Hódmező-Vásárhely, 1890. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1890-07-06 / 27. szám

Huszadik­­Molyaii. 1890. • ______________/'Vgt . Előfizetési dij: vidékre postán és helyben: egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. Megjelen : minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 10 kr. A lap szellemét illető közlemé­nyek, valamint az előfizetési pénzek, hirdetések és ezek di­­­­jai a szerkesztőhöz, (III-ik ti­ ,­zed 828. sz. a.) küldendők. L 27-ik szám. KÖZÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP, a k­.-m.-vásárhelyi „Gazdasági­ Egylet“ közlönye. Hirdetési dijak: 4 hasábos petit sor, vagy an­nak helye egyszeri beiktatás­nál 6 kr. kétszerinél 5 kr. több­szörinél­­1 kr. Bélyeg dij min­den beigtatás után 30 kr. A nyílt térben a 4 hasábos petitsor dija lő kr. A lapot illető ügyekben na­ponként csak déli 12 órától délután 2 óráig és este 5 órától 0 és fél óráig fogadhat el lá­togatásokat a szerkesztő, a Városunk fejlődése. Újabb időben hazánk jelesei közül többen komolyan foglalkoznak a vidéki városokkal, azt mondván, hogy a váro­sok jelen fejlődésükben a haladás elvét képviselik; kiváló public­isták meggyőző­désük egész erejével hirdetik, hogy a he­lyes kormány­politikának a városokra kell támaszkodnia s a városok fejlődését min­den lehető eszközökkel elősegíteni. A vi­déki városok legnagyobb része felfogva e mondások nagy jelentőségét, nemes ver­senyre kel a haladásban, az igazi polgá­­ro­sultság és művelődés feltételeinek meg­szerzésében, túl akar tenni egymáson a hasznos alkotásokban, melyekre a gazda­ság, az ipar, a kultúra oly tágas tért en­ged ; némelyik kolosszális erejét majdnem túlhaladó áldozatokra ragadtatja magát. Láttuk ezt közelebb a kb­. Ítélő táblák elnye­réséért folytatott versenygésben, mely több helyen valóságos harczczá nőtte ki magát. Wekerle pénzügyminiszter a városok ezen versenygése alkalmából egy nála tisztelgő küldöttségnek adott válaszában már túlságosnak nevezi a városok ver­­senygését s azt mondja, sokkal örvende­­tesebb jelenség volna, ha a városok a­helyett, hogy már létező erőtényezők fö­lött versenygenek, abban keresnék a ver­seny nemesítő s az ország szempontjá­ból is csak ürömmel fogadható czéljait, hogy új, eddig nem létezett alkotásokat teremtenek, melyek úgy az ő, mint az ország erő­gyarapodását jelentenék. A vá­rosokban szunnyadó erőknek a dermedés bűvölete alul felszabadítása s a közhasznú alkotások terére irányítása oly áldásos kezdemény lehetne, melynek első­sorban maga az érdekelt város, de a környéke is, sőt az egész ország látná hasznát. Megmozdulva látni életrevalóbb városain­kat ez irányban, mint egy hatalmas tá­bort, mely a czivilizáczió zászlajára írott czélok felé indul: ez volna az a lélek­emelő látvány, melyet az elragadtatás örömének üdvözölnénk s melyből azt a megnyugtató erkölcsi bizonyosságot me­rítenek, hogy ez az ország élni fog s elfoglalja a műveit államok sorában őt megillető jogos helyét. A miniszter — mint látjuk — igen szépen megjelöli az irányt, melyben a vidéki városoknak haladniok kell, s igaza van abban, hogy az olyan versenygések, mint a milyeneket egyes városok egy­mással szemben a kb­. Ítélő tábla, kato­nai laktanya s több más állami intéz­mény elnyerése érdekében elkövetnek, i­­kább a közélet lázas betegeskedésének, mint egészséges működésének a jele. A szerencsés nyerő az öröm árjában úszik, a reményeiben csalódottan az elkesere­dés érzete vesz erőt. Túlságba esik egyik úgy, mint a másik. Sok város rohamo­san kivánván haladni a korral, minden korszerű