Hód-Mező-Vásárhely, 1885. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1885-11-08 / 45. szám

45-ik szám. XV-ik évfolyam 1885. Vasárnap, november 8-án. Előfizetési díj: Vidékre postán és helyben egész évre 4 frt, félévre * írt, negyedévre 1 frt. Megjelen­­­ minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemé­nyek valamint az előfizetési pén­­zek, hirdetések és ezek dijai a szerkesztőhöz, III. tized 828. sz. a. küldendők. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, s a k.­m.-vásárhelyi „Gazdasági Egylet” közlönye. Hirdetési dijak: 4 hasábos petitsor, vagy annak helye egyszeri beigtatásnál 5 kr. kétszerinél 4 kr., többszörinél 3 kr. Bélyegdíj minden beigtatás után 30 kr. A nyílt térben a 4 hasábos petit sor dija 15 kr. A lapot illető ügyekben naponként csak déli 12 órától délutáni 1 óráig és este 5 órától 6 és fél óráig fogadhat el látogatásokat a szerkesztő. Az országos kiállítás bezárása al­kalmából. Az országos kiállítást, mely egy fél­­esztendőn át hirdette a világnak, hogy a magyarra nem illik többé a „barbár“ el­nevezés, bezáratott. A sok szép ragyogó pavilion, az az egész tündér­város, a­mely Magyarország összes kincsét, kultúrájának emelkedettsé­gét feltüntette, most már csak emlékeze­tünkben él. A kereskedelemügyi m. kir. miniszter szavai szerint „be van fejezve azon nagy munka, a­mely hivatva volt lehető teljes­ségében föltárni Szent István birodalma országainak az őstermelés, ipar, művészet és tudomány terén kifejtett tevékenységét, és bemutatni azt, hogy nálunk is a köz­gazdaság és közművelődés minden ágában oly haladás észlelhető, mely a fejlettebb nyugati államok haladásához méltó.“ Annyi bizonyos, hogy a magyar or­szágos kiállítás méltán nyert kedvező íté­letet a külföldről megtekinteni jött kitűnő szakférfiak részéről, méltán kötötte le a koronás fők érdeklődését s méltán lepett meg minden látogatót, mert az ott össze­halmozott tárgyak valósággal a magyarok kultúrájának fejlettségét tanúsították. De bizonyára meglepő volt az orszá­gos kiállítás magunkra nézve is, s a­kik nem biztak sikerében, most önérzetesen gondolnak vissza az elért eredményre és büszkén tekintenek a jövőbe. Elmondhatjuk, hogy országos kiállí­tásunk a munka diadala volt. És e diadalnak részese H.-M.-Vásár­hely város közönsége is. Ki merte volna csak gondolni is, hogy e magára hagyatott város, melynek ipara komolyan számbavehető nem volt, mely még mindig visszatükrözi a vidéki kis me­zőváros képét, haladásért, s iparosai, gaz­dálkodói elismerésben részesüljenek s ki­tüntetést arassanak. És megértük ezt, sőt a sajtó is első helyen említette városunkat azon hazai vá­rosok között, melyek az országos kiállítá­son leginkább kiérdemelték az elismerést. Tagadhatatlan, hogy városunk az utóbbi években sokat haladt, iparosaink között számosan vannak jól dolgozó, ügyes mes­teremberek, gazdálkodóink pedig értelmi­ség­i a korral haladni akarás tekintetében valóban megérdemlik az első helyet; de ez a kitüntetés ne tegye elbizakodottabbá őket, hanem inkább emelje fel az öntudat azon fokára, a­melyen tisztán láthatják magukban a hiányt, s jól megismerhetik azt az utat, melyen a magyar iparosnak és gazdának még jó hosszú utat kell tenni, hogy elérjen a tökéletesedés egy bizonyos fokáig. Hiszen a kiállítás bezárása után olyan hangok is emelkednek, hogy a kiállítás­nak magyar volt a neve, de a magyarok csak nézték a kiállítást, s nem csinálták, hogy csinálták azt jobbatlán szász, német és zsidó hazánkfiai, hogy a magyar faj, mint igen gyéren és szegényen volt kép­viselve, kivált az ipar produktumokban, sőt még a mezőgazdaság terén is úgy lát­szott, mintha az idegen beszármazású