HOLMI, 2014 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2. szám - FIGYELŐ - Bazsányi Sándor –Radics Viktória: Két bírálat egy könyvről (Pór Péter: Tornyok és tárnák. Tanulmányok a költői teremtés alakzatairól)
242 • Figyelő lyek”) nyomvonalát és a „genèse continue"-t, az újrakezdések sorát, a válságokból való kilábalási kísérletek remekművekhez vezető proceszszusát. Rilke tanulmányai bizonyára a legjobbak közt vannak az egész világon, és nem csak a szakértőkhöz szólnak, hanem mindenkihez, akinek fontos ez a líra a művészetvallásával együtt, de azokhoz is, akik csak most ismerkednének vele. Külön kiemelném a MALTE-próza remek tárgyalását, mely az előző könyvben található, s mellette a kései Rilkéről szóló tanulmány is megvilágító erejű. Pórnak nincs „saját” Rilkéje, nem alakítja őt a maga képére (mint Tandori az „elfordításaival”, erről is szól egy tanulmány), hanem az egyszeri Rilkét, azt a valóban létezett Rilkét mutatja be és teszi egyre jobban megközelíthetővé számunkra. Én nagyon méltányolom a közvetítő funkciót, amit Pór Péter vállal, amikor szintetikus látásmódjával, de aprólékosan kutakodva, versszeretetének Ariadné-fonalára hagyatkozva újra meg újra visszakísér bennünket a modernség „törvényhozóihoz”, akik bizony költők voltak. A diszkordancia, a dekompozíció, a defiguráció, a dekonstrukció, az abszurd, a groteszk, a kontrasztálás, az ambivalenciák és paradoxonok és ezek feloldási, megoldási, kipattintási kísérletei azok a jelenségek, amelyekre Pór (fel) figyel a Baudelaire utáni költészetben. A Rilkéé mellett áttekinti Eliot, Mallarmé, Apollinaire, Breton stratégiáit, azaz poétikáit. Első, még itthon írt könyvében - Konzervatív reformtörekvések A SZÁZADFORDULÓ IRODALMÁBAN - JuSTH Zsigmond És Czóbel Minka népiessége - ezeknek egyik kifejezetten provinciális magyar változatát mutatja be, a korabeli magyarosan keresztény, nacionalista, idealista illúziókat meg az „érzelmi irodalmat”, és ez a munkája is felettébb érdekes, tanulságos (és olvasmányos), kiváltképp ma, amikor az országos kultúrpolitika irányítóinak épp a magyar irodalom nem ismeretét kell felróni. „A magyar századvég költészete [...] a népnemzetiség teleologikus eszményrendszerével is terhelten, különösen megszenvedte e tétovaságot, az enervált sorokat, nem kevéssé disszonáns hatást keltően, vélt megoldásuk gyanánt a Hazáról, a Szeretesről vagy az Istenről szóló általánosságok követik. ” A Justh-Czóbel-könyvecske (melyet újra ki kéne adni) nemcsak e két kevéssé olvasott szerzőt mutatja be részletesen és kritikusan, hanem a magyar provincializmus egyik máig élő mentális formációját is. A népieskedő arisztokratákkal szemben Ady és József Attila máig (örökké) élvezhető és csodálható költői feleleteket adott az „újkori elveszettség” nagyon fontos, ma is égető kérdéseire. Az új kötetben található József Attila-tanulmányok nem annyira revelatívak, mint az Adyról szólók, de az életmű lényegét, azaz a lírai tisztaságot szülő tragikumát, tragikus következetességét vizsgálni kemény dió, és ehhez néhány fontos szempontot kínálnak, szerencsésen elutasítva a biográfiai-pszichológiai és a rigiden analitikus-műközpontú szemlélet, a két magyar iskola rivalizálását. A szórakozott posztmodern elveszettség lírai fenomenológiáját pedig Tandori Dezső költészetében mutatja fel Pór, a hatalmas anyagból kimazsolázva a legjobb „poénokat” (persze, hogy Tandorinál mi a „poén”, külön tanulmányt érdemelne), és rámutatva az egész életmű valóban lényegi karakterisztikumaira, parafrasztikus és metafizikai, metaszemantikai és metaszemiotikai ihletettségére, a művész szeriális-variatív és zseniális darabokat produkáló tehetségére, dekomponáló, defigurációs, kontra-szintaktikus és kontra-retorikus, redukciós eljárásaira, nem utolsósorban arra a szarkazmusra, mely játékos szellemében munkál. Egyik legfontosabb megállapítása „a múlt elképesztően kiterjedt autenticitása és végső teljes érdektelensége” Tandorinál, aki, miközben a defigurációban és a szemantikai kiáltásokban, szemiotikai határátlépéseken keresztül utazik, az univerzális disszemináció közepette egy elhalkult „mégis”-sel teszi érvényessé a költészetet, nem kérdőjelek (és egyéb jelek) nélkül, hanem elvergődve az „eszmélés-se pont”-ig. A De a szójelek mi helyett? című hosszú tanulmány rávezeti Tandorira azt is, akitől ez a költészet, mely szándékosan megakasztja a befogadást, és nem nagyon hagy meghatódni, idegen. Kollégái közül Pór Péter választása Vajda Mihály, Fodor Géza és Radnóti Sándor filozófusi, kritikusi életművére esett, és ugyanolyan alapossággal foglalkozik könyveikkel, mint a nagy költőkéivel. Az esztétika és az etika összefüggései különösen foglalkoztatják - amiként e szerzőket is -, ezeket ma nem mulaszthatjuk el újratárgyalni: a „humanióraértékekről”, a Bildung jelentőségéről, egyszóval a filozófiával és irodalommal és művészetekkel foglalkozó gondolkodóknak meg „a művészet makrokozmoszának” éthoszáról van szó. Ezek a kérdések egészen másként vetődnek fel a tudósok, teo