Hód-Mező-Vásárhely, 1873. január-szeptember (3. évfolyam, 1-38. szám)
1873-02-23 / 8. szám
Vasárnap, február 23. 1873 Hód-Mező-Vásárhely. III-ik évfolyam. — 8. sz. Közérdekű társadalmi hetilap. Megjelenik hetenkint egyszer, vasárnap reggel. A lap szellemi részét illető mindennemű közlemények, úgy a hirdetések is a szerkesztőnek küldendők. Előfizetési feltételek: Vidékre postán is helyben házhoz hordva, egész évre.........................................................4 írt. fél évre...............................................................2 ., negyed évre............................... 1 „ Egyes szám ára 10 kr. Hirdetések 3 hasábos petit sora, vagy annak helye, egyszeri hirdetésnél 5 kr. többszörinél 4 kr. — s bélyegdíj minden beiktatásért 30 kr. — A Nyílttérien 3 hasábos petit sor iktatási díja 15 kr. ~ Az előfizetési pénzek Schéner Imre egyleti pénztárnok, a lap szétküldését illető felszólalások Dús Imre könyvkötő úrhoz utasítandók hol a lap egyes számjai is kaphatók. , Gyüléskezések. I. Megyei gyűléseinkről a bizottmányi tagok legnagyobb részben elmaradnak. Városi közgyűlésekre a képviselők leghiányosabb számmal járnak el. A községi iskolaszék a tagok mulasztásai miatt csak minden harmadik gyűlését tarthatja meg. A kaszinó évi közgyűlése az első ízben hasonló okból meghiúsult, másodízben még botrányosabb csekély szám mellett tartatott meg. Az óvodatársaság harmadszori kísérletre volt képes magát szervezni. Az egyházi gyűléseken a kötelezettek fele sem szokott megjelenni. És így tovább! És mindamellett, hogy a gyűlések örökös tagfogyatkozásban szenvednek, mindenki panaszkodik a nagyszámú gyűlések ellen, melyekre nem győz eljárni. Az asszonyok fellázadnak a gyűlésnek puszta említésére, mely a férjeket annyiszor elfogja. Vannak ismeretes nevű egyéneink, kiknek megjelenése, sőt neve is borzadályt kelt, mert a tagtárs urnak eszébe jut, hogy gyűlésre csípheti meg. Ily körülmények közt, midőn a gyűlésről elmaradás bevett szokássá, sőt erénnyé kezd válni, csoda-e ha a gyűlési tanácskozás és kormányzás igen gyakran balul üt ki. Hányszor kell megjelenni és ismét szétoszlani minden határozat nélkül az illetőknek, amiatt mert nem voltak elegen? Mennyi idő elpazaroltatik kezdetleges dolgok magyarázgatásával, melyeket a jelenlevők nem ismernek és nem értenek, vagy azért, mert a kellő szakismeret hiányzik náluk, vagy azért mert az ügyek folyamában nincsenek ? Minő erőfeszítésbe és mesterkedésbe kerül a legheterogénabb elemeket egy véleményre hozni, melyeket egymástól értelem, felfogás, műveltség és társadalmi állás tekintetében roppant különbség választ el. S ha a tanácskozó és kormányzó testület ezen esetleges szerkezete mellé azt is odagondoljuk, hogy a tagok kedvi előleges tárgytanulmány nélkül jelennek meg a zöld asztalnál, elképzelhetjük, hogy mennyi minden van bízva a jó szerencsére s arra az ösztönszerű jó tapintatra, mely a nagyobb tanácskozó testületeknél az igaz és helyes út feltalálása körül néha nyilatkozik. De számtalanszor megtörténik , hogy a működésben ratio és tervszerűség, a megállapodásokban öszhang nincs, a legfontosabb kérdések hosszas halogatás után is a pillanatnyi érdek szempontjából oldatnak meg, s ahelyett, hogy a kormányzóság a hatalmában levő erővel befolynék az események alakulására, a körülmények nyakára nőne a tanácskozó testületnek, s a helyrehozhatván hibának és mulasztásnak utoljára sincs gazdája! E szánandó helyzetből, ha a természetes ész sugallatára tudnánk hallgatni, nem volna nehéz a kilábolás. Az önkormányzat nembban áll, hogy mindenki minden lében kanál legyen, hanem, hogy magunk