HOLMI, 1998 (10. évfolyam, 1-12. szám)
4. szám - Tengelyi László: Élettörténet és önazonosság
Tengelyi László: Élettörténet és önazonosság • 529 viselőinek útjai. MacIntyre abban a tényben, hogy megélt élettörténet és elbeszélői történetmondás között nincs kibékíthetetlen ellentét, a színre vitt történetek gondolatának bizonyítékát látja. Ricoeur más következtetést von le ebből a tényből: azt állítja, hogy az elbeszélői történetmondás szerkezeti alkotóelemeit alkalmazzuk az életvalóságra, és hozzáteszi, hogy éppen ezért az élettörténet „meseszövés és eleven tapasztalat bomlékony elegyeként” fogható fel.I. * * * * 16 így ő Macintyre-rel ellentétben - nem kényszerül rejtett egyöntetűséget feltételezni ott, ahol valójában különnemű tényezők együttműködéséről van szó. Kétségkívül árnyaltabb ez a felfogás, mint a színre vitt történetek elmélete, ahhoz azonban mégsem eléggé körültekintő, hogy ne ütköznék újabb nehézségbe. Hiszen mégiscsak kérdés, vajon elfogadható-e egy olyan elmélet, amely önazonosságunkat rövid úton „meseszövés és eleven tapasztalat bomlékony elegyének” nyilvánítja. Még ha föltesszük is, hogy a történetmondás szerkezeti elemei megélt életvalóságunk alakító tényezőivé válhatnak, azt aligha állíthatjuk, hogy önazonosságunk elbeszélői tevékenységünk puszta terméke volna. Maga Ricoeur figyelmeztet rá, hogy amikor saját életünkből történeteket mondunk el, ezáltal „azt a narratív identitást, amely bennünket alkot, nem kívülről magunkra erőltetni, hanem felfedezni igyekszünk”.17 Nyilvánvaló azonban, hogy felfedezni csak azt lehet, ami valamiképp már megvan. Vajon nem az a következtetés adódik-e ebből, hogy önazonosságunk alapját mégsem az elbeszélt élettörténet egységében, hanem a megélt életvalóság időszerkezetében kell keresnünk? Ez a nehézség arra ösztönözhet bennünket, hogy a narratív identitás elméletétől visszautat keressünk a fenomenológiához. II. Élettörténet és értelemképződés Ha élettörténet és önazonosság kapcsolatát kutatjuk, meggondolásainkhoz a fenomenológia megteremtőinek munkáiban fontos támpontokra bukkanhatunk. Husserl a Kartéziánus MEDITÁCIÓK-ban felállít két olyan tételt, amelyek egész késői filozófiáját az e tárgyra vonatkozó vizsgálódások körébe utalják. Az első tétel azt állítja, hogy a fenomenológia nem más, mint az én ön konstitúciójánnak elmélete, a második tétel pedig azt mondja ki, hogy az én úgyszólván egy „történet” egységeként konstituálódik.18 Kéziratos feljegyzéseiben Husserl magát az „élettörténet” szót is használja - még ha csak idézőjelben is.19 Késői gondolkodásában így tételes összefüggés rajzolódik ki önkonstitúció és élettörténet között. Heidegger a LÉT És IDŐ-ben Diltheynek „az élet összefüggésére” vonatkozó kérdését olyan vizsgálódásokhoz választja kiindulópontul, amelyek a történetiség és a sors fogalmának tisztázására irányulnak. Ha önazonosság és élettörténet kapcsolatát kutatjuk, ezek a vizsgálódások ugyancsak joggal vonják magukra a figyelmünket. Mégsem volna azonban helyénvaló, ha akár Husserlhez, akár Heideggerhez közvetlenül próbálnánk kapcsolódni. Föl kell ugyanis figyelnünk arra, hogy az idő, amelyre az élettörténet, illetve a történetiség általuk kidolgozott értelmezését alapozzák, mindkettőjüknél szólipszisztikus szerkezetű marad. Érvényes ez a megállapítás Husserlre, aki az „életidőt" eleve „önidőként” (Selbstzeit)20 határozza meg, és ezért - mint maga is felismeri 21 - végül is adós marad annak magyarázatával, amit „a másik másságának” nevez, de érvényes Heideggerre is, aki elismeri ugyan, hogy létezésünknek vannak olyan feltételei, amelyeket nem keríthetünk hatalmunkba, ámde sorsot csak annak tu-