HOLMI, 2008 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1. szám - Marton László: Egy égtáj évfolyamai
Márton László: Egys égtáj évfolyamai • 5 tak. Újító és tettre kész volt a szélsőjobboldal; cinikus állításnak hangzik, de tény, hogy az akkori közéleti erők közül ők voltak a leghaladóbbak, ők testesítették meg a lassan, de nem is olyan lassan realitássá váló jövőt; ezenkívül nem lebecsülendő kulturális vonzerőt fejtettek ki, erősödő pozíciókat szereztek a magas kultúrában, és egy sor fiatal tehetség integrálására tettek sikeres kísérletet. Ezek mindannyian szemben álltak a Nyugattal. Nem elsősorban elvi vagy esztétikai vitákat folytattak vele, hanem inkább, valahányszor konstruált ellenségképre volt szükségük, ezt a képet vagy a Nyugatban és a nyugatosokban testesítették meg, vagy legalábbis belevonták a konstrukcióba a Nyugatot. Ezekhez képest, ezek ellenében volt a harmincas években a Nyugat konzervatív. Annak a humanista szellemi örökségnek a konzerválására törekedett, melyet az említett erők félreszorítással vagy teljes megsemmisítéssel fenyegettek. A Nyugat harmincas évekbeli konzervativizmusa már csak ezért is nagymértékben különbözött Rákosi Jenőék század eleji konzervativizmusától. A Nyugat defenzívája olyan egyetemes értékekre irányult, melyek léte vagy nemléte vajmi kevés fejtörést okozott a régi vágású konzervatívoknak. Ezenkívül a Nyugat védekező helyzetében is művészileg produktív maradt, és új alkotó generációk bevonásával megőrizte, vissza-visszanyerte frissességét. (Sokan ezt a frissességet vélik újító szellemnek, pedig nem az.) Mielőtt azonban elbúcsúznánk Rákosi Jenőtől és mindazoktól, akik „a Régi és az Új küzdelme” című, közösen konstruált narratívumban a Régi Oldalt képviselték, még gyorsan megkérdezném: ők vajon (akikkel az induló Nyugat szemben állt) valóban konzervatívok voltak? A válasz: nem. Az avíttas ízlés és a szűklátókörűség nem azonos a konzervativizmussal. A magyar irodalomban konzervatív szellemiségű alkotó volt Asbóth János, Czóbel Minka és Justh Zsigmond, de talán még Ambrus Zoltán is. Ők azonban esztétikai értelemben ugyanúgy újítóknak tartották magukat - és ugyanannyi joggal -, mint a Nyugat első nemzedéke. Ezek után nem is egy, hanem két - egymással összefüggő - kérdés merül fel a Nyugat kapcsán. Az egyik: mennyiben hatott újdonságnak a folyóirat a korabeli irodalmi életben, illetve milyen tekintetben hozott létre ténylegesen új minőséget? A másik: hogyan értelmezzük a magyar irodalomban immár több mint kétszáz éve folyamatosan működő megújítási-megújulási kényszert, mely a Régivel szembeállítandó Újat tekinti önmagában értéknek? (Ez a felfogás kevésbé tekinti fontosnak az alkotói szuverenitást és a kvalitást, illetve a minőséget forradalomnak képzeli, nem pedig szerves alakulások folyamatos kölcsönhatásának. Az újító kedvű, tettre kész irodalmi mozgalmárság pedig - amely nem azonos az irányzatossággal - mindig is szembeötlő affinitást mutatott a kollektivista politikai ideológiák iránt.) Szerintem a Nyugat színre lépésében nem az volt a tényleges újdonság, hogy számottevően „modernebb” volt a többi irodalmi fórumnál. Arról meg végképp nincs szó, hogy a Nyugat lett volna az egyedüli „modern” irodalmi lap. Elegendő valamelyik Múzeum körúti antikváriumban fellapozni a Szerda vagy a Renaissance egy-egy számát, hogy erről meggyőződjünk. Tényleges újdonságot az jelentett, ahogy a Nyugat szellemi műhelyként működött. Ahogyan a századforduló után színre lépő fiatal tehetségeket egyszerre integrálni (és ezáltal bátorítani, igazolni, megerősíteni) tudta. Az az eredetileg Osváthoz fűződő szerkesztési elv, melyet Hatvany Lajos megvetően bécherizmusnak nevezett: egyszerre lenni nagyon szigorúnak és nagyon nyitottnak, éles szemmel észrevenni a tehetségjelét, és kíméletlenül számon kérni mindazt, amire a tehetség kötelez.