eszmét meg akar valósítani s erejét túlhaladó áldozatokra ragadtatja magát, nem mérlegeli higgadtan erejét, nem látja be, hogy a megkímélt áldoza­tot mennyivel üdvösebb, kihatásában ál­talánosabb és kamataiban gyümölcsözőbb kulturális avagy anyagi befektetésekre fordíthatja. Ellenben vannak olyan vidéki városok, melyek tul kevésre becsülik anyagi és erkölcsi erejöket s nagyon is vissza tartják magukat az előre haladás utjától; nem akarják belátni, — a­mit a pénz­ügyminiszter is mond, — hogy a váro­sokban szunnyadó erőknek a dermedés bűvölete alól felszabadítása oly áldásos munka lenne, melynek hasznát nemcsak a város maga élvezné, hanem az egész ország; nem akarják belátni, hogy a magyar állameszme folyton nagyobb tért hódít s e hódító körútján legszebb di­adalait a városoknak köszönheti, hogy a városok előtt azon gondolatnak kell ve­zérfényként ragyogni, miszerint a ma­gyar név jó hangzásáért, a magyar kul­túra jó hírnevéért, egyszóval a magyar dicsőségért ők felelősek. Vannak ismét városok, melyeknek a kormány atyai gondoskodásából a kul­turális intézmények egész sora jutott. Mi egyátalában nem vagyunk ily szerencsés helyzetben. Nekünk még küzdeni kell az­ért, a­mit némely városok úgy­szólván minden erőfeszítés nélkül elértek. De vall­juk be őszintén, hogy mi is azon váro­sok közé tartozunk, a­melyek — mint fentebb mondánk, — túl kevésre becsü­lik anyagi erejöket; nem tartják szemek előtt hogy: a közművelődést folytonosan fejleszteni és az anyagi érdekeket czéltu­­datosan ápolni kell. Igaz, hogy nekünk vissza­maradásunk hiányait kell pótolni s kulturális törekvéseinkben nagyon rá vagyunk szorulva a kormány támogatá­sára, de a siker biztosítékait önerőnkben is kell keresnünk. Midőn százados visszamaradásunk hiányait pótolgatjuk, kulturális téren is folyton haladnunk kell s ezen törekvé­sünkkel­ sorrendet kell tartanunk. Mindenek előtt szükséges, hogy ki­tűnő népoktatási tanintézeteink legyenek s a népiskolák úgy felszerelés, mint az alkalmazott tanerők dolgában teljesen a kor színvonalán álljanak. A nemzetek küzdelmei, egymás elleni harcra meg­dönthetetlen bizonyítékát szolgáltatják an­nak, hogy nem a nyers erőé, hanem a nagyobb műveltségé a végső diadal. Fa­junk szeretete, a nemzetiségünk fentma­­radása iránti óhaj egyaránt követelik, hogy a közművelődés kerek asztalánál minél előkelőbb helyet foglaljunk el. A kultúréért folytatott küzdelem vége: a biztos diadal. Még anyagi boldogulá­sunknak is ez képezi előföltételét. Városunk a Közművelődés terén még nagyon elmaradott más vidéki városok­hoz képest. Népiskolái vannak ugyan már is szép számmal s azok legnagyobb részében hivatott tanítók végzik a taní­tást, de a közönség maga nem érdeklő­dik úgy ezen iskolák iránt, miként kel­lene. Vannak felső népoktatási tanintéze­teink, de ezek közül az egyik fennállása óta sínylik s körülményeink között felvi­rágozni sohasem fog, a másik csak egy év óta népes; van főgyamasiumunk, de ezt még öreg apáink létesítették. Ezen tanintézetünk évtizedeken keresztül igen szűk anyagi korlátok között mozoghatott s csak az utóbbi években kifejtett anyagi áldozatok emelték virágzóvá. Van gazda­sági­ egyesületünk, de ez csak néhány év óta áll fenn s még mindig k­ijjával van azon eszközöknek, a­melyek segítségével gazdáink a korszerű gazdálkodás minden eszközét megismerhetnék. Van gazdasági szaktanítással egybekapcsolt felső népis­kolánk, de ezen tanintézet húsz évi fenn­állásának ideje alatt sem volt képes élet­­képességét bebizonyítani. Földműves isko­lára vagy gazdasági tanintézetre volna