Hitel, 2020. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
2020 / 2. szám - Léka Géza: Csapások az út felé
A keresztnevek néha összekeveredtek előttünk. »Mihálynak nem volt igaza« - hallottuk, s egy pillanatra nem tudtuk, kiről is van szó: Vörösmartyról, Táncsicsról, Tompáról vagy tán még Csokonairól?! De ez csak olyan volt, mint mikor az ember rokoni beszélgetés közben nem találja ki azonnal, hogy a család rengeteg Jancsija közül melyikre is kell gondolnia." Az 1983-as esztendő egyértelműen legmélyebb merülése volt ez a zarándoklat, pedig a lajstromban ott díszelgett egy háromhetes, önfeledt nyugat-európai kalandozás, majd egy rövid müncheni kiruccanás is. A Nemzetőrös Kecskési- Tollas Tibor fiának jóvoltából Szolzsenyicin Gulág szigetcsoportjával, reprezentatív köntösbe bújtatott, válogatott Bibó-tanulmányokkal, Illyés ottani nyomtatású, de a hazaival mindenben megegyező Szellem és erőszakjával, és egyéb, garantáltan tiltólistás, felforgató kiadványokkal térhettem meg, hazafias elszánással vállalva a csempészés tényének kockázatát és leplezhetetlen feszültségét. És ott volt még a Duray-könyv, a Kutyaszorító kapcsán kirobbant Csoóri-botrány is, az országhatárokon is messze túlterjeszkedő hírtől egészen a kötet fénymásolatának beszerzéséig ívelő folyamatos és koncentrált szellemi izgalom, amelynek tetőpontján egy nap ki mással, mint természetesen magával Csoóri Sándorral találtam szembe magam a Keleti Károly utcában merő véletlenségből. A Budapest Szálló teraszára volt előre megbeszélt találkozója egy idegenbe szakadt hazánk fiával, én pedig oly túlbuzgó örömmel szegődtem mellé, hogy még a lépését is azonnal fölvettem, nehogy a legapróbb diszharmónia is megzavarhasson a koncentrálásban. Mire a Lövőházon átvágva megmásztuk az Ezredes utca hosszú és meredek lépcsősorát, majd a másik végén megkönnyebbülten leereszkedtünk a Szilágyi Erzsébet fasorba, minden feszengés és gátlás elillant belőlem. Az Illyés halála utáni törvényszerű vákuumról beszélt, a fejetlenség okozta szüntelen kapkodásról, a továbbra is megállíthatatlan, művészkedő látás-futásról, amely még - úgy, ahogy - működteti a szellemi életet, miközben az ország megállíthatatlanul és egyre látványosabban sodródik, hiszen létezik-e baljósabb ómen annál, amint amikor egy sorsközösség már a saját túlélő ösztöneinek vészjelzéseire sem képes reagálni. Aztán megköszönte a szívélyes invitálást, végre jól kibeszélgethetem magam apáddal (és persze veled is!), mondta, amit a fiával, Sanyival is meg kell még beszélnie, mert úgy lenne az igazi, ha együtt jöhetnének át hozzánk a Diósárok útra. Családi tarisznyákságom, előtte is ismert vonzalmaim miatt még a segítségét is felajánlotta, keressem meg harcostársát-barátját, és hivatkozzam rá bátran, az illető egészen biztosan a hasznomra lesz az eligazodásban. Mikor a Körszálló előtt elbúcsúztam tőle, és átmentem a Fogaskerekű oldalára, a zebra fölött még utánam kiáltotta a nevet, hogy véletlenül se felejtsem el. Végül úgy hozta az élet, hogy nem volt rá szükségem, így a dolog tulajdonképpen rendben is lehetne, ám azt ugyan melyikünk gondolhatta volna komolyan, hogy harminchét évvel az esemény után ismét olyan időket élünk majd, amelyben eldönthetetlennek látszik: az egykori barátnak ártok-e vele, vagy magamnak, ha itt és most megnevezem... 2020. február 26.