Hód-Mező-Vásárhely, 1875. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1875-01-03 / 1. szám
tál van közönségünkre nem csupán anyagi — de szellemi tekintetben is. Valóban — az elmúlt 1874-ik évre visszatekintve csak elszorul szivünk — amidőn mindenütt csupán romokat, kietlen romokat kell látnunk, s e romokon az újra fölépülés, a megújhodás reményének zöld repkényeivel csupán itt-ott találkozik a szem ! Köz- és társadalmi életünket tekintve, inkább hátraesést látunk — s csak alig némi emelkedést. Egyleteink, társulási intézményeink csak épen hogy élnek — némely részük, melyeket a közszükség érzése pár évvel ezelőtt hívott életre — a feloszlás, a kimúlás pontján áll, pedig reményünk sincs ahoz, hogy egyhamar itt lépjen helyükre, mely a közönség érdekeit oly dicséretesen szolgálja, mint szolgálta elődje. — Ilyen, hogy többet ne említsünk, az „első fakereskedési részvénytársulat.“ Mindenki tudja, minő haszonnal volt ez a közönségre nézve, s mindenki csak sajnálattal tekinthet ennek küszöbön álló felbomlására. De másfelől— visszatekintve a lefolyt évre — lehetetlen mégis némi megnyugvást s ennek kapcsában reményt nem találnunk — bizonyos oly jellegű részint társadalmi, részint közéletünkre emelőleg ható jelenségekben, amelyek a haladásnak kétségbevonhatatlan jeleiről tanúskodnak. Ezek között elsősorban azokra kell reflektálnunk, amelyek a köznevelés előbbrevitelét célozzák. A községi iskolaszék — melynek működésétől e tekintetben a legtöbb sikert és áldást várjuk, ujraszervezkedett, s életének és működésének már is kiváló és dicséretreméltó jeleit adta. Az ismétlő iskoláztatás életbeléptetése, a felsőbb leánynövelde tervezete, a gazdászati tanfolyammal egybekötött felsőbb népiskolának egy osztálylyal s egy újabb tanerővel gyarapítása, — mind oly örvendetes jelei a nevezett hatósági testület buzgó működésének, amelyek az 1874. évet e tekintetben állandóan emlékezetessé teendik. Adja az ég, hogy mindazon törekvéseket, amelyeket a nevezett testület városunk közeléhaladása érdekében oly idcséretesen tanúsít: a legméltóbb siker és áldás koszorúzza ! — Közművelődésről lévén szó, — ugyan e helyt meg kell emlékeznünk a helybeli reform, egyház főgymnáziumának 1874. augusztus 2-án tartott másfélszázados emlékünnepélyéről is. Nem lehet célunk itt az, hogy ez ünnepély körülményeiről részletes rajzot adjunk, elég ha rámutatunk azon hatalmas érdekeltségre, mely e nap emlékéhez különösen a vidék s mondhatni az ország legelőkelőbb egyénei s testületei — köztük első helyen a magy. tud. akadémia részéről fűződik. Óhajtjuk , hogy amily fénypontot képez nézetünk szerint e nap Vásárhely városa életében s történetében, ugyanoly hatással legyen az az intézet jövő életére nézve is. Hátra volna még megemlítenünk azt, hogy társas életünk jövő emelkedésére nem csekély befolyással bíró tényezőnek szeretjük tekinteni a helybeli kaszinó-egylet által nemrégiben megállapított társasestélyek rendezését. Ez intézkedése a mondott egyletnek nem csupán annyiban érdemel dicséretes megemlítést, hogy a rendezendő társasestélyeken a szépet a hasznossal, az ismeretszerzést az élvezetessel és mulattatóval ígérkezik mindannyiszor összekapcsolni, de a tekintetben is, hogy a kaszinó-egylet életében régóta tünedező azon — úgy nevezhető — kórjelnek, mely városunk ez elsőrendű társadalmi intézményét már-már elpusztulással fenyegeti vala: a tagok érdeklődésének meglazulásában e