intézzük el legjobb belátásunk szerint ügyeinket. Minek oda egy rakás ember, hol egy vagy kettő gyorsabban, erélyesebben és nagyobb szakértelemmel működhetik ? Adjunk utasítást, ha még eddig nem volna, azoknak, kikben megbízunk, hogy a csekélyebb fontosságú vagy világos esetekben gyülésezés nélkül is intézkedjenek; tegyük őket felelősekké minden mulasztásért és minden hibáért; annak a sereg embernek pedig, ki koronként odahagyott polgári foglalatosságát olykor krajcáros érdekek felett órák hosszáig elbölcselkedik, mondjuk ezt: „Menjetek jó emberek, dolgotokra; a közönségnek és a hazának többet használtok azzal, ha saját ügyeiteket rendbehozzátok, mint azzal, hogy itt az időt haszon nélkül elfecsérlitek! (Vége következik.) A tanyai lakásrendszer melett H.-M. Vásárhely jan. 23. Lapunk 2-ik számában egy tanyai tanító az „a tanyai lakásrendszer ellen“ i. A. közbiztonság , okszerű folytonos munkásság , művelődés és népnevelés kedvezőtlen viszonyairól, hiányos s gyarló voltukról szól, s ezen bajokra egy gyógyszert indítványoz, a mely a „tanyai életmód eltöröltetése s az itteni lakosoknak községekben egyesíttetéses volna. A tanító úr — némely kivételekkel— híven ecseteli a tanyai állapotokat, általában aláírom nézeteit. A tanyák között bizony jobban ki van téve az ember maga is, vagyona is a különféle eshetőségeknek. Az is áll, hogy néha sokat heverünk, néha megszakadásig dolgozunk, s ez nem jól van igy. Templomba sem járnak, újságot sem olvasnak s mindez művelődésünk kárával esik. No a tanyai tanitók állapota s a tanyai iskoláztatás meg épen szánalmas állapotban van. De hogy ezen bajokon csak a falusitás által lehessen segíteni, azt már nem irom alá, e nézettel teljesen ellenkezem, s igen leverőnek tartanám, ha az orvoslásnak más módja nem volna, mert az ajánlott orvosság oly szerencsétlen , hogy ha megszerezhető volna is, s ama bajokon segítene is: száz más bajokat s még gonoszabbakat idézne elő, már pedig az olyan orvosság senkinek sem lehet kívánatos, amely elhagyja ugyan a lázat, de elveszi vele az életet is. Különben az indítványozott gyógyszer alkalmazásától nem lehet tartani, mert az szerintem kényszer által is kivihetetlen. Az oly gyógyszer után tehát hasztalan vágyakoznak, amely meg nem szerezhető. Mást kell bajainkra keresnünk. Ugyan kérem kedves kollegám : — mert hát én is olyan tanyai tanító forma vagyok — a mi viszonyaink közt tanyák nélkül lehet-e gazdálkodni ? én lehetetlennek tartom ; — a föld megmivelése, a termény betakarítása alkalmával embernek, jószágnak szárnyékra van szüksége. Az pedig, — hogy minden reggel a faluból ki , minden este a faluba be, —mennyi idővesztegetéssel jár! ? Tessék már most rendetlen időjárásunkat, sokszor járhatlan mainkat, hurcolkodási nehézségeinket figyelembe venni! Hát akinek három négy helyt van a határban birtoka, 34 faluban tartson portát? Ha még annyi falut építetenénk is, a tanyáját saját romlása által egy gazda sem bonthatná el, ha pedig erőszakkal elbontják a tanyáját, erőszakkal semmisítik meg a gazdát. Folytathatnám még tovább is, de azt hiszem, oly dolgot bizonyítok, ami erre nem szorul. Bach — mint hallom — megpróbálta, de nem bírt vele. A mi minisztereinket pedig az isten őrizze meg az ily gondolattól, mert vele végcsapást mérnénének így is elég gyarló gazdálkodásunkra. Az indítványozott gyógyszer tehát nézetem szerint, ha megszerezhető volna is, s alkalmaztatnék — százannyi kárt okozna mint hasznot, — de most már nem is megszerezhető. Más gyógyszert kell keresnünk bajainkra. Találunk is, mert isten minden sebre izt is teremtett, csak keressük meg s okosan