Hód-Mező-Vásárhely, 1873. január-szeptember (3. évfolyam, 1-38. szám)

1873-02-23 / 8. szám

Vasárnap, február 23. 1873 Hód-Mező-Vásárhely. III-ik évfolyam. — 8. sz. Közérdekű társadalmi hetilap. Meg­­j­elenik hetenkint egyszer, vasárnap reggel. A lap szellemi részét illető mindennemű közlemények, úgy a hirdetések is a szerkesztőnek küldendők. Előfizetési feltételek: Vidékre postán is helyben házhoz hordva, egész évre.........................................................4 írt. fél évre...............................................................2 ., negyed évre............................... 1 „ Egyes szám ára 10 kr. Hirdetések 3 hasábos petit sora, vagy annak helye, egyszeri hirdetésnél 5 kr. többszörinél 4 kr. — s bélyegdíj minden beiktatásért 30 kr. — A Nyílttéri­­en 3 hasábos petit sor iktatási díja 15 kr. ~ Az előfizetési pénzek Schéner Imre egyleti pénztárnok, a lap szét­küldését illető felszólalások Dús Imre könyvkötő úrhoz utasítandók hol a lap egyes számjai is kaphatók. , Gyüléskezések. I. Megyei gyűléseinkről a bizottmányi tagok legna­gyobb részben elmaradnak. Városi közgyűlésekre a képviselők leghiányosabb számmal járnak el. A községi iskolaszék a tagok mulasztásai miatt csak minden harmadik gyűlését tarthatja meg. A kaszinó évi közgyűlése az első ízben hasonló okból meghiúsult, másodízben még botrányosabb cse­kély szám mellett tartatott meg. Az óvodatársaság harmadszori kísérletre volt ké­pes magát szervezni. Az egyházi gyűléseken a kötelezettek fele sem szokott megjelenni. És így tovább! És mindamellett, hogy a gyűlések örökös tag­­fogyatkozásban szenvednek, mindenki panaszkodik a nagyszámú gyűlések ellen, melyekre nem győz el­járni. Az asszonyok fellázadnak a gyűlésnek puszta említésére, mely a férjeket annyiszor elfogja. Vannak ismeretes nevű egyéneink, kiknek megjelenése, sőt neve is borzadályt kelt, mert a tagtárs urnak eszébe jut, hogy gyűlésre csípheti meg. Ily körülmények közt, midőn a gyűlésről elma­radás bevett szokássá, sőt erénnyé kezd válni, csoda-e ha a gyűlési tanácskozás és kormányzás igen gyak­ran balul üt ki. Hányszor kell megjelenni és ismét szétoszlani minden határozat nélkül az illetőknek, a­miatt mert nem voltak elegen? Mennyi idő elpaza­­roltatik kezdetleges dolgok magyarázgatásával, me­lyeket a jelenlevők nem ismernek és nem értenek, vagy azért, mert a kellő szakismeret hiányzik náluk, vagy azért mert az ügyek folyamában nincsenek ? Mi­nő erőfeszítésbe és mesterkedésbe kerül a leghetero­­génabb elemeket egy véleményre hozni, melyeket egy­mástól értelem, felfogás, műveltség és társadalmi ál­lás tekintetében roppant különbség választ el. S ha a tanácskozó és kormányzó testület ezen esetleges szer­kezete mellé azt is odagondoljuk, hogy a tagok kedv­­i előleges tárgy­tanulmány nélkül jelennek meg a zöld asztalnál, elképzelhetjük, hogy mennyi minden van bízva a jó szerencsére s arra az ösztönszerű jó ta­pintatra, mely a nagyobb tanácskozó­ testületeknél az igaz és helyes út feltalálása körül néha nyilatkozik. De számtalanszor megtörténik , hogy a működésben ratio és tervszerűség, a megállapodásokban öszhang nincs, a legfontosabb kérdések hosszas halogatás után is a pillanatnyi érdek szempontjából oldatnak meg, s a­helyett, hogy a kormányzóság a hatalmában levő erővel befolynék az események alakulására, a körül­mények nyakára nőne­ a tanácskozó­ testületnek, s a helyrehozhatván hibának és mulasztásnak utoljára sincs gazdája! E szánandó helyzetből, ha a természetes ész sugallatára tudnánk hallgatni, nem volna nehéz a ki­lábolás. Az önkormányzat nem­bban áll, hogy minden­ki minden lében kanál legyen, hanem, hogy magunk intézzük