gaz­dák mutatnának többet. Ez a vád a­milyen őszintén van mondva, és olyan igazságos. A magyar iparosoknak és gazdáknak igen sokat kell még tanulniok, s nem szabad azon önhitt­ségben lenniök, hogy a­mihez hozzá fog­nak az mindig jól sikerül. Azoknak tehát, kiket a kiállítást bí­ráló bizottság elismerésben részesített, le­gyen ez serkentés a jövőre nézve, fokozza buzgalmukat a kitüntetés. Vonjanak tanul­ságokat, melyeknek az életben hasznát fogják venni. A magyar ember szeret is tud is okulni, a vásárhelyi iparosok és gazdák is bizonyára sokat okultak a ki­állításból s fognak okulni még többet is. Az iparosnak meg kell szereznie a szor­galom és alaposság mellett a jó ízlést s a pontosságot, ha versenyezni akar a kül­földi iparosokkal, a gazdáknak meg kell tanulniok a gépekkel való bánást, az ál­lattenyésztés­­legc­élravezetőbb­­módj­át,stb. Általában a most bezárt országos ki­állításnak­ csak akkor lesz meg az óhaj­tott sikere, ha a kiállítás közönsége a lá­tottakat és tapasztaltakat a saját okulására, hasznára fordítja; ha kedvet és bátorsá­got nyert e abból a kitartó, megfeszített munkára; ha i’megismerkedett saját szak­mája újabb vívmányaival s azokat érté­kesíteni, komolyan elhatározta magát, s ha mindazok, kik az ország közgazdasági és közművelődési viszonyainak javításán mun­kálni hivatva vannak, levonják a kiállí­tásból a szükséges tanulságokat és azok szerint cselekednek. Ez esetben a magyarországi kiállítás­nak igen jó következményeit várhatjuk. A kiállításon szerzett tapasztalatunk egyes részleteiről lesz alkalmunk még ez­után egyet mást elmondani, mert a kiállí­tás ugyan véget ért, de az abból nyert tanulságok nem semmisültek meg, hanem világítani fognak nekünk a tökéletesség felé vezető utunkon. Törvényhatósági közgyűlés, 1885. old. 27—31-ig. (Folyt.) Az iskolaszék jelentése alapján a városunk­ból elköltözött Kossa László és az iskolaszéki tag­ságról lemondott Bereczk Pál helyett Kiss Gyula gyógyszerész, törvényhat. biz. tag és Szathmáry Elek tisza-társulati pénztárntok egyhangúlag meg­­választatván, a szervezeti szabályzat került napi­rendig tárgyalás alá. Átalánosságban senki sem emelt a szabály­zat ellen kifogást, sem észrevétel nem létetett az új rendszer alkalmazása ellen, mert az indoko­lásból mindenki meggyőződhetett a­felől, hogy az előadói rendszer behozatalával közigazgatásunk lendületet nyer. Nem szólottak ellene azért sem, mert bizony valljuk meg, nem is említhető lét­­számszaporulatnak az, a­mi a bizottság részéről elfogadva javaslatba tétetett. Hiszen az mindössze is a négy ügyosztályi fogalmazó, a többi, a­mi létszám emelkedés van, az nem a rendszer rová­sára esik. A tanácsnoki létszám sem szaporodik, úgy kimódolta a bizottság, pedig a tanácsnokok­nak egygyel szaporítása az előadói rendszer élet­beléptetésének sine qua nonja volt, különösebben azért is, mert a jegyzői létszám e rendszer mel­lett egygyel apad. És még­is megtörtént, hogy sem a tanácsnoki, sem a jegyzői állás nem sza­­poríttatott, sőt még egy írnoki állás is apadásba tétetett. Vajon az ötödik tanácsnoki állás mellő­zése nem lesz-e az ügymenet hátrányára? Mi — eddigi egyéves tapasztalatunk alapján — azt mond­hatjuk, igen. A szabályzat részletes tárgyalása a 16-ik szakaszig felszólalás nélkül ment. E pontnál a főjegyző a törvény intézkedésére hivatkozással a törvényhatósági bizottsági tagok választására ala­kított 5 választó­kerületnek másként beosztását hozta javaslatba, mert a mostani beosztás szerint nincs megtartva a törvény sem a tekintetben, mely szerint egy választó kerületben 200-nál ke­vesebb és 600-nál több választó nem leh­et, sem azon arány tekintetében, mely a