HOLMI, 1993 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám - Bogoly József Ágoston: Zalai Béla kiadatlan esszétöredéke a halálról: „Encomium Mortis”
Bogoly József Ágoston: Zalai Béla kiadatlan esszétöredéke a halálról: „Encomium Mortis” • 101 magában? A vele munkálótól kapja életét; az eszköz a zérus, ami az alkotóhoz adva, az alkotót adja ki. Ez a ködalak a halál? A fantázia eszköze. Maga a fantázia. Súlyos, megbonthatatlan létezés. S csak az élet perspektívájából formáló eszköz. De amíg az élet perspektívájából nézzük, nem tudjuk, hogy van e, s ha van, mért néznek az élet nívójáról? Emelkedjünk hozzá, lesz hangja, lesz rhythmusa, ha van a mivel meg fogja értetni velünk, hogy van. S ha már személyesen ismerjük, ha a világot megértő akarásunk épúgy számol vele, mint az élettel, ha symbolumaink őt is mutatják, ha gondolataink már maguktól számolnak vele, mint egy távollevő hatalmas személylyel aki nélkül nincs elhatározás - akkor lehet az élet nézővonalából árnyékalak, rendező funkció, aesthetikai fikció, de épúgy lehet az élet a halál nézővonalából elvvé, puszta lehetőséggé, a halálért kevéssé. Mi a határ az elhatárolt nélkül? Bizonyára semmi. De mi az elhatárolt a határ nélkül? Még bizonyára nagyon sok. A formálatlan, isteni nyers matéria. És mi az élet a halál nélkül? Az élet isteni, nyers matériája? Teppich des Lebens! Ahol minden hangsúly, minden „ernstes Ding” a halál szava! Hátha, amint elvettük a halált, nem marad semmi? Hátha, ha az élet nem több a halálnak, mint a halál az életnek? S ha így van, hogy nézzük őket önmagukban? Hogy értsük meg őket egymás nélkül? És miért az élet prioritása? Minnek a prioritásnak a mély meggyőződésében él az európai átlag. Kelet más hangulatot adott, a mély, félvak kultúrák gyümölcséül. És bizonyos, hogy a filozófiára érő gondolat ez érés arányában veszti el az élet substantiálisabb voltában való hitét. És vannak, akik nemcsak a hangokat hallják: a silence meghallói a halál személyes ismerősei. A többinek is csak egy árny hiányzik, csak egyetlen lépés, de merev tagokkal nem tehetik meg. Pán nem jár fuvolája nélkül, s ez nincs a csend harmóniájára hangolva, de a lélek lehet. S akkor a halál épúgy van mint az élet, és épúgy akarja is, mint az életet. Közvetlen érintkezésben, ösztönileg és etnikailag egyenlő ellenfelekként állnak szemben. A halált nem engedhetjük el, mert elvesztjük az életet, s az életet nem adhatjuk fel, mert megsemmisítjük a halált. S ha direktíváinkat nem akarjuk elveszteni, ezt a kettőt meg kell tartanunk. Így, ahogy a halál formálja az életet, az élet is formálja a halált, szolgálja a halált. A halálnak az élet nélkül épúgy nincs meg a nyers matériája, mint ennek amaz nélkül. Ekkor pedig az élet is több, mint formaprincipiuma a halálnak. Az élet a halál fantáziája. A halál az élet fantáziája. Nem figurákat szab ki vonalakkal, hanem figurákat alkot. Az élet a halálban, s a halál az életben. Egy szupponált élet-matéria halál-határral: a szuppenált lehetetlenség. A halál mint raison d’être, mint lehetőség, mint relief benne van e föltett élet matériában, s e matéria konstrukciójának részese. Épigy az élet a halálnál. Azoknak, akik a halált épolyan közvetlenül ismerik, mint az életet, az eddigi csak konsequentia. S ezeknek már csak a verifikáció szükséges; csak látniok kell, hogy van élet, aminek szükségessége, célja, természetes befejezése, hozzátartozója a halál, ahol halál és élet egy hangnemben vannak írva. De a szerkezetnek ez az egységessége nem tűnik az első megtekintésnél szembe. Meg kell találni azt a pontot, ahonnan a részek harmóniája nyilvánvaló lesz. Mondottuk: minden komoly szó az életben a halál szava; minden komoly szín az ő színe; és mint egy színpad tarkasága, festett függönyök, festett arcok, festett szenvedély, játszott pose, súlytalan lépés, hamisan dimenzionált idő, ami nem a halálhoz tartozik. Az élet szankciója. Amíg súlyos lépése nem dobban e színpadi deszkán, csak a diszriók bábjátéka azzordan és erősen szól e csinált tarkaságba, mint a színpadra nyitott ajtón az ucca hideg szele, borzongató szele, a sárga lángokat elfakító szürke