerencsém kézzel foghatóan megtapasztalni, holott egyik mentális környezetnek sem sajátja. Az erőszakos asszimiláció beolvaszt, ezzel megszünteti az asszimilálót és az asszimiláltat egyaránt, míg a békés összeolvadás mindkét felet gazdagíthatja, miként az számos európai nemzet kialakulásában tetten érhető. De vessünk egy pillantást a megismerés másik típusára, melyet a kíváncsiság és a szelídség jellemez! Ez nem más, mint a kultúra. Stephen Sossaman, amikor a veterán amerikai költők műveit vizsgálja, hogy azok miként ábrázolják a vietnami háborút, egyesen így fogalmaz: „az amerikai veteránok valószínűleg sohasem tudják megfelelően értékelni a vietnamiak élményeit a háborúról; ha kellően érzékenyek lettünk volna a kultúrájuk iránt, a háború jelentős mértékben meg sem történhetett volna". A ma alkotó értelmiségi középgeneráció számára Vietnam neve összeforrt a vietnami háborúval, a kortárs művészetben pedig a háború szimbóluma Vietnam lett. Mindeközben azonban az uralkodó társadalomfilozófiák tagadják, hogy a megismerés morális természetű volna, a történelmet - Hayden White nyomán - versengő elbeszélések sorozatának látják, eloldják az igazság fogalmától, s ekként nem tesznek különbséget a megismerés erőszakos és kulturális változatai között sem. A relativista morálfilozófiai megfontolások esztétikai vetülete, hogy a globális szórakoztatóipar, amelyben nincs a megismerésnek alanya és tárgya, csupán a piac termelőjét és fogyasztóját kelti életre, megfertőzi a kultúrát, így azt is az erőszakos megismerés uralja - a kölcsönösség és a szolidaritás helyett. Ezt a jelenséget joggal nevezhetjük a háború metamorfózisának. A háború szórakoztató médiaesemény, a mediatizált társadalmat pedig a reklámok, a színlelten vetélkedő márkajelzések háborús pszichózisban tartják. Kulturális szempontból mind a mai napig a vietnami háború hatása alatt állunk, hiszen - metafizikai dimenzióban - amit a katonák kezdtek el, azt a fogyasztók viszik véghez. Mondhatnánk ugyanezt élesebben is: amit elődeink, a katonák kezdtek el, azt mi, a fogyasztók visszük véghez. Aki nem fogja fel a vietnami háború értelmét, az nem fogja megérteni önmagát sem. Adorno tévedése komoly következményekkel járt. Neki tulajdonítható az a formula, hogy Auschwitz után nem lehet verset írni, amelynek éppen az ellenkezője igaz: az erőszak, a háborús pszichózis és a szórakozás kultusza ellen nincs más eszközünk, mint a kultúra. Bizony, a naiv módon pacifista mozgalmak és filozófiai doktrínák hitszónokai legmerészebb álmukban sem sejtették, hogy megbízhatónak tűnő fegyverük, a média és a tömegkommunikáció - a posztmodern „nyilvánosság" - idővel ellenük is bevethető, sőt korszerű prototípusa a fejükben háborús logikát forgatók hasznára válik pusztítóvá. Phan Huy Duong novellájában - amely A tábornok nyugdíjba megy című antológiában jelent meg magyarul is - a vietnami származású, de életét Párizsban leélő férfi HITEL