választandó bi­zottsági tagokra nézve a választó­kerületekben meg van állapítva. A felszólalásnak eredménye az lett, hogy a tanács hivatott fel a választó­kerü­letek új beosztására nézve tervezet készítésével és a novembe 10-én tartandó közgyűlésre beterjesz­tésével , majd a megállapodás szerint fog a sza­bályzat e pontja bevezettetni. A rendőrségi tiszti létszám megállapításánál javaslatba hozott két rendőrbiztosi (egyik lovas) állás elfogadtatott, ezek voltak most is alkalma­zásban, a két polgári biztos helyett azonban csak egy lett többek felszólalása után meghagyva. Nem töröltetett azonban a szabályzatból az, hogy a polgári biztost a főkapitány nevezi ki és bocsátja el, pedig többen jog­feladást látnak abban, ha a közgyűlés az ily állások betöltésénél őt megillető választási cselekménytől önként eláll. Van benne valami, az igaz való, de midőn rendőrségi tiszt­viselőről van szó, ennyi jogot engedhetünk a rend­őrség főnökének, mert úgy még­is alkalmasabb egyén jön be, mint a sokszor sok melléktekintetek és érdekek által befolyásolt korteskodás melletti választással. Az árvaszék javaslata kapcsán beterjesztett azon igazgatói jelentésen, hogy az árvaszéki ig­­tató-kiadó irattárosi teendők végzéséhez egy rend­szeresen alkalmazott egyén adassék, mivel maguk az ülésen jelen volt árvaszéki tisztviselők sem tud­ták az árvaszék álláspontját elfogadhatólag és he­lyesen védelmezni, könnyedén elvezetvén a por, feltartóztatás nélkül haladt a tárgyalás egészen a „kapitányiig, a­ki tudniillik jövőben a községi bíráskodást, mint a rendőrséghez beosztott egyén végezte volna. Itt Garzó Imre, Czuczi Jínos, Ko­vács József bizottsági tagok s többen a mellett szólottak, hogy a községi bíráskodás hagyassák meg úgy, a­mint most van. Indokul különösen Garzó biz.­tag azt hangsúlyozta, hogy ha rend­őrséghez osztatik be, mint rendőrségi tisztviselő a főkapitány alatt állván, megtörténhetik, hogy íté­letet hozatalánál pressió alá kerül, habár a törvény teljesen függetlenné teszi és a szervezeti szabály is ennek megfelelőig volt szerkesztve. De hiába, emberek vagyunk s megtörténhet minden. Nem is kardoskodott azután senki a szabályzat mellett, mivel a községi bírónak a kapitányi hivatalhoz beosztása mellett maga a főkapitány sem emelt szót. Maradt tehát a községi bírói állás úgy, mint a­miképen most van szervezve, de e mellett még oda tétetett a cselédból követelésekben felmerülő ügyek elintézése is. No ez megint szép foglalko­zással gyarapítja a különben is nagy türelmet igénylő pletyka­körök elintézését. Eddig haladt a tárgyalás az első nap s hit­tük, hogy második nap is népes lesz a közgyű­lés, mert minden számítás szerint ekkor kerülen­­dett elő a fizetések megállapítása, a­miként való­ban úgy is történt, mert csak egy állás díjazásá­nak megállapítása maradt másnapra, az alkapitányi állásé, a marháslevél (passus) írásból nyert jöve­delem miatt. Szavazással döntve marad az eddigi gyakorlat. E napon a bizottságok közé még a lótenyész­­bizottság felvétele rendeltetett el, továbbá na­gyobb eszmecserére adott alkalmat a számvevői hivatal berendezése. A javaslat egy fő- egy al­­számvevőt és két számvizsgálót ajánlott, de Garzó bizottsági tag a két számvizsgáló elejtését s he­lyettük egy második alszámvevői állás rendsze­resítését hozta javaslatba. Ellenében a főjegyző érvelt begyőzőleg a szervezeti tervezet mellett, felhozván a számvevőségi teendők nagy mérvét és a város érdekeiben különös fontosságát. Azon­ban Pokomándy István biz.