HOLMI, 1998 (10. évfolyam, 1-12. szám)
4. szám - Tengelyi László: Élettörténet és önazonosság
528 • Tengelyi László: Élettörténet és önazonosság Ricoeur válasza látszólag semmi kétséget sem hagy maga után, így hangzik: „Az életet ama történettel avagy történetekkel tekintjük azonos értelműnek, amelyet, illetve amelyeket elmondunk róla.”11 Valójában azonban korántsem ilyen egysíkú az az elképzelés, amelyet kialakít. Kiderül ez abból a vitából, amelyet SOI-MÊME COMME UN AUTRE című munkájában MacIntyre-rel folytat. Az After Virtue című könyvben MacIntyre arra az álláspontra helyezkedett, hogy a cselekedet és kiváltképp az élet egésze nem válhatnék elbeszélés tárgyává, ha nem volna eleve úgy felfogható, mint enacted narrative: az élet színpadán színre vitt történet.12 Ez a gondolat szembefordulást jelez a történetírásnak azzal a megközelítésmódjával, amelyet Hayden White és Louis M. Mink dolgozott ki. „Stories are not lived but told” - foglalta tételbe Mink e megközelítésmód alapelvét. MacIntyre ellentétellel válaszol: „Stories are lived before they are told.”13 Ezzel a felfogással, mint maga MacIntyre is világosan látja,14 egész sor ellenvetés szegezhető szembe, amelyek mind élettörténet és elbeszélés szerkezeti különbözőségére utalnak. (1) Az elbeszélt történeteknek szerzőik vannak; de vajon szerzői vagyunk-e élettörténetünknek? (2) Az elbeszélt történetek elkezdődnek és befejeződnek; vajon élettörténetünk is hasonló zártságot mutatna? Ez a születés és a halál ténye ellenére nagyon is kétséges, hiszen emlékezetünkben már a korai gyermekkor is homályba vész, halálunk pedig csak a bennünket túlélők elbeszéléseiben válik élettörténetünk befejezésévé. (3) Vajon nem lehet-e továbbá egyetlen élettörténet több hiteles elbeszélés tárgya? (4) Másfelől: az elbeszélés tárggyá tehet egyetlen élettörténetet; de vajon létezik-e egyetlen élettörténet a valóságban? Nem fonódnak-e össze egymással az élettörténetek a legapróbb részletekig? (5) Végül még egy utolsó ellenvetés: az elbeszélés mindig utólagos, visszatekintő, múltra irányuló; de nem tanulhattuk-e meg Sartre-tól és Heideggertől - ha tapasztalatainkból nem tudtuk volna eleve -, hogy valóságos élettörténetünk során elsődlegesen jövőbeli lehetőségeinkből kiindulva értelmezzük önmagunkat? Mint Ricoeur is elismeri, MacIntyre nemcsak tisztában van ezekkel az ellenvetésekkel, de meg is tud felelni rájuk. Álljanak itt szemben kérdésekkel kérdések: (1) Élettörténetünknek - tényleges valója szerint - nyilvánvalóan nem vagyunk szerzői, de ami élettörténetünk jelentését, értelmét illeti, nem kell-e magunkat mégiscsak legalábbis „társszerzőnek” tekintenünk?15 (2) Nem vesszük-e hasznát élettörténetünk felépítésében az elbeszélő formák zártságának, amikor például új kezdeményezéseink súlyát igyekszünk megadni, vagy amikor szükségképpen ideiglenes célkitűzéseink némelyikét megkíséreljük végérvényesen rögzíteni? (3) Nem nélkülözhetetlen sajátossága-e az élettörténetünkre jellemző egység kialakulásának az a tény, hogy mindig több hitelesnek elismerhető történetet tudunk elmondani magunkról, s ennek megfelelően többféle lehetőséget tartunk nyitva magunk előtt? (4) Nem segítenek-e eligazodni az egymással összefonódó élettörténetek szövedékében az elbeszélés olyan ősrégen meghonosodott formái, mint az egymásba ékelődő történetek? (5) S végül: vajon nem mozognak-e a történetírói és irodalmi elbeszélések éppúgy „tapasztalati tér” és „várakozási horizont” kettős dimenziójában, akárcsak a valóságos élettörténetek? Hiszen utólagosságuk és visszatekintő jellegük nem a szereplők perspektíváját tükrözi, hanem csupán azt a nézőpontot, amelyet „az elbeszélés hangja” igényel magának. Ezek a válaszok világosan mutatják, hogy megélt élettörténet és elbeszélői történetmondás között nincs áthidalhatatlan szakadék. Milyen következtetést kell azonban levonnunk ebből a megállapításból? Ezen a ponton válnak szét a vizsgált elmélet kép-