inkább szükségünk, de ezt a magunk erején felállítani nem bírjuk. Van ipar­­egyletünk, de az utóbbi években hanyat­lásnak indult. Van még ezeken kívül egy-két egyesületünk, de ezek sem virá­goznak úgy, miként e nagy népességű városban virágozniuk és sikerrel működ­niük kellene. De nincs városunknak még igen sok intézménye, melyek előhaladását, fejlődését előmozdítani lennének hivatva. Nincsen még több oly egyesületünk, a­melyek funkc­iói a kulturális és huma­nitási intézményekben jegyezhetnének fel tisztességes sikereket; nincsenek szövet­kezeteink, holott kétségtelen hogy az anyagi téren a boldogulás legbiztosabb útja a szövetkezeteknek van fentartva. Németország kiváló városai leghatalma­sabb intézményeiket az egyletek által te­remtették és tartják fenn, s épen az egy­leti élet az, mely a humanizmusnak is a legszebb szolgálatokat tette. Hogy mit tehetnénk városunk elő­­haladása érdekében saját erőnkből, m­i­féle kulturális intézményekre volna szük­ségünk s ezek létesíthetésénél mily joggal kívánhatjuk a kormány támogatását; kö­vetkező czikkünte­in mondjuk el. Aratásunk. Városunk határában megkezdték az aratást. A gazdaközönség végre, sok nehéz munka után, egy kis jutalmát kapja fáradságainak és hozzájuthat egy kis pénzhez, hogy eleget tehessen adózási terhes kötelezettségeinek. A m­i gazdáink termésének áráért száz kéz nyúlik. Az állami, városi és egyházi adó­kon kívül nem csekély összegeket kell elfizet­­getniök, különösen azoknak, kiket az ármen­­tesítő­ társulat is boldogít. Most még ez is szaporodik egygyel: a szárazét szabályozó tár­sulat városunk egy nagy területét is bevonta hatáskörébe, az is adót vet a földekre. A föld jövedelméből élő embernek főhet belé a feje, a­míg valahogyan ki tudja eszelni hogy jus­son is, maradjon is, kötelezettségének is ele­­get tegyen, a maga szükségeire is megtartson annyit, a­mennyiből magát és családját el­tarthatja. Az idén talán sikerülni fog gazdáinknak ezt a bonyolult számvetést valahogyan meg­­csinálniok. Azok a vérmes reménységek, a­mi­ket az idei termésről tápláltunk, nem válnak be ugyan, hanem azért mégis hálás szívvel mond­hatjuk, hogy az isten megáldotta az ember munkáját s az édes anyaföld, ha nem is bő­ségesen, elég jutalmazólag fogja megfizetni a magot s a fáradságot, a­mit ráfordítottunk. Termésünk, a­mint már most kétséget nem szenvedhet, általában jó középszerű lesz. Némely helyütt silányabb, némely helyütt dú­­sabb; a rozsda igen keveset ártott neki, a jég helylyel-közzel többet, a sok esőzés miatt itt­­ott megdőlt a termés, de nem panaszkodha­tunk. Áll ez különösen hazánk fő gabona ter­­melvényéről a búzáról. Szóval: lesz annyi bú­zánk, a mennyi magunknak kenyérnek való kell s azonfelül a piaczra is vihetünk egy bizonyos mennyiséget, ha ugyan lesz ki­nek eladni s ha a gabonaárak úgy alakulnak, hogy a gazdának lehet valami nyeresége. De éppen ez a két körülmény az, a mi minit fisrzoláink a Istírszekh nmtusi kilátások mellett is aggódhatnak. Ismeretes az a roppant verseny, a­mely­­lyel a magyar gabonának a világ­piaczon meg kell küzdenie. Észak-Amerika, sőt újabban In­dia és Ausztrália is, a­hol a rengeteg s úgy­szólván semmi tőke-értéket nem képviselő friss föld a legextenzivebb s igy bámulatosan ol­csó gazdálkodást engedi meg, terménye­inkkel mindenütt megjelentek az európai piaczokon s a gabona árát igen nagy mér­tékben leszorították. A fennálló vámpolitika mellett ezenfelül Oroszország és Románia is erős kon­kurrenseink még a saját piaczainkon is, annál inkább Németországban és Svájcz­­ban, valamint Franczia- és