­tag felszólalása után, aki szintén elégnek tartotta a két alszámvevő al­kalmazását, különösen azon az alapon, mivel a megkérdezett főszámvevő is a két alszámvevő el­fogadása mellett nyilatkozott,­­ a két szám­­vizsgáló alkalmazása helyett a számvevői létszám egy alszámvevővel szaporíttatik. Szeretjük hinni, hogy azoknak lesz igazuk, kik két jó alszámvevő munkálkodásából több eredményt várnak, mint egy alszámvevő alkalmazása mellett két számvizs­gálótól várni lehet, azonban mi — az illetők nézetét tisztelve s a többség előtt meghajolva — egyénileg kételyeinket merjük kifejezni. Majd iga­zolja az eredmény. A csendlegények és tűzoltók létszáma ket­­tővel-kettővel szaporittatván, s az árvaszéknek függelékül becsatolt szabályzata azon módosítás­sal, hogy a javaslati három ülnök helyett csak kettő fog alkalmaztatni, a szervezeti szabályzat letárgyaltatott s a tett változtatások és módosítá­sok keresztül vitele után letisztázva a Belügy­minisztériumhoz felterjesztetni rendeltetett. A következő napi közgyűlésre Kovács Fe­­rencz törvényhatósági biz­­tag az ártéri költségek túl magas volta iránt szólott. Nem annyira a köl­csön törlesztési járulékokat nehezteli, habár a kataszteri hiányos osztályozás miatt egyeseket az is aránytalanul sújt, hanem a kezelési költségek­ben kirótt összeget sokalja nemcsak, de azt hiszi, teljes lehetetlen, hogy a lakosság ily terheket 50 éven keresztül elviselni képes legyen. Ugyanis akképen értesült, hogy a törlesztési és kezelési költség úgy áll egymáshoz mint 9 a 7-hez. Majd a polgármester nyújt felvilágosítást­, hogy ő is jött már néhány igen súlyos kirovás tudomására s épen ezért az adóigazgatót meg is bizta, hogy e tárgyban a tanácshoz — adatokat szerezvén össze — tegyen jelentést. A felszólalás következ­tében a tanács lett megbízva, hogy az ártéri költségkirovás ügyében minden körülményre figye­lemmel tegyen javaslatot, esetleg rendkívüli köz­gyűlést is hívon össze. Ugyancsak Kovács Ferencz biz. tag felszó­lalása alapján megrendelteik, hogy a Körös- Tisza-Maros közi nagy érdekeltség választmányi és közgyűlései lefolyásáról jövőben ne csak Garzó Imre biz. tag, ki a törvényhatóságot mint birto­kost képviseli, tegyen jelentést, hanem a polgár­­mester is, mint a megbízottat be nem vallott birtokosok képviselője s esetleg a jegyzőkönyve­ket is terjeszsze be. Október 29-én délután is folytattatván a közgyűlés, a jövő évi közköltség-előirányzat tár­gyaltatott le. Lényegesebb pontok a tárgyalás fo­lyamát­ a következők: a III. tized külső részében a lakhati iskola közelében bérházban felállítandó gyermek­menhely költségére 600 frt vétetett fel, a kövezet fejlesztésére a közmunka-alapból 7000 frt átengedése a közmunka minisztériumtól kérel­­meztetik, végül Karancsi Dániel biz. tag felszóla­lása és felvilágosítása után az ártéri költségek fizetésére felvett összegből 2119 frt 68 kr. töröl­tetik. Intézkedés létetett még a kórházi költség­vetés bevételi és kiadási tételeinek jövőben a költségvetésbe felvétele és a közmunkaváltság dí­jaknak külön kezelése iránt. Ezek után a költ­­ségelőrányzat végösszegében következőkép állapít­tatott meg: bevétel 186588 frt 406/16 kr kiadás 345982 frt 067/10 kr hiány 159392 frt 667/10 kr mely összeg a folyó évben fizetett 265830 frt 28 kr állami adóra felosztatván, esik minden egy forint után 60 kr községi pótadó. Elég nagy összeg, különösen ha figyelembe veszszük az ártéri költségek czimén fizetett járu­lékokat, azonban meg kell hoznunk ezen áldoza­tot, melyben a kaszárnya építésre előlegezett ösz­­szegeknek négy év alatti vissza­fizetésre felosz­tása bizony négy krajczárral szerepel. (Folytatása köv.) Fővárosi levél, Budapest, nov. 4. Ismét elmúlt egy hét és a szerbek még mindig nem lépték át a bolgár határt és igy az országolvasónak újra van alkalma nem annyira világrenditő, de őt