HOLMI, 1990 (2. évfolyam, 1-12. szám)
3. szám - Kertész Imre: Budapest, Bécs, Budapest
312 Kertész Imre BUDAPEST, BÉCS, BUDAPEST Tizenöt bagatell 1989 szeptembere. Október: Bécs. Az Osztrák Irodalmi Társaság meghívására. Úgymond, fordításaimért, valójában: baráti pártfogás, néhány jó szó az érdekemben - tehát rokonszenv, ahogyan mindent mindig is ez vagy az ellenkezője mozgat. Szállodai szállás, kellemes pénzösszeg. Utálatos intéznivalók. 1) Útlevél. Postafordultával megjön. 2) Vonatjegy. A pénztárosnő az útlevelemet kéri. Nincs nálam. Ki hitte volna, hogy az útlevélvizsgálat már a pénztárablaknál megkezdődik. Merthogy forintért akarok jegyet venni. Itt nem bíznak a forintban. Haza, a város túlsó végébe, vissza, a legközelebbi menetjegyirodába. Hosszú sor. Az egész délelőttöm rámegy. Mintegy előlegképpen kiszabott megrovás, azért olyan egyszerűen nem mész el innen. Mint kaszárnyákban a kimenő előtti végeérhetetlen őrmesteri akadékoskodások. A diktatúra és az idő. A primitív életszemlélet és az idő. A primitív struktúra és az idő. Az ember és az idő, nem az ember, lényegében mint idő. Az ember tehát deklaráltan semmi. K. Z.-idő, börtönidő, nagy megkönnyebbülés, vasútjegyvásárlás-idő. Ilyen gondolatokkal szórakozom, míg rám kerül a sor. A Südbahnhofra szeretnék megérkezni, mert - a térképen kinéztem - az esik közel a szállásomhoz. És a délelőtti vonattal, mert nem szeretek hajnalban kelni. A Westbahnhofra kapok jegyet, és a hajnali vonatra. Hogy az kedvezményes. A pénztáros, igen határozottan. - Ezer forintot megér magának, hogy egyszer korábban keljen. - Nem tudom. De, úgy látszik, ezer forintot megér nekem, hogy ne vitatkozzam, mert hallgatok. Kifelé menet jutnak eszembe az ellenérvek, mint mindig; dühöngök, agresszióm, mert más utat nem talál, szokás szerint önmagam ellen fordul. A - minek is nevezzem most már? - keleti lágertársadalom titka, hogy örökké haragban vagy önmagaddal, s ha nem, akkor szégyenkezel az érzelem, az ész vagy a pénztárcád kompromisszuma miatt. A bécsi úr, a Lajta menti Brucknál. Addig egyedül ülök, háttal a menetiránynak, egy háromszemélyes pamlagon. A biztonság kedvéért a mellettem lévő ülésre teszem az egyik csomagomat is. A bécsi úr egyetlen pillantással fölméri a terepet: - Gestatten Sie? - mutat könyörtelenül a bőröndömre. Leül, aktatáskájából iratokat szed elő. Számoszlopok, könyvelési rubrikák. Golyóstollat vesz kézbe, fölrakja a szemüvegét. Megnyugszom. Mire észbe kapok, már kilátástalan társalgásba bonyolódtam vele. Canetti megjegyzése az AUGENSPIEL-ben a fecsegőkről, akik elől Bécsben sehogyan sem lehet kitérni, íme, egy eleven példány. Néhány keresztkérdés, és bevallom, hogy író, műfordító vagyok. Felélénkül; úgy látom, azt gondolja, jó fogást csinált. Egyetlen tolakodónak sem tudok ellenállni. Se Rákosinak, se a vasúti pénztárosnak. A bécsi úr legalább szórakoztató. A maga módján. Kissé sok a kultúra. Irodalom - Hofmannsthal, Schnitzler, Roth, akiket fordítottam, azután zene. Hogy Richard Strauss eredetibb szerző Mahlernél, mert Mahler nem képzelhető el Beethoven és Brahms nélkül, Strauss viszont igen. Hülyeség, de ráhagyom. Hogy Abbado mester Karajan-