HOLMI, 2010 (22. évfolyam, 1-12. szám)
5. szám - FIGYELŐ - Kovács Éva: A "cigánykérdés" Magyarországon (Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története. Történelem a cigánykutatások tükrében, 1890-2008)
nem történész, nem roma és nem „cigánykutató”. Ül a könyvtárban, és olvas. S ebben nagyon hasonlít egyik potenciális - persze a műveltebb -olvasóközönség-rétegéhez: a történelemtanárokhoz és a laikus érdeklődőkhöz. Nem vész el a levéltári források rengetegében, és nem terheli meg a szövegét a historiográfiai vitákban való érintettsége; de nem kell törekednie arra sem, hogy egy, a történetírásban is mindmáig elnyomott csoport szószólójaként hozza létre a cigányság grand narrative- ját; mint ahogy nem őrölték fel a magyarországi cigányok kutatása közben-kapcsán kibomlott szakmai, politikai, kutatásetikai stb. viták sem. Iránytűje a józan ész, s amelyek a könyvben állnak, józan ésszel felfogható, belátható, mi több, vitatható összefüggések. Az outsiderségből fakadó távlatokat nem lehet elégszer méltatni a mai, egyre romló szakmai és politikai közbeszéd árnyékában. E távlatok nem jelentik azt, hogy Dupcsik bezárkózott volna az elefántcsonttoronyba, s - hogy a szerző közvetlen hangnemére még tegyek egy lapáttal - onnan „osztaná az észt”. Épp ellenkezőleg: mind a közvetlen hangnem, mind a kötet felütése és az egész kötetet végigkísérő olykor kedves, olykor szemtelen, de mindig személyes kiszólások, a szerzői hozzáállásról kendőzetlenül vallanak. „Könyvemben azt szeretném bemutatni: a cigányok alapvető szerepet töltenek be a magyarországi nem cigány népesség önismeretében - az ellenségkép szerepét. Túl azon, hogy ez a tükörszerep mélységesen sértő minden tizenhatodik magyar állampolgárra nézve, a többieket is mélységesen demoralizálja. Ez a tükör ugyanis érdemtelenül kedvező színben tünteti fel a nem cigány magyarságot, sőt, fogalmazzunk erősebben: a magyar önbecsapás egyik legfontosabb eszköze. Igazi nemzeti önismeretre esélyünk sincs, amíg ezt a tükröt el nem vetjük. ” (11., a bevezető első oldala.) Ezt nevezhetjük a kötet metapolitikai missziójának. * Dupcsik Csaba könyve azonban szándékait és eredményeit tekintve is távlatosabb, mint a szokványos történelemkönyvek - ezért is tarthat számot arra, hogy az egyik mérvadó hazai irodalmi folyóiratban recenzió szülessen róla. Eddig magam is outsiderként méltattam a „tankönyvszerű” művet, a „ha én tanár lennék... ” gondolatkísérlet segítségével. A következőkben, ahogy a szerző is javasolja, „tudásszociológiai és eszmetörténeti elemzésként és kritikaként” olvasom. A kötet az Osiris kiadó gondozásában jelent meg, s bár a kiadó az eszme- és társadalomtörténeti köteteit nem rendezi nyíltan sorozatba, már a könyv külleméből arra következtethetünk, hogy Dupcsik írása Gyurgyák, Kövér és Gyáni, Romsics, Valuch és más jeles szerzők kötetei mellé illik majd a könyvespolcunkon és méltán oda. Egy, az Osiris által teremtett jó gyakorlatról beszélhetünk, amely egy új, mértékadó és mértéktartó „nemzeti” történelem és nemzetről való tudás létrehozásában serénykedik, és e történelemnek elsősorban a mai kort leginkább foglalkoztató utolsó két évszázadát öleli fel. E sorozatot kanonizácós kísérletnek tekintem. E kísérlet - melyet részletesen elemezni itt nem tudok - számos elemében példás, magas színvonalú, a kurrens magyarországi tudományos ismereteket olykor a maguk totalitásában is szintetizáló és problematizáló, mégis általában nagyon olvasmányos könyvek ezek, egyetemisták, oktatók és kutatók napi betevői. Ráadásul, bár a szerzők megközelítései több ponton különböznek egymástól, abban mindenképp osztoznak-és most Trencsényi Balázs szavait idézem -, hogy „a történetmondás nem magáért való tevékenység, hanem terapeutikus közösségi gyakorlat, s ha nem is mindjárt fájdalomcsillapító, de szerencsés esetben legalább görcsoldó hatású. Aki ilyen értelemben fogja fel a történetíró feladatát, az maga is tisztában van vele, hogy munkája nem puszta »rekonstrukció«, hanem a szó nemes értelmében »konstrukció«”. Örvendetes, mondhatni forradalmi tett, hogy a magyarországi cigányság története az Osiris kánonjában az új nemzeti elbeszélések rangjára kerül. Ebből a misszióból (amely természetesen valós igényt tölt be a modern nemzeti kánonszerű tárgyalásmód iránt) adódik persze számos probléma, melyet Dupcsik könyve sem tud kikerülni. Ezek megvilágításához egy közeli analógiát hívok segítségül. Az a meglátásom, hogy Dupcsik Csaba leginkább a Gyurgyák János (a kiadó vezetője és egyik szerzője) által kitaposott úton halad, és ezt nemcsak a nagyobb vonalakban, hanem a részletekben is ki lehet tapintani. Ez a hasonlóság, belátom, nem magától értetődő, mondhatni szubtilis, és érvelnem kell egy kicsit mellette. Legelőször az intuíció, a könyvet megpillantva, majd olvasásába kezdve egyre gyakrabban jutott az eszembe Gyurgyáknak A zsidókérdés Magyarországon című kötete. Dupcsik könyvének harmadánál járhattam, amikor nyug figyelő • 661