Olaszországban is. Ezek az államok földrajzi fekvésüknél fogva reá volnának utalva a mi gabonánkra, de azért mégis mind kevesebb üzletet csinálhatunk velük, a­minek természetesen egyik oka a közös vámterület. Hogy ugyanis az osztrák ipar a mi hazánkban is megtartassák, magas vámtételekkel van védve a külföldi jobb és olcsóbb gyártmányok ellen, a­mire viszont a nevezett országok azzal feleltek, hogy magas gabona­vámokat hoztak be s ily módon a mi terményeinket a maguk piaczairól úgy­szólván kirekesztették. Ezért van, hogy a magyar gazda jó és biztos vevőre egy­általán nem is számíthat. A válságos helyzet növeléséhez járul még a gabonaárak folytonos ingadozása, a­mely semmi arányban sincs az áralakulás természe­tes tényezőivel, t. i. a termés nagyságával és fogyasztás szükségletével. A börzéken a gabo­nával nem szolid kereskedés folyik, hanem ha­zárd üzérkedés. Tulajdonkép nem is kereske­désről van szó, a­melynek a czélja áruk meg­szerzése és tovább adása, hanem valóságos szerencse­játékról, a­hol a szemben álló felek csakis a fortélylyal és furfanggal csinált árhul­lámzásokra s az árkülönbözetből eredő nye­reségre spekulálnak. Ma felhajtják, holnap le­szorítják egy-egy gabona­nem árát. A piacz esélyei úgy­szólván napról-napra változnak s a gazda ember, a­ki a börze boszorkány-kony­hájának a titkaiba nincs beavatva, e mellett minduntalan károsodik. Ily körülmények között nagyon itt volna az ideje annak, a mire gazdáink figyelmét több ízben irányítottuk, hogy szövetkezetbe állva, nyers terményeiket itt helyben dolgoz­tassák fel Ez esetben nem lennének valóságos rabszolgái az üzéreknek s terményeikből na­gyobb hasznot látnának látnának mint most bevesznek. K. M. Polgártársainkhoz, hogy egyetemes tanító gyű­lésünk rendezésében minket erkölcsi és anyagi támogatásaikban részesíteni kegyeskedjenek. Tizenkét éve immár, hogy Magyaror­szág néptanítói legutolsó egyetemes gyűlésüket megtartották. A megváltozott viszonyok és kö­rülmények gátolták meg hosszú időn át az új egyetemes tanító gyűlés egybehívását. Ma ezek az akadályok megszűntek. Magyarország 25 ezer néptanítója melegen óhajtja, sőt követeli, hogy az elődeik által s a nemzet népnevelés­ügyére nagyfontosságú egyetemes tanítógyűlé­­sek ismét életbe lépjenek. Ugyanazért az 1878- ban tartott 111. egyetemes tanítógyűlésből ki­küldött végrehajtó-bizottságnak m. é. Szent István napján 84 hazai tanítóegyesület és tes­tület képviselői (400-nál több tanitó) által tartott nagy gyűlésen elhatároztatott, hogy i. é. augusztus havában az ország fővárosában, Budapesten, egyet, tanító gyűlés tartassák, me­lyen a hazai népoktatásügy szolgálatában álló minden tanító, tanítónő, a magasabb népok­tatási tanintézetek tanárai, sőt minden tan­­ügybarát egyenlő joggal és kötelezettséggel részt vehet. E határozat alapján a III i. egyetemes tanítógyűlés végrehajtó-bizottsága a magyar­országi néptanítók tv. egyetemes gyűlését Budapestre, 1890. évi augusztus hó 20-ra egybehívta. Nem lehet az egyetemes gyűlést vidéken tartani, mivel nincs hazánkban a fővároson kívül város, hol a néptanító annyit láthatna, annyit tanulhatna rövid 3—4 nap alatt, mint Budapesten; továbbá mivel a fővárost, a haza drága kincsét, a nemzet néptanítóinak, nép­nevelőinek kell első­sorban megismerni és megszeretni, hogy ezt a szeretetet a nemzet reményeinek, a haza jövő polgárainak szívébe is beoltsák. A nagy Széchenyi, a „legnagyobb magyar“ is azért akarta a fővárost emelni, azért áldoz rá milliókat az ország is, hogy Budapest az legyen a magyarnak, mire más művelt államnak, nagyobb országnak saját fő­városa. „Minden nemzetnek van egy szent vá­rosa", — mondja Jókai Mór — „melyre ke­gyelettel és büszkeséggel gondol. Az angol büszkén beszél Londonjáról; Párizsnál szá­mítja a franczia a világ közepét, s az orosz megcsókolja a földet, midőn Moszkvába lép ; — szabad legyen a magyarnak is édes örömét érezni, midőn Budapestre gondol.