talán közelebbről érdeklő apró­­cseprő dolgokkal foglalkoznia. Bezzeg nem járt az eszük a bolgár háborún ama szerencsétlen honfitársainknak, kiket novem­ber elsején karczolkodásra kárhoztatott a sors keze, illetve az orsz kiállítás alatt nagyot nőtt háziurak irgalm­atlan­sága. A hordárok és a rengeteg bú­­torszállító kocsik egymásután döczögtek végig a népes utakon és az utánuk ballagó elszomorodott családapák ábrázatáb­ól egyértelműleg volt leolvas­ható a kívánság. Vajha már egyszer a háziurakat lehetne társzekerekre pakolva elszállítani valahová, annak is fenekére. Általános volt a hurczolkodás a kerepesi utón, mintha az egész lakosság készült volna elhagyni a várost. Halottak napja egész népvándorlást idé­zett elő ama kapuk felé, melyek fölébe ez van írva: Föltámadunk. Pompás élővirág-koszorukkal megrakott bérkocsik minden pillanatban elgázo­­lással fenyegették azokat a szerény halandókat, kik kedveseik emlékének csak vagdalt papírszele­­tekből összefűzött koszorút szentelhettek. Az egye­temi ifjak kegyelete pedig oly fokra hágott, hogy két partra szakadva, kétszer is elénekelték a hym­­nust egy-egy vértanú sírjánál. A temetőben nap­estig tolongott a gyászoló népség. Nem csoda, hogy az élők alig tudnak megférni ott, hol már a holtaknak sincs helyük, a­mennyiben pár hó múlva a Budapesten elhunytakat Kőbányán fogják eltakarítani.­ Sóhajtva mondhatom csak ki: vége a kiállí­tásnak is. Fényes ünnepélyességgel nyitották meg, ugyanolyannal zárták be, ráadásul persze másfél millió deffc­ittel. Most már azon folyik a vita, mi legyen a nagy iparcsarnokból, pálmaház, téli­kert, avagy elárusító csarnok. Kezdődnek külön­ben a leleplezések is és már előre veti árnyékát a megjelenőséiben levő röpirat, melyet „A kiállí­tás svihákjai“ czímmel hirdet egy névtelen. Az eredmények mérlegelésénél már­is konstatálható, hogy legnagyobb haszna volt a kiállításból a han­noveri banitáinak, ki a kedvezményes vidéki uta­zók nyakára rákötött mintegy 600,000 frt ára sorsjegyet és e mellett azok elől a százezrek által áhított 100,000 frtos főnyereményt. Így jár, h­a ki ért a reklámhoz. Ez utóbbi tekintetben versenyezhetne a han­noveri bankárral egy bájos művésznőnk, a­kit szerfölött bántott, hogy a lapok három napja nem írtak róla semmit. De segített magán a furfangos. Elszalajtotta saját külön Jakab ügyvédét a szer­kesztőségekbe egy levéllel, melyben elvált férje azt írta, hogy Ilka iránt uj szerelmi lángra gyuladt és nem akar válni. Most már a lapok megint írnak Ilka válópöréről és a művésznő elégedett mosolylyal dől hátra karosszékébe. Gazdaság. Hogy lehet gabona­termelésünket jövedelmezővé tenni ? Ez ma mezőgazdaságunk életkérdése, s éppen nem lehet csodálni, ha jóformán ezen kérdés körül forog ma az egész mezőgazdasági irodalom, és bátran kijelenthetjük azt is, hogy a kérdés ma már teljesen ki van merítve; s ha e sorok elé mindezek daczára ezen czímet helyezzük, mentse azt a kérdés rendkívüli fon­tossága s azon körülmény, hogy — noha teljes tudatával bírunk szomorú sorsunknak — ha nem változtatjuk meg gazdálkodási rendszerün­ket, a gazdák zöme ma is mozdulatlan és apa­­thiával párosult resignatióval várja a jövőt, vagy — a mi ezzel jelen viszonyaink között egyértelmű — a tönkrejutást. Talán fognak ezenkívül a jelen sorok egy pár körülményt más oldalról megvilágítani, mint az eddig történt! A gazdasági krízis nem csak bennünket fenyeget, érzi azt egész Európa. Németország­ból ép oly hangos panaszok hallhatók, mint Francziaországból, s orosz és román verseny­társainknak sincs éppen semmi okuk megelé­gedni a dolgok menetével. J Ők sem nyugosz­­nak, de teljes odaadással tanulmányozzák ezen

Next