el legjobb belátásunk szerint ügyeinket. Mi­nek oda egy rakás ember, hol egy vagy kettő gyor­sabban, erélyesebben és nagyobb szakértelemmel mű­ködhetik ? Adjunk utasítást, ha még eddig nem volna, azoknak, kikben megbízunk, hogy a csekélyebb fontossá­gú vagy világos esetekben gyülésezés nélkül is intézked­jenek; tegyük őket felelősekké minden mulasztásért és minden hibáért; annak a sereg embernek pedig, ki koronként odahagyott polgári foglalatosságát oly­kor krajcáros érdekek felett órák hosszáig elbölcsel­­kedik, mondjuk ezt: „Menjetek jó emberek, dolgotok­ra; a közönségnek és a hazának többet használtok azzal, ha saját ügyeiteket rendbehozzátok, mint azzal, hogy itt az időt haszon nélkül elfecsérlitek! (Vége következik.) A tanyai lakásrendszer melett H.-M. Vásárhely jan. 23. Lapunk 2-ik számában egy tanyai tanító az „a ta­nyai lakásrendszer ellen“ i­. A. közbiztonság , okszerű folytonos munkásság , művelődés és népnevelés kedvezőt­len viszonyairól, hiányos s gyarló voltukról szól, s ezen bajokra egy gyógyszert indítványoz, a mely a „tanyai életmód eltöröltetése s az itteni lakosoknak községekben egyesíttetéses volna. A tanító úr — némely kivételekkel— híven ecseteli a tanyai állapotokat, általában aláírom nézeteit. A ta­nyák között bizony jobban ki van téve az ember maga is, vagyona is a különféle eshetőségeknek. Az is áll, hogy néha sokat heverünk, néha meg­szakadásig dolgozunk, s ez nem jól van igy. Templomba sem járnak, újságot sem olvasnak s mind­ez művelődésünk kárával esik. No a ta­nyai tanitók állapota s a tanyai iskoláztatás meg épen szánalmas állapotban van. De hogy ezen bajokon csak a falusitás által lehessen segíteni, azt már nem irom alá, e nézettel teljesen ellenkezem, s igen leverőnek tartanám, ha az orvoslásnak más módja nem volna, mert az aján­lott orvosság oly szerencsétlen , hogy ha megszerezhető volna is, s ama bajokon segítene is: száz más bajokat s még gonoszabbakat idézne elő, már pedig az olyan orvosság senkinek sem lehet kívánatos, a­mely elhagyja ugyan a lázat, de el­veszi vele az életet is. Különben az indítványozott gyógyszer alkalmazásától nem lehet tar­tani, mert az szerintem kényszer által is kivihetetlen. Az oly gyógyszer után tehát hasztalan vágyakoznak, a­mely meg nem szerezhető. Mást kell bajainkra keresnünk. Ugyan kérem kedves kollegám : — mert hát én is olyan tanyai tanító forma vagyok — a mi viszonyaink közt tanyák nélkül lehet-e gazdálkodni ? én lehetetlennek tartom ; — a föld megmivelése, a termény betakarítása alkalmával embernek, jószágnak szárnyékra van szüksége. Az pedig, — hogy minden reggel a faluból ki , minden este a faluba be, —mennyi idővesztegetéssel jár! ? Tes­sék már most rendetlen időjárásunkat, sokszor járhatlan mainkat, hurcolkodási nehézségeinket figyelembe venni! Hát a­kinek három négy helyt van a határban birtoka, 3­4 faluban tartson portát? Ha még annyi falut építe­­tenénk is, a tanyáját saját romlása által egy gazda sem bonthatná el, ha pedig erőszakkal elbontják a tanyáját, erőszakkal semmisítik meg a gazdát. Folytathatnám még tovább is, de azt hiszem, oly dolgot bizonyítok, ami erre nem szorul. Bach — mint hallom — megpróbálta, de nem bírt vele. A mi minisztereinket pedig az isten őriz­ze meg az ily gondolattól, mert vele végcsapást mérné­­nének így is elég gyarló gazdálkodásunkra. Az indítvá­nyozott gyógyszer tehát nézetem szerint, ha megszerez­hető volna is, s alkalmaztatnék — százannyi kárt okoz­na mint hasznot, — de most már nem is megszerezhető. Más gyógyszert kell keresnünk bajainkra. Találunk is, mert isten minden sebre izt is teremtett, csak keressük meg s okosan használjuk. Lelkemből