“ Ki fogja azonban a nemzet közi ezen érzületet, melyre szükségünk van, ébreszteni, fejleszteni s a hazaszeretetet fokozni, ha a néptanítók nagy része ezt maga sem bírta megszerezni ? Maga a halhatatlan Eötvös Jó­zsef báró is ellenezte, hogy a néptanítók egye­temes gyűlése a fővároson kívül tartassék. Ugyanazért a fővárosban létező népoktatási egyletek és tantestületek — az ország tanító­ságának kérelmére — készséggel vállalkoztak a IV. egyetemes tanítógyűlés rendezésére, azon reményben, hogy — miként a múltban — most is számíthatnak a magas kormány és a főváros áldozatkész hatóságának a támogatására. A vallás- és közoktatásügyi magyar kir. miniszter úr ő nagyméltósága örömének adott kifejezést hozzánk intézett magas leiratában a felett, hogy a IV. egyet, tanítógyűlést ez évi augusztus havára egybehívtuk, mert e gyűlés — úgymond — kitűnő tényezőként fog szere­pelni a nagyobb jelentőségű paedagogiai és didaktikai eszmék tisztázására, a népoktatási ügyünk tovább­fejlesztése érdekében szükséges teendők szakszerű megbeszélésére, a néptanítói hivatás eszményibb felfogásának és ebből ki­folyólag a népiskola ügye iránti lelkesedésnek terjesztésére. „Ezért a készséggel kilátásba helyezem támogatásomat és figyelemmel fogom kisérni a gyűlés működését.“ A végrehajtó­ bi­zottság azon kérelmét azonban, hogy a negye­dik egyetemes tanítógyűlés rendezésével járó költségek fedezése czéljából 2000 frt államse­gélyt engedélyezzen ő nagyméltósága, fedezet hiányában, nem teljesíthette. Ez a körülmény kényszerít bennünket arra, hogy a magyar társadalom lelkes pol­gáraihoz forduljunk kérelmünkkel; egyébként nem fedezhetnék a gyűlés rendezésével járó költségeket. Így pl. a felhívások, igazolványok, értesítések, meghívók, bélyegek, postabér, a gyűlés tartama alatt napi „értesítő“, később „napló“ szerkesztése és nyomtatásra, gyorsírók és szolgák díjazása, az iskoláknak háló­ terme­kül való berendezése, a tanszer-kiállítás fel­szerelése is tetemes költségbe kerül. Mindezek s egyéb nélkülöz­hetlen kiadásaink összege az 1874-ben tartott s 1528 tanitó által látoga­tott egyetemes gyűlésen 5558 forintra rúgott. Ez évben oly nagy az egyet,­gyűlés iránti ér­deklődés, hogy 2000-nél is több tanító rész­vételére számíthatunk, ehez képest kiadásunk, bármennyire takarékoskodjunk is, a fentebb említett összegnél kevesebb nem lehet. A ma­gunk erejéből pedig nem fedezhetjük azt. Budapest főváros hatóságának erkölcsi támogatása felől biztosítva vagyunk ; de ma még nem tudhatjuk,­ támogathat-e bennünket anyagilag, pénzbeli segélylyel is. Ezért fordu­lunk bizalommal a nagy­közönséghez, a ma­gyar nemzet polgáraihoz: ne vonják meg a t. Mélyen tisztelt Polgártársak !* A f. é. augusztus havában Budapesten tartandó IV. egyetemes tanító gyűlés rendező­bizottsága nevében fordulunk mélyen tisztelt *1­­­elhívást a IV. egyetemet tanitógyűlés rendezőbiz­ottságától vettük egy gyüjtő-ivvel együtt s ajánljuk t. közönségünk becses figyelmébe. Az adakozást 2 untól megkezdvén kijelentjük, hogy adományokat szívesen fogadunk, azokat az Adako­zók nevével együtt a gyűjtő ívbe bejegyezzük s a kívánt időre rendeltetési helyére juttatjuk. Szerk. Hod-Mező-Vásárhel­y, julius 6-án

Next