Hód-Mező-Vásárhely, 1875. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1875-01-03 / 1. szám

tál van közönségünkre nem csupán anyagi — de szel­lemi tekintetben is. Valóban — az­ elmúlt 1874-ik évre visszatekintve csak elszorul szivünk — amidőn mindenütt csupán ro­mokat, kietlen romokat kell látnunk, s e romokon az újra fölépülés, a megújhodás reményének zöld repkényei­­vel c­supán itt-ott találkozik a szem ! Köz- és társadalmi életünket tekintve, inkább hátraesést látunk — s csak alig némi emelkedést. Egyleteink, társulási intézménye­ink csak épen hogy élnek — némely részük, melyeket a közszükség érzése pár évvel ezelőtt hívott életre — a feloszlás, a kimúlás pontján áll, pedig reményünk sincs ahoz, hogy egyhamar itt lépjen helyükre, mely a közön­ség érdekeit oly dicséretesen szolgálja, mint szolgálta elődje. — Ilyen, hogy többet ne említsünk, az „első fakereskedési részvény­társulat.“ Mindenki tudja, minő haszonnal volt ez a közönségre nézve, s mindenki csak sajnálattal tekinthet ennek küszöbön álló felbomlására. De másfelől­— visszatekintve a lefolyt évre — le­hetetlen mégis némi megnyugvást s ennek kapcsában reményt nem találnunk — bizonyos oly jellegű részint társadalmi, részint közéletünkre emelőleg ható jelensé­gekben, amelyek a haladásnak kétségbevonhatatlan jelei­ről tanúskodnak. Ezek között első­sorban azokra kell reflektálnunk, amelyek a köznevelés előbbrevitelét célozzák. A községi iskolaszék — melynek működésétől e tekintetben a legtöbb sikert és áldást várjuk, uj­ra­szervezkedett, s életének és működésének már is kiváló és dicséretreméltó jeleit adta. Az ismétlő iskoláztatás életbeléptetése, a felsőbb leány­­növelde tervezete, a gazdászati tanfolyammal egybekötött felsőbb népiskolának egy osztálylyal s egy újabb tanerő­vel gyarapítása, — mind oly örvendetes jelei a nevezett hatósági testület buzgó működésének, amelyek az 1874. évet e tekintetben állandóan emlékezetessé teendik. Adja az ég, hogy mindazon törekvéseket, amelyeket a neve­zett testület városunk közeléhaladása érdekében oly id­­cséretesen tanúsít: a legméltóbb siker és áldás koszo­­rúzza ! — Közművelődésről lévén szó, — ugyan e helyt meg kell emlékeznünk a helybeli reform, egyház főgym­­náziumának 1874. augusztus 2-án tartott másfélszázados emlékünnepélyéről is. Nem lehet célunk itt az, hogy ez ünnepély körülményeiről részletes rajzot adjunk, elég ha rámutatunk azon hatalmas érdekeltségre, mely e nap emlékéhez különösen a vidék s mondhatni az ország leg­előkelőbb egyénei s testületei — köztük első helyen a magy. tud. akadémia részéről fűződik. Óhajtjuk , hogy am­ily fénypontot képez nézetünk szerint e nap Vásárhely városa életében s történetében, ugyanoly hatással legyen az az intézet jövő életére nézve is. Hátra volna még megemlítenünk azt, hogy társas életünk jövő emelkedésére nem csekély befolyással bíró tényezőnek szeretjük tekinteni a helybeli kaszinó-egylet által nem­régiben megállapított társasestélyek rendezését. Ez intézkedése a mondott egyletnek nem csupán annyi­ban érdemel dicséretes megemlítést, hogy a rendezendő társasestélyeken a szépet a hasznossal, az ismeretszerzést az élvezetessel és mulattatóval ígérkezik mindannyiszor összekapcsolni, de a tekintetben is, hogy a kaszinó-egy­let életében régóta tünedező azon — úgy nevezhető — kórjelnek, mely városunk ez elsőrendű társadalmi intéz­ményét már-már elpusztulással fenyegeti vala: a tagok érdeklődésének meglazulásában e