Hitel, 2017. július-december (30. évfolyam, 7-12. szám)

2017 / 12. szám - Kenyeres Zoltán: Weöres Sándorról másképpen

ját, hanem a Babits, Tóth Árpád és kisebb részben Kosztolányi nevével jelölhető hangvilágot, nyelvtónust, érzelmi hangosságot. Remekmívű költészetek jöttek így létre a következő évtizedekben, nagy kár értük, mert a jelenlegi versolvasó tudatban alig szerepelnek. Vas István, Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Kálnoky László, hogy Rónay Györgyöt, Takáts Gyulát, Hajnal Annát, Devecseri Gábort már ne is említsem. Ám ebből a gazdag és kiváló nemzedékből a legutóbbi évtizedekre, a mai kor­ra egyetlen név maradt igazán élő, mégpedig minden kritikai és irodalomtör­téneti unszolás nélkül, és ez Weöres Sándor. Sőt tulajdonképpen a XX. század második felének egész költészetéből ő szól legélőbben a magyarul tudóknak. Pedig Pilinszkytől Juhász Ferencig hosszan lehet sorolni a következő költő­nemzedékekből azoknak a neveit, akik a legmagasabb színvonalon vitték to­vább a magyar költészet hagyományait, és teremtettek új irányokat. Juhász Ferenc egészen új nyelvet hozott létre, bevonta a biológiai világegyetemet a köl­tészet képvilágába, az egysejtűektől a növényburjánzásokig, a tenyésző élet csodáit hozta el. Ilyen nyelvteremtő költő utoljára Vörösmarty volt, aki diadalra vitte Kazinczy nyelvújításának nyelvét, ilyen nyelvteremtő költő volt Ady Endre, aki eltalált valami megnevezhetetlen, ősi hangot, amelyben mindnyájan ma­gunkra ismerünk. És mégis Weöres Sándor és Weöres Sándor. Pedig sokan még a nevét sem tudják pontosan kiejteni. Cs. Szabó László egyszer egy londoni interjúban meg is kérdezte tőle: azt felelte, vörös, két ö-vel, mint az ökör. * És akkor evvel el is kezdődik a magyarázat: a zsenialitás, mint megmagyarázó minőség, amelyet persze csak megnevezni lehet, de nem lehet tovább magya­rázni. Elhinni sem kell, mert mindenki érzi, aki találkozik vele. 1929 áprilisában Kardeván Károly érezte ezt először, aztán mindenki, máig. Kardeván Károly a Pesti Hírlap szombathelyi tudósítója volt, az volt a feladata, hogy legalább egyszer egy héten találjon valami említésreméltót a dunántúli városban, amellyel néhány bekezdésnyi fehér helyet be lehet tölteni betűkkel a nagyétvágyú olvasóknak. De ezen az áprilisi héten semmi sem történt az álmos kisvárosban, már elkeseredett, amikor fölötlött benne, bemegy az iskolá­ba, hátha ott talál valamit. Kis, ványadt fiúcskát vezettek elé. - Sanyika, mutasd meg a bácsinak verseidet - cirógatta meg a gyerek fejét az igazgató. Kardeván Károly elámult. A paksamétát azonnal postázta a szerkesztőségbe, Bónyi Ador­ján, az irodalmi szerkesztő (vagy negyven regényt írt, ki emlékszik rá?), pedig nyomban betette a következő vasárnapi számba a versek felét, egy héttel később közölte a többit is. Néhány hónappal később, az édesapja, kvietált katonatiszt elvitte magával Budapestre, akkor kapta első hosszúnadrágját. 16 éves volt. Hogy öntudattal tudott-e magáról valamit, nem tudjuk, mindenesetre szerét ejtette. 108 HITEL műhely

Next