bajnak, mondjuk, mintegy erét metszi keresztül. De ezenfelül a föntebbi intézkedésnek ki ne ismerne pozitív hatására, azon tényben is, hogy az egykor városunknak méltó dicséretére vált dalegylet, mely a mostoha viszonyok nyomása alatt felbontani kényszerült, ma újra élni kezd, szervezkedik, hogy életével és működésével visszavarázsolja, meglehet, rövid időn az annyira kedves emlékű dalestélyeket. Helyesen így szüli ide egyik társadalmi mozgalom a másikat, s így mutatja meg életrevalóságát abban, hogy már keletkezése első percében hat, teremt. íme ezek ama nyomok, melyeket a lefolyt év maga után hagyott közöttünk Adja az ég, hogy a beállott uj esztendőre elmúlásával örömtelien s megelégedetten tekinthessen vissza mindeni. De hogy ez történhessék, nekünk magunknak sem szabad lankadnunk a munkában, mely mindenik téren reánk vár. Azért, amidőn sok hányatás után ez uj évet lelkeinkben uj reményekkel megkezdjük, lebegjen folytonosan szemeink előtt törekvéseinknél s munkáinknál ama jelmondat, hogy: „Istennel, észszel, szorgalommal boldogulhatunk!“ A kalandor. AsBolant Alfréd 13veszélye. I. A Saint-Julieni vásár alkalmával történt október 15-én 1854-ben, hogy az öreg Tenestranges Róbertet először láttam. Körülbelül délutáni 5 óra lehetett, a nap meghajolt a látkörön, a vásár végéhez közeledett. Az utakon mindenütt ökrök, juhok és sertéseket hajtottak haza új tulajdonosaik istálóik és aklaikba. Itt-ott egyesek civakodtak még, elkésve, eleven árucikkeik ára felett, erősen állítván, hogy tönkremennének, ha csak egy frankkal olcsóbban adnák is el, s mások ismét, hogy inkább a földet lássák megnyílni lábaik alatt, minthogy a kívánt frankot megfizessék. A férfiak kiabálása, a lovak nyerítése, kutyák ugatása és szekerek zörgése oly nagyzajt csinált, hogy még a mennydörgést sem lehetett volna hallani. E zaj közt egy pár barátommal őgyelegtem fel és alá, kik épen úgy mint én, nem érdekelt nézők valának, amidőn egy öreg s az első köztársaság divatja szerint öltözött ember néhány lépésre tőlünk egy csapszék ajtaja előtt a kőpadra leült s bort kért. Egy vadászfegyvert tett le, mit vállhevederen hordott, odatámasztá a falhoz; nagy neurundlandi ebét, mely kisérte, lábaihoz fekteté, lassan meggyujtá pipáját, poharát háromizben egymásután töltötte meg, mit egy perc alatt háromszor kiürített, s szórakozottan tekintett szét a tömegre, mely körülre egybetolult. De bármily szórakozott és közönyös volt is e tekintés, elegendő volt arra, hogy a jelenlevőket mind bizonyos távolságban tartsa az öregtől. — Rég ideje, hogy önt Saint-Julien-ben látták Tenestranges ur, — szólt a fogadósué, midőn második üveg bort hozott s azt ledugaszolta, — beteg volt ön? Laptársunk a „Vas. Köz.“ legutóbbi 1874. 52-ik számában tüzetesen szól a regále-jognak a városi hatóság által eszközölt bérbeadásához. Részletezve azon hátrányokat, amelyek a város ez újabb intézkedése folytán a város közönségére akár egészségügyi, akár viszont kényelmi tekintetben — a múlt idők tanúsága szerint — hárulni fognak, erélyes hangon kel ki a hatóság ez eljárása ellen s kárhoztatja azt. Az ügy szellőztetése kétségkívül figyelmet érdemel s amidőn ehez hozzászólani mi is alkalmat veszünk, —• teszszük ezt nem mintha laptársunk fölszólalását helytelenítenék — mert a kérdéses cikk legtöbb pontjában egyetértünk vele — hanem igen is azért, hogy védelmére keljünk bizonyos tekintetben a városi hatóságnak, amely nem csak e cikkben, de