HOLMI, 2001 (13. évfolyam, 1-12. szám)
6. szám - Csécsy Imre: Ady és Jászi kora (Részlet)
Csécsy Imre: Ady és Jászi kora • 745 nyelmesen elkészülök, biztos a jeles. De minthogy elsőnek felelek majd, természetesen csak a lecke elejét tanulom meg, a többit el sem olvasom, így ment ez tovább is, az egész éven át. Angyal tanár úr mindig pontosan megtartotta ezt a rendszert, sohasem tévedett. Mi sem, így szépen elboldogultunk mindnyájan. Egyik tanárunk sem osztogatott annyi jelest meg jót, mint ő. És egyiktől sem tanultunk oly keveset, mint tőle. A következő évben egy rokonszenves átlagtanár tanította a történelmet. Nála már kénytelenek voltunk valamit tanulni, de szelíd ember volt és elsősorban latin szakos, nem vette túl komolyan ezt a melléktárgyat. Később Váczy János volt a történettanárunk. Ő volt a harmadik tudós az akkori tanári karban. Angyal kissé zömök, kövéredésre hajló ember volt, barátságos és gyakran szórakozott, volt benne valami bohémség, ruhája is elég hanyagul lógott rajta. Váczy pontosan az ellentéte volt. A közepesnél valamivel alacsonyabb, de arányos termet, mindig fehér ing, magas keménygallér, kétsoros kabátja mindig begombolva; az egész ember csupa rend és zártság. Kis, kerek, őszülő koponya, pirosas, szigorú, mindig merev arc, orrán aranykeretes csíptető vékony lánccal, amelynek másik végét gomblyukába fűzte. Mintha az egész ember korlátok közé lenne szorítva, odaláncolva valami láthatatlan gomblyukhoz, nehogy elrepüljön. Pedig ez a veszély igazán nem fenyegette, mint ahogy csíptetője sem esett le soha az orráról, hanem szilárdan megállt rövidlátó szeme előtt. Mint tudósnak, tulajdonképpen nem a történelem volt a szakmája, hanem az irodalomtörténet. A történelmet a könyv szerint tanította, legfeljebb hozzámagyarázott valamit, ami persze éppoly érdektelen volt. Talán egyszer láttuk csak nevetni, amikor az egyik gyerek valami különleges szamárságot mondott, néha egy-egy torz mosoly is felvillant a csíptető mögött, de általában változatlan maradt az arckifejezése. Nem szidott, de nem is dicsért soha senkit, akár jól, akár rosszul felelt valaki, ugyanazzal a merev képpel írta be noteszébe az osztályzatot, így hát nála már komolyabban kellett tanulnunk. Meg is tanultunk egy csomó nevet meg évszámot meg szólamot. Egyebet, valami lényeget, nem, és végeredményben az eseményeknek még az a merőben felszíni képe is összefolyt bennünk, amelyet ez a száraz tudós megpróbált elénk tárni. Mintha az utazó csak azt tudná, mi a neve ennek a hegynek, annak a szigetnek, és hány fok alatt fekszik, magát a tájat azonban nem látná, így tanultunk történelmet. De ez végtére csak unalom volt, elég könnyen kibírtuk. Az igazi gyötrelem csak akkor szakadt ránk, amikor ugyanez a Váczy János doktor a saját szaktudományára, a magyar irodalomtörténetre tanított bennünket. Ez valóságos csapás volt; engem szerencsére csak egy évig sújtott. De nem szakítom meg az időrendet; ez később volt, a hetedik osztályban, majd akkor beszélek róla. Itt csak annyit: még nagyobb szerencse volt, rám és mindnyájunkra, hogy az eleven magyar irodalomba nem ő vezetett be minket, hanem Sebestyén, az első osztálytól fogva. Ez a művelt tanárunk nem volt szaktudós, de többet tudott, mint tíz fémjelzett docens vagy professzor együttvéve. És ami még több: szerette az irodalmat, főleg a költőket, és velünk is meg tudta szerettetni. Benne élt az irodalomban, maga is író volt, elsősorban kritikus. Egyebek között két kitűnő könyve jelent meg a Filozófiai írók Tárában a görög gondolkodás kezdeteiről és a cinikusokról. Ibsen verses drámáját, a Peer Gyntöt ő fordította először magyarra. Sajnos sokat dolgozott, ezért keveset alkotott. Főműve az volt, hogy bennünket és még néhány nemzedéket többé-kevésbé kultúremberré nevelt.