HOLMI, 2003 (15. évfolyam, 1-12. szám)
4. szám - Császtvay Tünde: A hím veréb és a pillangó (Az akadémikus és az erotikus irodalom harca a XIX. század utolsó harmadában)
Császtvay Tünde: A hím veréb és a pillangó • 481 de a 80-as évektől ezek a pozíciók - az elmúlt másfél évtized kül- és belpolitikai csatározásainak következtében érzett megcsömörlés miatt - maradék vonzerejüket is elveszítették. A könyv- és lapkiadói piacon a szerzői jog törvényi szabályozása híján az élő magyar írók egyre kevésbé számíthattak arra, hogy valamely kiadó megveszi és kinyomtatja művüket, honoráriumról pedig - egy nagyon kis számú írói körtől eltekintve - nem is álmodhattak. A folyóirat- és lapkiadópiac - ha hihetetlen iramban fejlődött is - még mindig csak kialakulóban volt, így csak nagyon szűkösen tudta eltartani a redakciók környékén felbukkanó (és a gazdasági változások nyomán egyre nagyobb számban a fővárosba igyekvő) író- és zsurnalisztakört, mégis más lehetőség nem nagyon kínálkozott. A kiegyezés körüli időszak irodalmáról (szépirodalmáról is!) mind a mai napig csak hézagos képe van még a korszakot kutató irodalomtörténészeknek is. A XIX. századvégi irodalomkép ugyanis nagyrészt a kötetben megjelent munkákra és néhány, már a saját korában is fontosnak minősített - főként az ún. „magas irodalom” orgánumainak, tehát a „komoly irodalmi lapok”-nak tartott - lapok anyagára épült, s ez ma sincs másképp. Márpedig az ezekben megjelenő irodalom, szépirodalom nem azonos a korabeli irodalmi élettel, s így történhet meg, hogy a kötetben soha meg nem jelent, a nagynevű lapokból kiszorult irodalmi anyag vizsgálata még számos meglepetést fog okozni. A nem annyira képzett olvasóknak készült, a nem kifejezetten a magas irodalom regiszterébe tartozó, majd a szórakoztatásra szánt újságok anyaga, az irodalmi tömegtermékek nagy része ma is ismeretlen masszaként áll előttünk, még akkor is, ha szerzőik nevét: Mikszáth Kálmánét, Reviczky Gyuláét, Szana Tamásét, Kiss Józsefét, Ábrányi Emilét, Komjáthy Jenőét, Petelei Istvánét, Vay Saroltáét (Sándor), Radó Antalét, Justh Zsigmondét, György Aladárét stb. jól (vagy kevésbé) ismerjük. Az Új Nemzedékhez kötődő írócsoportosulás nemegyszer (és főleg pályájuk első évtizedében) éppen a tömegtermékek piacán volt kénytelen megkeresni a - szó szerint értendő - megélhetést, hiszen az akadémikus irodalom és Gyulai a közelébe sem engedte őket az irodalom önmaga kijelölt területéhez. Az Új Nemzedék tagjai, ha kellett, ponyvaregényt írtak, mint Kiss József a Budapesti REJTELMEK-et. Ha kellett, történelmi ponyvahistóriát, mint Reviczky Gyula az Edelény, a holtig hű szerető-. Ha alkalom nyílt rá és - tegyük hozzá - ha Dolinay Gyula éppen gálánsabb kedvében volt, lánylapok képaláírásait vagy iszonyatos verses klapanciákat, mint Mikszáth Kálmán például a Jókai Mór, a komáromi fiú, ki a világot hódította meg című verses ponyvájában. Vagy szerelmes témájú, pajzánkodó vígjátékot, mint Bartók Lajos A мЁнкк-et. Ha nem olvastam volna végig közel kétszáz, rövidebb-hosszabb ideig élő, korabeli napilapot, folyóiratot, női lapot, irodalmi vagy irodalmiaskodó újságot stb., valószínűleg nem kaptam volna föl a fejemet a döngicsélő méhecskék oly gyakori emlegetésére, így azonban nem lehetett nem észrevenni, hogy a 70-es évek magyar folyóiratait miként lepték el a méhversek.15 Csak venni kellett egy rózsaszálat, amely - mint tudjuk- igazán nem ritka dolog a kor irodalmában sem, s máris ott repkedett körülötte egy méhecske. Tartózkodva most bármiféle motívumelemzéstől és motívumtörténeti fejtegetéstől, ősidőktől tudjuk, hogy a rózsa alapvető női motívum, s általában a szűz lányt, a szerelmes nőt jelképezi. Hihetetlen gyakorisággal jelent meg, és a motívum hihetetlen szívóssággal az antik szerzőktől kezdve a lorettói litánián át folyamatosan fenntartotta magát évszázadokon át. És évszázadok óta az sem titok, hogy amennyiben ez a jelkép valamiféle szúró-, bökőszerszámmal, hegyes, fölfelé meredő tárggyal jelenik meg.