a „Marosiban is tendenciosus támadást kap mintegy karácsonyi ajándékul. Szerintünk a város a kényszerült helyzetnek engedve követte el ezen a nagy közönségre nézve ,mindenesetre tetemes hátrányokkal járó lépést. Jól tudta azt a hatóság, hogy a regálejogok ilynemű bérbeadása vissza fogjaidézhetni ama tarthatatlan állapotot, amelyben lakosságunk a gr. Károlyi család által haszonbérbe adott monopólium idején szenvedett, s ezért tudomásunkkal meg is tette előzetesen a lépéseket arra, hogy e jogokból befolyó jövedelmek házilag kezeltessenek továbbra is. Fájdalom, e törekvése hajótörést szenvedett az é Nem. A fogadósné e rövid feleletre némileg zavarba látszott jönni, de tudvágya ismét csakhamar győzedelmet vett rajta. — Gondoskodjam önnek szobáról és ágyról? — kérdé újból. — Nem kell. Ez utóbbi némi türelmetlenséget árult el a kimondásban. Nyilván az öreg nem volt közlékeny, s nem szerette ha sokat kérdezték. De a jó asszony még mindig nem veszté el türelmét. — Az idő fenyegető — mond ő — s az éj nem sokára beáll, felnyergeltessem lovát, ha nem akarja az éjt itt tölteni? Tenestranges ránézett a nőre s nyersen igy szólt: — Hallgasson! Ez utolsó felelet a nőt teljesen elhallgattatá. Viszszatért a házba valamit mormogva, mi semmiesetre sem dicséret lehetett az öregre. Eközben egy termetes, testes férfi közeledett felé bizodalmas pofával, egészen véres ábrázatával; kezében korbácsot tartott s igy szólt az öreghez: — Nos, Tenestranges ur, száz szónak is egy a vége, hogy sokat ne alkudjunk, két riska ökréért adok 55 pistolt. — Hatvanat, viszontá az öreg. — Báró úr, legyen esze. A mostani széna-szükség idején, nem tarthatja azokat ön tovább úgy sem. — Hatvan pistolt! — szólt újból kurtán. — 55-öt készpénzben — ismétlé a kereskedő — nem kevés fáradságba kerül a Saint-Julien és Grangeneuve közti kövezeten ennyi pénzt öszszeszerezni. Nos, megelégszik ezzel ? — Jean! — szólt Tenestranges, felelet nélkül hagyva az okoskodást. — Nyergesd fel lovamat, közeledik az éj. A marhakereskedő kissé többet ivott, mint elbírhatta volna, s szerencsétlenségre nem volt oly kemény fővel megáldva, mint Tenestranges báró. — Hogy játsza a dölyföst — mondá félig fenhangon, a nézők felé fordulva, s talán hat franc sincs zse A városi regále-jog bérbeadásának kérdéséhez, egyesek azon makacs, mondhatni érthetetlen magatartásán, hogy évi váltságdíjaik fejében a nevetségig csekély összegeket voltak hajlandók ajánlani, arra nem is ügyelve egyfelől, hogy e maguktartása a városi hatóságot más, a várost anyagi érdekeire nézve mindenesetre előnyösebb eljárásra kényszerítheti, s hogy másfelől eme más eljárás mind az ő, mind pedig a nagyközönség többnemű érdekeinek tetemes hátrányával fog megtörténhetni. Nézetünk szerint elsősorban az egyesek az okai mind ama bekövetkezhető bajoknak, amelyek a regálejogoknak a már megejtett bérbeadása folytán előkerülhetnek. Részünkről talán csakis annyiban vagyunk hajlandók a hatóságot mulasztással vádolni, hogy véleményünk szerint az úgy erköcsileg, mint egyéb tekintetben is hatalmában és tehetségében álló eszközöket feledte igénybe venni arra a célra, hogy egyrészről az illetőket váltságdíj-ajánlataiknak feljebb emelésére kapacitálja, másfelől, hogy nem figyelmeztette jó előre a közönséget arra, hogy a regáles jogokból befolyó jövedelmek házilag kezelése hasonlíthatlanul előnyösebb a monopóliumnál. Ez utóbbinak tarthatlan állapotát elég sokáig kelle