bajnak, mondjuk, mint­egy erét metszi keresztül. De ezenfelül a föntebbi intéz­kedésnek ki ne ismerne pozitív hatására, azon tényben is, hogy az egykor városunknak méltó dicséretére vált dal­egylet, mely a mostoha viszonyok nyomása alatt felbontani kényszerült, ma újra élni kezd, szervezkedik, hogy életével és működésével visszavarázsolja, meglehet, rövid időn az annyira kedves emlékű dalestélyeket. He­lyesen­­ így szüli ide egyik társadalmi mozgalom a má­sikat, s így mutatja meg életrevalóságát abban, hogy már keletkezése első percében hat, teremt. íme ezek ama nyomok, melyeket a lefolyt év maga után hagyott közöttünk Adja az ég, hogy a beállott uj esztendőre elmúlásával örömtelien s megelégedetten te­kinthessen vissza mindeni. De hogy ez történhessék, nekünk magunknak sem szabad lankadnunk a munká­ban, mely mindenik téren reánk vár. Azért, amidőn sok hányatás után ez uj évet lelkeinkben uj reményekkel megkezdjük, lebegjen folytonosan szemeink előtt törek­véseinknél s munkáinknál ama jelmondat, hogy: „Isten­nel, észszel, szorgalommal boldogulhatunk!“ A kalandor. AsBolant Alfréd 13veszélye. I. A Saint-Julieni vásár alkalmával történt október 15-én 1854-ben, hogy az öreg Tenestranges Róbertet először láttam. Körülbelül délutáni 5 óra lehetett, a nap megha­jolt a látkörön, a vásár végéhez közeledett. Az utakon mindenütt ökrök, juhok és sertéseket hajtottak haza új tulajdonosaik istálóik és aklaikba. Itt-ott egyesek civa­kodtak még, elkésve, eleven árucikkeik ára felett, erő­sen állítván, hogy tönkremennének, ha csak egy frank­kal olcsóbban adnák is el, s mások ismét, hogy inkább a földet lássák megnyílni lábaik alatt, minthogy a kí­vánt frankot megfizessék. A férfiak kiabálása, a lovak nyerítése, kutyák ugatása és szekerek zörgése oly nagy­­zajt csinált, hogy még a mennydörgést sem lehetett volna hallani. E zaj közt egy pár barátommal őgyelegtem fel és alá, kik épen úgy mint én, nem érdekelt nézők valának, amidőn egy öreg s az első köztársaság divatja szerint öltözött ember néhány lépésre tőlünk egy csapszék aj­taja előtt a kőpadra leült s bort kért. Egy vadászfegy­vert tett le, mit vállhevederen hordott, odatámasztá a falhoz; nagy neurundlandi ebét, mely kisérte, lábaihoz fekteté, lassan meggyujtá pipáját, poharát háromizben egymásután töltötte meg, mit egy perc alatt háromszor kiürített, s szórakozottan tekintett szét a tömegre, mely körülre egybetolult. De bármily szórakozott és közönyös volt is e tekintés, elegendő volt arra, hogy a jelenlevő­ket mind bizonyos távolságban tartsa az öregtől. — Rég ideje, hogy önt Saint-Julien-ben látták Tenestranges ur, — szólt a fogadósué, midőn második üveg bort hozott s azt ledugaszolta, — beteg volt ön? Laptársunk a „Vas. Köz.“ legutóbbi 1874. 52-ik számában tüzetesen szól a regále-jognak a városi ható­ság által eszközölt bérbeadásához. Részletezve azon hát­rányokat, amelyek a város ez újabb intézkedése folytán a város közönségére akár egészségügyi, akár viszont kényelmi tekintetben — a múlt idők tanúsága szerint — hárulni fognak, erélyes hangon kel ki a hatóság ez el­járása ellen s kárhoztatja azt. Az ügy szellőztetése kétség­kívül figyelmet érdemel s amidőn ehez hozzászólani mi is alkalmat veszünk, —• teszszük ezt nem mintha lap­társunk fölszólalását helytelenítenék — mert a kérdéses cikk legtöbb pontjában egyetértünk vele — hanem igen is azért, hogy védelmére keljünk bizonyos tekintet­ben a városi hatóságnak, amely nem csak e cikkben, de a „Marosiban is tendenciosus támadást kap mintegy karácsonyi ajándékul. Szerintünk a város a kényszerült helyzetnek en­gedve követte el ezen­­ a nagy közönségre nézve ,min­denesetre tetemes hátrányokkal járó lépést. Jól tudta azt a hatóság, hogy a regálejogok ilynemű bérbeadása vissza fogja­­idézhetni ama tarthatatlan állapotot, a­melyben lakosságunk a gr. Károlyi család által haszon­bérbe adott monopólium idején szenvedett, s ezért tudo­másunkkal meg is tette előzetesen a lépéseket arra, hogy e jogokból befolyó jövedelmek házilag kezeltessenek to­vábbra is. Fájdalom, e törekvése hajótörést szenvedett az é Nem. A fogadósné e rövid feleletre némileg zavarba lát­szott jönni, de tudvágya ismét csakhamar győzedelmet vett rajta. — Gondoskodjam önnek szobáról és ágyról? — kérdé újból. — Nem kell. Ez utóbbi némi türelmetlenséget árult el a kimondásban. Nyilván az öreg nem volt közlékeny, s nem szerette ha sokat kérdezték. De a jó asszony még mindig nem veszté el türelmét. — Az idő fenyegető — mond ő — s az éj nem sokára beáll, felnyergeltessem lovát, ha nem akarja az éjt itt tölteni? Tenestranges ránézett a nőre s nyersen igy szólt: — Hallgasson! Ez utolsó felelet a nőt teljesen elhallgattatá. Visz­­szatért a házba valamit mormogva, mi semmiesetre sem dicséret lehetett az öregre. Eközben egy termetes, testes férfi közeledett felé bizodalmas pofával, egészen véres ábrázatával; kezében korbácsot tartott s igy szólt az öreghez: — Nos, Tenestranges ur, száz szónak is egy a vége, hogy sokat ne alkudjunk, két riska ökréért adok 55 pistolt. — Hatvanat, viszontá az öreg. — Báró úr, legyen esze. A mostani széna-szükség idején, nem tarthatja azokat ön tovább úgy sem. — Hatvan pistolt! — szólt újból kurtán. — 55-öt készpénzben — ismétlé a kereskedő — nem kevés fáradságba kerül a Saint-Julien és Grange­­neuve közti kövezeten ennyi pénzt öszszeszerezni. Nos, megelégszik ezzel ? — Jean! — szólt Tenestranges, felelet nélkül hagyva az okoskodást. — Nyergesd fel lovamat, közeledik az éj. A marhakereskedő kissé többet ivott, mint elbír­hatta volna, s szerencsétlenségre nem volt oly kemény fővel megáldva, mint Tenestranges báró. — Hogy játsza a dölyföst — mondá félig fenhan­­gon, a nézők felé fordulva, s talán hat franc sincs zse­ A városi regále-jog bérbeadásának kérdéséhez, egyesek azon makacs, mondhatni érthetetlen magatar­tásán, hogy évi váltságdíjaik fejében a nevetségig cse­kély összegeket voltak hajlandók ajánlani, arra nem is ügyelve egyfelől, hogy e maguktartása a városi hatósá­got más, a várost anyagi érdekeire nézve mindenesetre előnyösebb eljárásra kényszerítheti, s hogy másfelől eme más eljárás mind az ő, mind pedig a nagy­közönség több­­nemű érdekeinek tetemes hátrányával fog megtörténhetni. Nézetünk szerint első­sorban az egyesek az okai mind ama bekövetkezhető bajoknak, a­melyek a regále­­jogoknak a már megejtett bérbeadása folytán előkerülhet­nek. Részünkről talán csakis an­nyiban vagyunk hajlan­dók a hatóságot mulasztással vádolni, hogy véleményünk szerint az úgy erköcsileg, mint egyéb tekintetben is hatal­mában és tehetségében álló eszközöket feledte igénybe venni arra a célra, hogy egyrészről az illetőket váltság­díj-ajánlataiknak feljebb emelésére kapacitálja, másfe­lől, hogy nem figyelmeztette jó előre a közönséget arra, hogy a regáles jogokból befolyó jövedelmek házilag keze­lése hasonlíthatlanul előnyösebb a monopóliumnál. Ez utóbbinak tarthatlan állapotát elég sokáig kelle e