használjuk. Lelkemből ölelem kollega urnak azon mondását. ,,az emberekből teljesen soha ki nem veszhető erkölcsi nemesség őrködik“ — felettünk. Szinte vágyom önt ismerni ezért az arany mondásáért. Az embernek ezt a nemesebb részét vegyük ápolás alá különösen mi tanítók, s fejlesszük azt már a gyermekekben fáradhatlanul gondosan. Az újságokat illetőleg kérjünk rá néhány módosabb gazdát, hogy vigye ki újságját a tanyára s adja oda a szomszédoknak sorról sorra, majd azok az olvasást, megkedvelvén , maguk is szakítanak újságra néhány forintot. A templomot illetőleg, ha a kézzel csinált templom meszsze esik tőlünk, alkossunk szívükből templomot. A népnevelés ügyét vegyük művelés alá, mint az elhagyatott vagy vad földeket szoktuk, gondolkozzunk, munkálkodjunk, a tanyák közt is lehet valami rendet eltalálni, valami sort megállapítani, hogy tanítónak és tanulónak sem számban sem lélekben ne legyen fogyatkozása; több társunával, próbálkozzunk meg ketten e tárgy körül való eszméink kifejtésével, majd talán leszünk többen is, meglehet még sokan is. Rám kollega úr cikke nagyon jól hatott, mert nem azt veszem, hogy vele ellenkezem, hanem azt a meleg jóságos lelket, amely cikkéből a közjó iránt kisugárzik, az ilyen lélek emeli fel a tanítót s dicsőíti meg. Ami végre a közbiztonságot illeti : midőn Rózsa Sándor a tanyák közt garázdálkodott, itthon is fejbe vert bennünket, amikor neki tetszett. Midőn pedig itthon biztonságban voltunk, a tanyán is nyugodtan hajhattuk álomra fejünket. Ezen dolog a jó közigazgatástól függ. Ezek volnának az én gondolataim bajaink orvoslására. A tanyákat ne bántsuk, mert magunk alatt vágjuk a fát. Egy másik tanyai tanító. Levél a szerkesztőhöz. Tisztelt szerkesztő úr! A „Hód-Mező-Vásárhely“ I. évi 5-ik számában, kisutcai urnák „szelídítve“ közlött „jóakaratú hang“ja után következő óhajtást fejezett ki. szerkesztő úr: a megtámadott takarékpénztár ügyvivői hozzanak nyílt felvilágosítást az iránt, hogy általában a magas száztalit nem csupán az osztalék önkénytes emelése teszi szükségessé, s hogy különösen a szóban forgó intézkedés enyhébb s jótékonyabb a közönségre, mint az egyenes száztólinak emelése. (Azt hiszem ezen utolsó, vagy ezzel hasonértelmű szó maradt a sajtóban.) Nem vagyok ugyan ügyvivője a megtámadott takarékpénztárnak, de mint választmányának olyan tagja, ki a megrovott intézkedés mellett szavaztam, hozzászólok az ügyhöz , mert nem tudom az intézet ügyvivői, épen most midőn a közgyűlés előtt legtöbb dolguk van, vehetnek-e időt a bizonyosan tökéletesebb felvilágosításra. A k.m.-vásárhelyi első takarékpénztár, egy nem épen hosszú idő óta, elég magas száztélit vesz, t. i. 11-et sőt újabban,— mint majd alább tisztán kimutatom, 11- nél is többet; — ez azonban, akár a még enyhülni alig kezdő pénzválságot tekintsük, akár a helybeli pénzintézetek által szedettekhez viszonyítsuk , épen nagynak nem, sőt, főkép utóbbi tekintetben, igen méltányosnak mondható. A százlóknak 11-ig, későbben feljebb is emelését, nem csupán az tette szükségessé, hogy az intézet részvényeseinek minél nagyobb osztalékot adhasson, noha erre is kell figyelnie, mert ezzel hitelét emeli, hanem szükségessé tette azon körülmény, hogy a betétekből a pénzkérők igényeit sokszorta kisebb mérvben lehetett volna kielégíteni, mint amennyire eddig szerencsés volt az intézet ezt tehetni. Kénytelen volt tehát nagyobb pénzintézetekhez fordulni kölcsönért, melyek az uralkodott válság folytán, s annak mérvével arányban, a kamatot szintén emelték. De nem emelte a megtámadott takarékpénztár a kamatot, mégsem annyira, mint a helybeli többi intézetek.