HOLMI, 1990 (2. évfolyam, 1-12. szám)
3. szám - Kertész Imre: Budapest, Bécs, Budapest
Kertész Imre: Budapest, Bécs, Budapest * 313 nak a Bécsben is, Salzburgban is megüresedett helyére pályázik, és figyeljem majd meg, nem eredménytelenül. Sajnos, nekem mindegy. Neki korántsem. Izgul, mintha a „Fradiról” lenne szó. Ez a különbség, gondolom. A rendszert se szidja. Semelyiket. Micsoda harmónia. - 1956-ot úgy éltem át, mint maguk, magyarok - mondja egyszerre. Mélyen megrendítette. Utána segített a menekülteknek, valami segélyszervezetnél működött, ha jól értem, egy évig. - És 1968? - érdeklődöm. Az már nem tartalmazott számára semmi újat, feleli. Most, idős korára (azt mondja, hetvenéves, tizenöttel fiatalabbnak nézném) megtalálta Istent, a saját Istenét, a személyes Istent. Eljutott odáig, hogy bárhol, bármikor, bármilyen körülmények közt is képes imádkozni. Végül tagadhatatlanul megkedvelem. Ámbár elmulasztom miatta a megérkezés mozzanatait. Pedig szeretek átcsattogni kietlen, hideg külvárosokon, szeretem, amint azután egy város mintegy felforrósodik körülöttem, megindul érvelése, majd néhány meglepő mozdulattal életre kel. Másfelől e beszélgetés a legstílszerűbb megérkezés Bécsbe. Akár egy századvégi regényben. (Talán Paul de Rocknál, akit Krúdy folyton idéz, vajon tényleg létezett Paul de Rock, vagy csak Krúdy találta ki őt, az idézhetőség kedvéért?) - Auf Ihrem Beifall - mosolyog a bécsi úr, amikor közlöm vele észrevételemet. A vonat lassít. Felállok, leveszem csomagjaimat, föl a kabátomat. Mire megfordulok, a bécsi urat már sehol sem látom. Eltűnt, szertefoszlott, mintha csak álmodtam volna őt. Talán így is történt, tűnődöm, eltűnt, mint Paul de Rock, akit Krúdy álmodott. Higgadt leszállás, előzékeny, gördíthető hordáralkalmatosságok, előzékenyen kitáruló automatikus üvegajtó. Bécs fátyolos napsütéssel fogad. A pályaudvarral szemközt romhalmaz: otthonos érzések. (Később kiderül, csak metrót építenek.) Öntudatosan készséges taxisofőr. Aggodalmasan lesem a taxiórát, hogy az utazási csekkeken felül kikönyörgött száznyolcvan schillingből futja-e a kedvezményes vonatjegy miatt elkerülhetetlenné vált bécsi taxiköltségre. Éppen hogy. Némi borravalóval. Ahogy a taxisofőr elegánsan megköszöni, attól, nem tudom, miért, hirtelen helyrebillen a lelki egyensúlyom. Úgy érzem magam, mint egy külföldi úr. Erről az oldalamról nem is ismerem magamat; bizonyos tisztelet fog el irántam, mint aki inkognitóban jár. Egy teljesen ismeretlen titok titkosügynöke, teljesen ismeretlen teendőkkel. Csak le ne lepleződjem - szorongok. Hiányzik a szótáram. Otthon hagytam. Az Osztrák Irodalmi Társaságnak nincs. Utolsó reményem: a Collegium Hungaricum. Villamos, azután a nyirkos szélben átballagok a Salzterbrückén. A hídról világvárosi látkép, a Schwedenplatz, a Kai, majd lejjebb, az Urania-épület felé pillantva. A Collegium Hungaricumot, s abban Bécsben Magyarországot azonnal megtalálom. A kapualji kapufülke, a termetes felvigyázó asszony, a hangja: - Milyen ügyben? Meg van beszélve? Várjon, majd felszólak telefonon! - Az Osztrák Irodalmi Társaság ódon, zegzugos irodájában ilyenkor mindenekelőtt hellyel szoktak kínálni. Szótár természetesen nincs. Azaz van, de csak egy, az pedig kell az ösztöndíjasottnak. A túloldalról jól megnézem a szürke irodaépületet. A magammal hozott LLOYD ÚTIKÖNYVEK 1929-ben megjelent AUSZTRIA című kötete 142. oldalán az alábbiakat olvasom: „...Közvetlen közelében fekszik a Magyar gárdapalota (Museumstrasse 7.), amelyet Mária Terézia vásárolt a magyar testőrgárda számára. A remek palota, melyet Fischer v. Erlach épített, a magyar kormányé (Collegium Hungaricum)." Ami engem illet, a Hollandstrasse 4-ben jártam, ma itt a Collegium Hungaricum. A „remek palota” is megvan, csakhogy időközben átment az osztrákok kezébe. Bécs város tanácsa ugyanis úgy jó húsz-huszonöt éve felszólított bennünket, hogy renováltas-