vá­ros lakóinak szenvedniük, s bizonyára ha eleve figyel­meztetnek vala az ismét bekövetkezhető veszedelemre, lehetetlen, hogy ez ügy kedvezőbb megoldást ne nyert volna. Miután azonban a megtörténteket megváltoztatni — s legkivált itt — nem áll hatalmunkban — a városi hatóságtól, a kinek itt védelmére kelni egyfe­lől az igazságnak, másfelől közlönyünk hivatásának ér­dekében nem­­mellőzhetjük; mindenesetre megvárjuk, hogy ellenőrködését ez ügynél a közönség úgy egész­ségügyi, mint kényelmi érdekének eleget akarván és tudván tenni, a legerélyesebben fogja alkalmazni, mi hogy úgy legyen, őszintén óhajtjuk.* A közönség köréből. ** Kéretlen szavazat. E lap hasábjain régebben „Több ref. tanító“ alá­írással egy cikk jelent meg, mely egyebek közt a hely­beli községi iskolaszék figyelmét arra hívta fel, hogy té­vesztett dolog a felső népiskolában a magyar nyelvtan tanítását oly egyénre bízni, kinek az nem anyanyelve. A községi iskolaszék azonban a ref. tanítók közleményét figyelmére nem méltatta. Hogy miért ? azt nem keresem. Bár a községi iskolaszék tagjainak egy része, a jóaka­­ratú figyelmeztetés után elismerte, hogy a tanítóválasz­­tásnál a pályázatban körvonalazott cél (magyar nyelvtan és történelem) méltó figyelemben nem részesíttetett. Én * E cikk, a­midőn tisztázni törekszik a regále­ jogok ha­szonbérbe adásának körülményeit, s elsősorban nem a városi ha­tóságot — de azokat hibáztatja, akiknek merev maguk tartásán a hatóság által megejtett kísérletek arra hogy a házilag kezelés létesüljön — hajótörést szenvedtek : egyszersmind oly dolgokat hoz felszínre, amelyeknek szellőztetését a közönségnek saját ér­dekében el nem mulaszthatjuk. ** Az ezen rovat alatt közlöttekért a sajtóh­átvélg irányá­ban a beküldőt illeti a felelősség.­bében. Adja az urat, s olyan szegény mint a templom­egere­­ Tenestranges, jóllehet eddig alig tekintett rá, más magasra emelte fejét és igy szólt: — Bernard ur, tartozom én önnek? — Egyáltalában semmivel sem — felelt Bernard — azonban . . . Tenestranges egész nyugodtan hajtott fel egy üveg bort, megitta azt s igy szólt: — Midőn én önnek Bernard ur semmivel nem tar­tozom, miért mondja mégis, hogy szegény vagyok, mint a templom egere? Bernard ekkor zavartnak látszék s igy szólt : — Azt hittem báró úr, hogy 56 pisztol ki fogja elé­gíteni önt, és ... . — Bernard ur, ön pimasz, alávaló gazember, akit én a legelső alkalommal meg fogok fenyíteni. Bernard fenyegetőleg kezdé forgatni korbácsát. — S ennek bizonyságául, ha még egy szót szól — folytatá Tenestranges — oldalbordáját zúzom össze. Ekkor galléránál fogva megragadva a boldogtalant, pehelyként emelte fel a földről, bárha az meglehetős testes volt és a gyep más oldalára dobta. Ezt látván félve vonult félre mindenki. Bernard, ki az eséstől eleinte elkábult, nagy nehe­zen föltápászkodék, s igy kiáltott messziről: — Rablói gyalázatosul megragadtál, de nem fogsz orgyilkos módra megölni, mint mikor a Nemici után or­gyilkosságot követtél el. Tenestranges, ki már a nyeregben volt, e szóknál úgy látszott, hogy megfordítja lovát, hogy ellenét üldö­zőbe vegye, de miután egy percig gondolkozott, füttyen­­tett kutyájának, s tova lovagolt a Grangenenvei után, mialatt gazdájára hagyta, hogy az ökrök hazahajtásáról gondoskodjék. Eltávozásával visszaadta a körülállók szavát. — Ah a vén gonosztevő! — mond a fogadósné — hogy a jó Isten vagy a csendőrség meg nem szabadítja azonnal tőle vidékünket? (Folytatása következik.)

Next