HOLMI, 1995 (7. évfolyam, 1-12. szám)
3. szám - FIGYELŐ - Orbán Katalin: „Haladó nácizmus heti három órában” – egy amerikai regény morális emlékezete (Don DeLillo: White Noise)
Figyelő • 421 pert és tette a dolgát az egyetemi gépezet, ami mellesleg a regény szatirikus rétegének fő céltáblája. Az új posztmodern, az amerikai egyetemek szívmelengetően idétlen terminus technikusával, pornómű feldolgozása haladéktalanul megkezdődött. A címadó White Noise, szó szerint fehér zaj, újabb keletű kifejezés; jelentése akár a „természetes”, akár a kifejezetten erre szolgáló géppel előállított civilizációs háttérzaj. Az utóbbi valóban létező szerkezet, mely a műsorzárás után bekapcsolva felejtett tévé imitált hangjával ringatja álomba a neurotikus New York-iakat. A regény főhőse, Jack Gladney, kivételesen nem New Yorkban vagy Kaliforniában, hanem Amerika kellős közepén tanít egy kisvárosi egyetemen, és kivételesen nem irodalmat, mint sok más egyetemi regény főszereplője, hanem haladó nácizmust heti három órában. Jack ugyanis a hitlerisztika tanszék feltalálója és vezetője, előadása „kizárólag negyedévesek számára felvehető kurzus, amely heti három órában vizsgálja a fasizmus napjainkig tartó széles körű vonzerejét (megkülönböztetett figyelmet fordítva a díszszemlékre, nagygyűlésekre, egyenruhákra), azzal a céllal, hogy a történelmi perspektíva kialakítását és a szigorú elméleti alaposság elsajátítását lehetővé tegye; három tanegység, szemináriumi dolgozat ”/ Sok vitriollal leöntötték már az önmagát túl komolyan vevő amerikai egyetemet és az egyetemeken oktató széplelkű marketingszakembereket. Hitler megjelenése a blacksmithi egyetem közegében mégis újdonság, mely persze bőven termi a bombabiztos poénokat. Mindennek ellenére a White Noise, hála Hitlernek, mégsem csak egy egyetemi szatíra a sok közül. Az ő (Hitler) érdeme továbbá az is - a cselekmény előrehaladtával ez az egyre inkább Hitler személyes névmása lesz -, hogy a könyv nem divatos katasztrófa-bestseller, borítóján hátborzongató dombornyomású címmel, bár a történet középpontjában álló vegyipari szerencsétlenségtől lehetne akár az is. A White Noise szerkezetét meghatározó két - újra és újra idézőjelbe tett, kiforgatott, pornózott - hagyományos narrációs modell a Hitler-imázzsal kacérkodó professzor nevelődéstörténete, valamint a szent grál helyett ezúttal a halálfélelmet gyógyító Dylar nevű csodaszer felkutatása. (Küzdje le halálfélelmét Hitler nélkül, Dylarral!) A nevelődésre a zsidók deportálását és megsemmisítését számtalan módon idéző evakuáció ad alkalmat: az enfemisztikusan csak „toxikus légi esemény”nek nevezett vegyi katasztrófa miatt Gladneyt egész családjával együtt evakuálják, és a Hitler-jelenséget magáncélra hasznosító professzor hirtelen az áldozat szerepében találja magát. E méltatlan szerepcserétől hősünk teljesen összezavarodik, és csak jóval később érti meg, hogy a totális kisugárzással óhatatlanul együtt jár maga Hitler is. A mérgező hulladék mellett meghatározó szerepet kap a regényben egy másik technikai vívmány, a már említett Dylar is. A gyógyszer utáni hajsza vezet el a cselekmény csúcspontjához: Gladney egy motelben megpróbálja megölni a titokzatos szállítót, aki a professzor feleségét rendszeres szexuális szolgáltatások fejében látta el „anyaggal”. Ez a - természetesen sikertelen - gyilkossági kísérlet ad a csetlő-botló gyilkosjelöltnek, ha kissé megkésve is, alkalmat az „együttérzésre, megbánásra és szánalomra” - mindarra, amire a holocaust-szimuláció során képtelennek bizonyult. Bár jellemző módon az amerikai kritikusok figyelmét a holocaustra vonatkozó utalások szinte kivétel nélkül elkerülték, ezeknek a regényben érintett történelmi és kulturális dilemmák szempontjából kulcsszerepük van. A White Noise vitathatatlanul „használja” a holocaustot, és mielőtt e felhasználás tényét értelmezni és értékelni próbálnánk, érdemes felidézni a SCHINDLER LISTÁJA körül kialakult vitát. A film körül fellángolt vita (a mi vitánk) pontosan ugyanazokat a kérdéseket veti fel - egyrészt az amerikai és az európai kultúra, másrészt az esztétikai és az erkölcsi érték problematikus viszonyáról, s mindkét esetben a holocaust kontextusában - amelyek a White Noise elbeszélői stratégiáját és lehetséges értelmezéseit is meghatározzák. Kell-e egyáltalán beszélni a holocaustról, és kell-e mindenáron beszélni róla? Más szóval, hallgatnunk kell-e a kimondhatatlanról vagy beszélnünk, még ha beszédünk minősége a beszéd tárgyát teszi is kérdésessé? S ha a beszélő találna is a tiltás és küldetés radikális alternatívái között egy alkalmas helyet, mi lehetne mondanivalójának ideális és mi a még éppen elfogadható hordozója? Hayden White megfogalmazásában: „Korlátozottak-e azok a törté