HOLMI, 2014 (26. évfolyam, 1-12. szám)

2. szám - FIGYELŐ - Bazsányi Sándor –Radics Viktória: Két bírálat egy könyvről (Pór Péter: Tornyok és tárnák. Tanulmányok a költői teremtés alakzatairól)

242 • Figyelő lyek”) nyomvonalát és a „genèse continue"-t, az újrakezdések sorát, a válságokból való kilába­lási kísérletek remekművekhez vezető procesz­­szusát. Rilke­ tanulmányai bizonyára a legjobbak közt vannak az egész világon, és nem csak a szakértőkhöz szólnak, hanem mindenkihez, akinek fontos ez a líra a művészetvallásával együtt, de azokhoz is, akik csak most ismerked­nének vele. Külön kiemelném a MALTE-próza remek tárgyalását, mely az előző könyvben ta­lálható, s mellette a kései Rilkéről szóló tanul­mány is megvilágító erejű. Pórnak nincs „saját” Rilkéje, nem alakítja őt a maga képére (mint Tandori az „elfordításaival”, erről is szól egy tanulmány), hanem az egyszeri Rilkét, azt a va­lóban létezett Rilkét mutatja be és teszi egyre jobban megközelíthetővé számunkra. Én na­gyon méltányolom a közvetítő funkciót, amit Pór Péter vállal, amikor szintetikus látásmód­jával, de aprólékosan kutakodva, versszerete­­tének Ariadné-fonalára hagyatkozva újra meg újra visszakísér bennünket a modernség „tör­vényhozóihoz”, akik bizony költők voltak. A diszkordancia, a dekompozíció, a defigu­­ráció, a dekonstrukció, az abszurd, a groteszk, a kontrasztálás, az ambivalenciák és paradoxo­nok és ezek feloldási, megoldási, kipattintási kísérletei azok a jelenségek, amelyekre Pór (fel) figyel a Baudelaire utáni költészetben. A Rilkéé mellett áttekinti Eliot, Mallarmé, Apollinaire, Breton stratégiáit, azaz poétikáit. Első, még itt­hon írt könyvében - Konzervatív reformtö­rekvések A SZÁZADFORDULÓ IRODALMÁBAN - JuSTH Zsigmond És Czóbel Minka népiessége - ezeknek egyik kifejezetten provinciális magyar változa­tát mutatja be, a korabeli magyarosan keresz­tény, nacionalista, idealista illúziókat meg az „érzelmi irodalmat”, és ez a munkája is felet­tébb érdekes, tanulságos (és olvasmányos), ki­váltképp ma, amikor az országos kultúrpolitika irányítóinak épp a magyar irodalom nem isme­retét kell felróni. „A magyar századvég költészete [...] a népnemzetiség teleologikus eszményrendszeré­vel is terhelten, különösen megszenvedte e tétovasá­­got, az enervált sorokat, nem kevéssé disszonáns ha­tást keltően, vélt megoldásuk gyanánt a Hazáról, a Szeretesről vagy az Istenről szóló általánosságok kö­vetik. ” A Justh-Czóbel-könyvecske (melyet újra ki kéne adni) nemcsak e két kevéssé olvasott szerzőt mutatja be részletesen és kritikusan, hanem a magyar provincializmus egyik máig élő mentális formációját is. A népieskedő arisztokratákkal szemben Ady és József Attila máig (örökké) élvezhető és cso­dálható költői feleleteket adott az „újkori elve­­szettség” nagyon fontos, ma is égető kérdéseire. Az új kötetben található József Attila-tanulmá­­nyok nem annyira revelatívak, mint az Adyról szólók, de az élet­mű lényegét, azaz a lírai tisz­taságot szülő tragikumát, tragikus következe­tességét vizsgálni kemény dió, és ehhez néhány fontos szempontot kínálnak, szerencsésen el­utasítva a biográfiai-pszichológiai és a rigiden analitikus-műközpontú szemlélet, a két magyar iskola rivalizálását. A szórakozott posztmodern elveszettség lírai fenomenológiáját pedig Tan­dori Dezső költészetében mutatja fel Pór, a ha­talmas anyagból kimazsolázva a legjobb „poé­nokat” (persze, hogy Tandorinál mi a „poén”, külön tanulmányt érdemelne), és rámutatva az egész életmű valóban lényegi karakterisztiku­­maira, parafrasztikus és metafizikai, metasze­­mantikai és metaszemiotikai ihletettségére, a művész szeriális-variatív és zseniális darabokat produkáló tehetségére, dekomponáló, defigu­­rációs, kontra-szintaktikus és kontra-retorikus, redukciós eljárásaira, nem utolsósorban arra a szarkazmusra, mely játékos szellemében munkál. Egyik legfontosabb megállapítása „a múlt elké­pesztően kiterjedt autenticitása és végső teljes érdek­telensége” Tandorinál, aki, miközben a defigu­­rációban és a szemantikai kiáltásokban, szemi­otikai határátlépéseken keresztül utazik, az univerzális disszemináció közepette egy elhal­kult „mégis”-sel teszi érvényessé a költészetet, nem kérdőjelek (és egyéb jelek) nélkül, hanem elvergődve az „eszmélés-se pont”-ig. A De a szó­jelek mi helyett? című hosszú tanulmány ráve­zeti Tandorira azt is, akitől ez a költészet, mely szándékosan megakasztja a befogadást, és nem nagyon hagy meghatódni, idegen. Kollégái közül Pór Péter választása Vajda Mihály, Fodor Géza és Radnóti Sándor filozó­fusi, kritikusi életművére esett, és ugyanolyan alapossággal foglalkozik könyveikkel, mint a nagy költőkéivel. Az esztétika és az etika össze­függései különösen foglalkoztatják - amiként e szerzőket is -, ezeket ma nem mulaszthatjuk el újratárgyalni: a „humanióraértékekről”, a Bildung jelentőségéről, egyszóval a filozófiával és irodalommal és művészetekkel foglalkozó gondolkodóknak meg „a művészet makrokozmo­­szának” éthoszáról van szó. Ezek a kérdések egészen másként vetődnek fel a tudósok, teo­

Next