ölelem kollega urnak azon mondását. ,,az emberekből teljesen soha ki nem veszhető erkölcsi nemesség őrködik“ — felettünk. Szinte vágyom önt is­merni ezért az arany mondásáért. Az embernek ezt a ne­mesebb részét vegyük ápolás alá különösen mi tanítók, s fej­lesszük azt már a gyermekekben fáradhatlanul gondosan. Az újságokat illetőleg kérjünk rá néhány módosabb gaz­dát, hogy vigye ki újságját a tanyára s adja oda a szom­szédoknak sorról sorra,­­ majd azok az olvasást, meg­kedvelvén , maguk is szakítanak újságra néhány forintot. A templomot illetőleg, ha a kézzel csinált templom mesz­­sze esik tőlünk, alkossunk szívükből templomot. A nép­nevelés ügyét vegyük művelés alá, mint az elhagyatott vagy vad földeket szoktuk, gondolkozzunk, munkálkod­junk, a tanyák közt is lehet valami rendet eltalálni, va­lami sort megállapítani, hogy tanítónak és tanulónak sem számban sem lélekben ne legyen fogyatkozása; több társ­unával, próbálkozzunk meg ketten e tárgy körül va­ló eszméink kifejtésével, majd talán leszünk többen is,­­ meglehet még sokan is. Rám kollega úr cikke na­gyon jól hatott, mert nem azt veszem, hogy vele ellen­kezem, hanem azt a meleg jóságos lelket, a­mely cikké­ből a közjó iránt kisugárzik, az ilyen lélek emeli fel a tanítót s dicsőíti meg. A­mi végre a közbiztonságot il­leti : midőn Rózsa Sándor a tanyák közt garázdálkodott, itthon is fejbe vert bennünket, a­mikor neki tetszett. Mi­dőn pedig itthon biztonságban voltunk, a tanyán is nyu­godtan h­ajhattuk álomra fejünket. Ezen dolog a jó köz­­igazgatástól függ. Ezek volnának az én gondolataim ba­jaink orvoslására. A tanyákat ne bántsuk, mert magunk alatt vágjuk a fát. Egy másik tanyai tanító. Levél a szerkesztőhöz. Tisztelt szerkesztő úr! A „Hód-Mező-Vásárhely“ I. évi 5-ik számában, kis­­utcai urnák „szelídítve“ közlött „jóakaratú hang“ja után következő óhajtást fejezett ki­­. szerkesztő úr: a meg­támadott takarékpénztár ügyvivői hozzanak nyílt felvilá­gosítást az iránt, hogy általában a magas száztalit nem csupán az osztalék önkénytes emelése teszi szükségessé, s hogy különösen a szóban forgó intézkedés enyhébb s jótékonyabb a közönségre, mint az egyenes száztólinak emelése. (Azt hiszem ezen utolsó, vagy ezzel hasonértel­­mű szó maradt a sajtóban.) Nem vagyok ugyan ügyvivője a megtámadott taka­rékpénztárnak, de mint választmányának olyan tagja, ki a megrovott intézkedés mellett szavaztam, hozzá­szó­lok az ügyhöz , mert nem tudom az intézet ügyvivői, épen most midőn a közgyűlés előtt legtöbb dolguk van, vehet­nek-e időt a bizonyosan tökéletesebb felvilágosításra. A k.­m.-vásárhelyi első takarékpénztár, egy nem épen hosszú­­ idő óta, elég magas száztélit vesz, t. i. 11-et sőt újabban,­­— mint majd alább tisztán kimutatom, 11- nél is többet; — ez azonban, akár a még enyhülni alig kezdő pénz­válságot tekintsük, akár a helybeli pénzinté­zetek által szedettekhez viszonyítsuk , épen nagynak nem, sőt, főkép utóbbi tekintetben, igen méltányosnak mond­ható.­­ A százlók­nak 11-ig, későbben feljebb is emelését, nem csupán az tette szükségessé, hogy az intézet részvé­nyeseinek minél nagyobb osztalékot adhasson, noha erre is kell figyelnie, mert ezzel hitelét emeli, hanem szük­ségessé tette azon körülmény, hogy a betétekből a pénz­kérők igényeit sokszorta kisebb mérvben lehetett volna kielégíteni, mint a­mennyire eddig szerencsés volt az in­tézet ezt tehetni. Kénytelen volt tehát nagyobb pénzin­tézetekhez fordulni kölcsönért, melyek az uralkodott vál­ság folytán, s annak mérvével arányban, a kamatot szin­tén emelték. De nem emelte a megtámadott takarékpénztár a ka­­matot, mégsem annyira, mint a helybeli többi intézetek.

Next