e város lakóinak szenvedniük, s bizonyára ha eleve figyelmeztetnek vala az ismét bekövetkezhető veszedelemre, lehetetlen, hogy ez ügy kedvezőbb megoldást ne nyert volna. Miután azonban a megtörténteket megváltoztatni — s legkivált itt — nem áll hatalmunkban — a városi hatóságtól, a kinek itt védelmére kelni egyfelől az igazságnak, másfelől közlönyünk hivatásának érdekében nemmellőzhetjük; mindenesetre megvárjuk, hogy ellenőrködését ez ügynél a közönség úgy egészségügyi, mint kényelmi érdekének eleget akarván és tudván tenni, a legerélyesebben fogja alkalmazni, mi hogy úgy legyen, őszintén óhajtjuk.* A közönség köréből. ** Kéretlen szavazat. E lap hasábjain régebben „Több ref. tanító“ aláírással egy cikk jelent meg, mely egyebek közt a helybeli községi iskolaszék figyelmét arra hívta fel, hogy tévesztett dolog a felső népiskolában a magyar nyelvtan tanítását oly egyénre bízni, kinek az nem anyanyelve. A községi iskolaszék azonban a ref. tanítók közleményét figyelmére nem méltatta. Hogy miért ? azt nem keresem. Bár a községi iskolaszék tagjainak egy része, a jóakaratú figyelmeztetés után elismerte, hogy a tanítóválasztásnál a pályázatban körvonalazott cél (magyar nyelvtan és történelem) méltó figyelemben nem részesíttetett. Én * E cikk, amidőn tisztázni törekszik a regále jogok haszonbérbe adásának körülményeit, s elsősorban nem a városi hatóságot — de azokat hibáztatja, akiknek merev maguk tartásán a hatóság által megejtett kísérletek arra hogy a házilag kezelés létesüljön — hajótörést szenvedtek : egyszersmind oly dolgokat hoz felszínre, amelyeknek szellőztetését a közönségnek saját érdekében el nem mulaszthatjuk. ** Az ezen rovat alatt közlöttekért a sajtóhátvélg irányában a beküldőt illeti a felelősség.bében. Adja az urat, s olyan szegény mint a templomegere Tenestranges, jóllehet eddig alig tekintett rá, más magasra emelte fejét és igy szólt: — Bernard ur, tartozom én önnek? — Egyáltalában semmivel sem — felelt Bernard — azonban . . . Tenestranges egész nyugodtan hajtott fel egy üveg bort, megitta azt s igy szólt: — Midőn én önnek Bernard ur semmivel nem tartozom, miért mondja mégis, hogy szegény vagyok, mint a templom egere? Bernard ekkor zavartnak látszék s igy szólt : — Azt hittem báró úr, hogy 56 pisztol ki fogja elégíteni önt, és ... . — Bernard ur, ön pimasz, alávaló gazember, akit én a legelső alkalommal meg fogok fenyíteni. Bernard fenyegetőleg kezdé forgatni korbácsát. — S ennek bizonyságául, ha még egy szót szól — folytatá Tenestranges — oldalbordáját zúzom össze. Ekkor galléránál fogva megragadva a boldogtalant, pehelyként emelte fel a földről, bárha az meglehetős testes volt és a gyep más oldalára dobta. Ezt látván félve vonult félre mindenki. Bernard, ki az eséstől eleinte elkábult, nagy nehezen föltápászkodék, s igy kiáltott messziről: — Rablói gyalázatosul megragadtál, de nem fogsz orgyilkos módra megölni, mint mikor a Nemici után orgyilkosságot követtél el. Tenestranges, ki már a nyeregben volt, e szóknál úgy látszott, hogy megfordítja lovát, hogy ellenét üldözőbe vegye, de miután egy percig gondolkozott, füttyentett kutyájának, s tova lovagolt a Grangenenvei után, mialatt gazdájára hagyta, hogy az ökrök hazahajtásáról gondoskodjék. Eltávozásával visszaadta a körülállók szavát. — Ah a vén gonosztevő! — mond a fogadósné — hogy a jó Isten vagy a csendőrség meg nem szabadítja azonnal tőle vidékünket? (Folytatása következik.)