HOLMI, 2006 (18. évfolyam, 1-12. szám)
4. szám - FIGYELŐ - Kerényi Ferenc: "Egy ember, akit még eddig nem ismertünk" (A Petőfi Irodalmi Múzeum Jókai-gyűjteményének katalógusa)
548 • Figyelő ülő Árpád jobbján ábrázolta Réti Istvánig és Istók Jánosig; szobrot - többek között - Huszár Adolf és Zala György mintázott róla. Halálos ágyán Márton Ferenc rajzolta, halotti maszkját Róna József készítette. Ami pedig a XIX. század nagy találmányát, a fényképezést illeti, Jókait 1861 és 1904 között, több mint negyven éven át fotózták. Teljes fénykép-ikonográfiája 1981-ben már megjelent, most - értelemszerűen - a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött 75 fotográfiával találkozunk. Amint E. Csorba Csilla, a fejezet összeállítója felhívja rá a figyelmet, az író jól érezte meg a fényképezés kínálta lehetőségeket. Nemcsak a nyilvánosságnak szánt arcát szemlélhetjük az idő változásával (a korán kopaszodott Jókai az 1870- es évek közepétől jobbára parókában vagy fejfedővel vetette le magát), de kirakható mozaikdarabkáiból az a folyamat is, ahogyan a művek elé illesztett vagy külföldi lapoknak, kiadóknak, egyleteknek, sőt magánszemélyeknek küldött, sokszor dedikált fotói hozzájárultak népszerűségének kialakulásához és megőrzéséhez. Ideértve azt az unokahúga megörökítette, szívet melengető anekdotát, amely szerint a Berlinben időző és egy boltba betérő írót az eladónő német kiadásainak előzékképéről felismerte (171.). Tartozunk a magyarázattal, miért nevezzük a hagyatéki katalógust ismételten albumnak. Amíg a kéziratok közül a legfontosabbak vagy a leginkább jellemzők másolata látható a kötetben, addig a harmadik fejezet illusztráltsága gyakorlatilag teljesnek tekinthető. Ezek után viszont nemcsak feltehető, de fel is teendő a kérdés: kinek ajánljuk a kötetet? Elsősorban persze az irodalomtörténet művelőinek, eredményei terjesztőinek és közvetítőinek, kutatóknak, könyvtárosoknak, tanároknak. Azoknak, akik ismereteiket bővíteni, napi teljesítményeiket ellenőrizni akarják. Aki készített már tudományos igényű, úgynevezett kritikai edíciót és/vagy ennek alapján népszerű szövegkiadást, avagy leírt akár csak egyetlen szót is Jókairól, ilyenkor örömmel él egy kicsinyke félelemmel veszi elő korábbi írásait, hogy ellenőrizze: érvényesek maradtak-e megállapításai, vagy módosítani kell azokat a jövőben? A filológusnak egyébként is az a rendszeresen visszatérő rémálma, hogy évek óta keresett, még hiányzó adata valamelyik közgyűjtemény még feldolgozás alatt lévő, frissen szerzeményezett anyagában rejtőzik. A már-már tetszhalottnak tűnt, de mostanában újraéledő Jókai kritikai kiadás éppúgy profitálhat a katalógusból, mint a kultuszkutatás, amely most az 50 éves írói jubileum alkalmából Jókainak küldött, több mint kétszáz üdvözlő távirattal gyarapodott; ezek a Petőfi Társaság anyagából 2004-ben kerültek elő. Hazai viszonylatban páratlan társadalmi panoráma - és nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy az 1894-es irodalmi ünnep kicsit már a nagy millennium főpróbája is volt. Ajánlható továbbá a kötet az irodalom minden rendű és rangú barátjának. Márpedig Jókai élménye még ma is csaknem mindenkinek van, és ha valaki rászán egy negyedórát a katalógus áttekintésére, használatának elsajátítására, máris részt vehet abban a jóféle szellemi izgalmakat kínáló játékban, amelyre az első pillantásra talán szokatlan vagy furcsa cím is invitál: „Egy ember, akit még eddig nem ismertünk”. (Forrását nem ártott volna közölni; egyébként A kőszívű ember FiAi-nak egyik fejezetcíme.) Kedvcsinálóul összeállítottunk néhány ilyen, bárki által folytatható adatbokrot. Aki materiális korunkban az elismertség fokát és mértékét a bevételek és kiadások alakulásán szokta mérni, máris bőséggel talál böngésznivalót. (És közben elcsodálkozhat azon, a 114-115. oldalon, hogy egy korabeli váltó milyen kisgrafikai remeknek tűnik ma már.) A történet 1849 őszén kezdődött, amikor írói pályája szüneteltetésére kényszerítve, Jókai „nyugtatvány”-okat töltött ki családtagjai számára (Károly bátyjának és anyjának), a viszonylag kis összegek (hét arany, illetve húsz forint) azonban akkor a túlélést biztosították (112.), hiszen amikor „...Pestre haza kerültem... volt vagy másfél ezer forint adósságom”. Az összeget most viszonyítani is tudjuk: ez bizony másfél év a magyar nábob honoráriuma (54.). Az író rendre szoktatott ember volt. Nemcsak témáit, ötleteit jegyezte fel azon frissiben noteszok sorába, de gondos-pontosan rögzítette bevételeit és kiadásait is. Ezeknek a naplóknak sora ugyan nem teljes, de pályájának több szakaszán mégis bepillantást engednek a családi gazdálkodás mikéntjébe. A legkorábbi 1852-1854 tájáról való, amikor a magyar irodalom nagy robotosa már javában folytatta szívós, mindennapi harcát nemcsak irodalmi terveiért, de családja megélhetéséért is. Mégpedig eredményesen: „1853 elején volt már fölösleges 600 pengőforintom.” Ez volt a fővárosi