HOLMI, 2001 (13. évfolyam, 1-12. szám)

6. szám - Csécsy Imre: Ady és Jászi kora (Részlet)

Csécsy Imre: Ady és Jászi kora • 745 nyelmesen elkészülök, biztos a jeles. De minthogy elsőnek felelek majd, természete­sen csak a lecke elejét tanulom meg, a többit el sem olvasom, így ment ez tovább is, az egész éven át. Angyal tanár úr mindig pontosan megtar­totta ezt a rendszert, sohasem tévedett. Mi sem, így szépen elboldogultunk mindnyá­jan. Egyik tanárunk sem osztogatott annyi jelest meg jót, mint ő. És egyiktől sem ta­nultunk oly keveset, mint tőle. A következő évben egy rokonszenves átlagtanár tanította a történelmet. Nála már kénytelenek voltunk valamit tanulni, de szelíd ember volt és elsősorban latin szakos, nem vette túl komolyan ezt a melléktárgyat. Később Váczy János volt a történettanárunk. Ő volt a harmadik tudós az akkori ta­nári karban. Angyal kissé zömök, kövéredésre hajló ember volt, barátságos és gyakran szórakozott, volt benne valami bohémség, ruhája is elég hanyagul lógott rajta. Váczy pontosan az ellentéte volt. A közepesnél valamivel alacsonyabb, de arányos termet, mindig fehér ing, magas keménygallér, kétsoros kabátja mindig begombolva; az egész ember csupa rend és zártság. Kis, kerek, őszülő koponya, pirosas, szigorú, mindig me­rev arc, orrán aranykeretes csíptető vékony lánccal, amelynek másik végét gomblyu­kába fűzte. Mintha az egész ember korlátok közé lenne szorítva, odaláncolva valami láthatatlan gomblyukhoz, nehogy elrepüljön. Pedig ez a veszély igazán nem fenyeget­te, mint ahogy csíptetője sem esett le soha az orráról, hanem szilárdan megállt rövid­látó szeme előtt. Mint tudósnak, tulajdonképpen nem a történelem volt a szakmája, hanem az iro­dalomtörténet. A történelmet a könyv szerint tanította, legfeljebb hozzámagyarázott valamit, ami persze éppoly érdektelen volt. Talán egyszer láttuk csak nevetni, amikor az egyik gyerek valami különleges szamárságot mondott, néha egy-egy torz mosoly is felvillant a csíptető mögött, de általában változatlan maradt az arckifejezése. Nem szi­dott, de nem is dicsért soha senkit, akár jól, akár rosszul felelt valaki, ugyanazzal a me­rev képpel írta be noteszébe az osztályzatot, így hát nála már komolyabban kellett ta­nulnunk. Meg is tanultunk egy csomó nevet meg évszámot meg szólamot. Egyebet, va­lami lényeget, nem, és végeredményben az eseményeknek még az a merőben felszíni képe is összefolyt bennünk, amelyet ez a száraz tudós megpróbált elénk tárni. Mintha az utazó csak azt tudná, mi a neve ennek a hegynek, annak a szigetnek, és hány fok alatt fekszik, magát a tájat azonban nem látná, így tanultunk történelmet. De ez végtére csak unalom volt, elég könnyen kibírtuk. Az igazi gyötrelem csak ak­kor szakadt ránk, amikor ugyanez a Váczy János doktor a saját szaktudományára, a magyar irodalomtörténetre tanított bennünket. Ez valóságos csapás volt; engem sze­rencsére csak egy évig sújtott. De nem szakítom meg az időrendet; ez később volt, a hetedik osztályban, majd akkor beszélek róla. Itt csak annyit: még nagyobb szerencse volt, rám és mindnyájunkra, hogy az eleven magyar irodalomba nem ő vezetett be min­ket, hanem Sebestyén, az első osztálytól fogva. Ez a művelt tanárunk nem volt szaktudós, de többet tudott, mint tíz fémjelzett do­cens vagy professzor együttvéve. És ami még több: szerette az irodalmat, főleg a köl­tőket, és velünk is meg tudta szerettetni. Benne élt az irodalomban, maga is író volt, elsősorban kritikus. Egyebek között két kitűnő könyve jelent meg a Filozófiai írók Tá­rában a görög gondolkodás kezdeteiről és a cinikusokról. Ibsen verses drámáját, a Peer Gyntöt ő fordította először magyarra. Sajnos sokat dolgozott, ezért keveset alkotott. Főműve az volt, hogy bennünket és még néhány nemzedéket többé-kevésbé kultúrem­­berré nevelt.

Next