Hitel, 2020. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)

2020 / 6. szám - Pénzes Dávid: Szemek a hatalom láncában: életek, sorsok, események (Papp István: Szemek a láncban - Játszmák a magyar állambiztonság történetében)

séhez még az 1945 előtti titkosszolgálat által készített dokumentumokat is fel­használták. Mindez annak fényében érde­kes igazán - véli a szerző - hogy a kom­munista párt minden kontinuitást tagadott az 1945 előtti időszakkal (174-175). Csak­hogy nem ez az első eset, hogy a napi gya­korlat felülírta az elveket. Végül a szerző konklúziójában Veres Péter politikusi te­vékenységét kifejtve amellett érvel, hogy „Veres Péter nem bizonyult jó politikus­nak. .." (184), mert nem ismerte fel a poli­tikai játszmák rá (is) vonatkozó következ­ményeit. Borzsák István klasszika-filológus és az állambiztonság sajátos viszonyáról ír a kötet utolsó előtti tanulmányában Papp. Nem „bíbelődik" a posztmodern életút­­értelmezésekkel, az általuk kínált lehetsé­ges olvasatokkal, hanem szikáran ragasz­kodva a fellelhető forrásokhoz, azokon keresztül mutat be egy sajátos életutak Papp nem a médiában általában felkapott és kiemelten kezelt „kik voltak az ügynö­kök" kérdésre keresi a választ ezúttal sem. Számára ez másodlagos kérdés, hiszen a fő célja, hogy a rendszert, a struktúrát tár­ja fel, és ennek működését mutassa meg; továbbá az ügynökkérdés számára azért is elhanyagolható, mert: „a Borzsák István­ról jelentést adó ügynökök egyikének sem áll rendelkezésre a beszervezési dossziéja, így nem ismerhető meg az sem, milyen körülmények között, milyen emberi-lelkiismereti konfliktu­sokat követően vállalták ezt a tevékenységet” (199). Az álláspontja kétségtelenül a törté­nettudomány normája felől érkezik, ezzel szemben a másik oldalon megjelenik az információs kárpótlás iránti igény: mini­mum a célszemélyek megtudhassák a be­szervezett személyek valós kilétét. Ez ter­mészetesen további jogi és etikai kérdéseket is felvet. Borzsák esetében (is) felmerül a kérdés, hogy miért is foglalkoztatta az ál­lambiztonságot a személye. 1956-os múltja ugyan gyanakvásra adott okot (197) a ké­sőbbiek során is, ám mégis szokatlanul sokáig állt az állambiztonság látókörében. Hogy miért, arra nem adható egyértelmű válasz. Egyszerűen azért nem, mert több tényező együttállása vezetett Borzsák hosz­­szú megfigyeléséig. Az egész 56-os szere­péből fakadt, majd erre jött - a debreceni évek alatt - egy kevésbé agilis tartótiszt (213), egy egyetemi katedrára vágyó ügy­nök, majd egy újabb agilis tartótiszt (217), aki a karrierépítés egyik állomásaként tekintett Borzsák megfigyelésére. És még egy utolsó, de fontos tényező: a tudomá­nyos élet sajátos - hétköznapi értelemben véve -, „életidegen" világa. Ez utóbbi fél­reértésekre adhatott okot, így például az NSZK-beli Tacitus-megjelenés (215), ami minden volt, csak politikai akció nem, de ide sorolhatjuk a kapcsolatok sokszor tu­dományterületeken átívelő jelentőségét vagy éppen egy adott tudomány keretein belüli rivalizálások személyi konzekven­ciáit, valamint a tudományban fontos és értékes publikációk megjelenése körüli diskurzusokat is. Ám mindezen tényezők sem indokolják, hogy miért tartották ilyen sokáig figyelemmel Borzsák munkássá­gát. A dolog a rendszer mechanizmusai­nak öngerjesztő jellegére világíthat rá. A kötet záró tanulmánya - mely itt je­lenik meg először - szintén egy szépiro­dalmi műről szól, ám ezúttal nem egy előadásról, annak - szakszóval élve - „pél­dányáról" van szó, hanem egy egészen ki­vételes szerző művéről. A szépirodalmi művek történeti elemzése mindig veszélyes terep. A szépirodalomnak ugyanis nem feltétlenül feladata a történelmi „igazsá­gok" alátámasztása, megírása. Még akkor sem, ha tudjuk Arisztotelész és Hayden White óta - és ez most így nagyon som­más -, hogy „rokonszakma" a szépíróé és a történészé.12 Az is tudható, hogy sok eset­ben a szépírók nem végeznek valódi tör­téneti kutatásokat - nyilván nem is ez a dolguk. Mindezt persze tekinthetjük mellékszálnak ahhoz képest, hogy a Papp által „elemzett" mű, Az elbocsátott légió szerzője Moldova György, aki a hazai 12 Erről részletesen lásd: Romsics Ignác: Új ten­denciák az ezredforduló történetírásában. Múl­tunk, XXII (2011)/2,130-144. 2020. június 12.

Next