Hölgyfutár, 1876 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1876-10-19 / 4. szám

1876. Első évfolyam, 4-ik szám. Csütörtök, október 19. HÖLGYFUTÁR -----------­1­. 986-------------- MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRA : Egész évre . . 6 frt — kr. Félévre .... 3 .. — „ Évnegyedre . I frt 50 kr. -------------------------­FELELŐS SZERKESZTŐ : SZERKESZTŐSÉGI IRODA . I LYCEUMI NYOMDA. X —- I I Nem használható kézira­­tok nem küldetnek vissza. J S3-----------ssg-------------M. SZÉPIRODALMI HETILAT. K. P A 3? 3? MIKLÓS. DANTE. s láttam őt mint mozgó osz­lopot, Öröksetétnek, éjnek útjain, Az égő könyök árja omla ott És reszketőn vonaglék át a kín... Setét szemében átkos láng lobog, S mint étt a villám úgy je­löli meg Setét szivét, hol úgy remeg, inog Tátongó mélység, végtelen üreg. S megáll ott és mint óriás kiált A lét örvényes tengere felett, S szava a szellem száz világin át A végtelen, a mély dörgése lett... S­oh e szellem világa végtelen! Kül­­s belvilág ő benne egyesül, Mint tükrözik a viz mélységeken A kéklő messziség végetlenül! Néztem merőn e mélységekbe be, S figyelte lelkem mélyen, álmodon E kín, pokol mind mint olvad bele, S e dörgő szózat s átkos fájdalom. S miként a hullám, melybe szikla hull, Megrendült lelkem mély tenger vize: Szivem érzése fáj mondhatatlanul... .. . Hisz ez a Dante szenvedő szive. S ez óriás tovább bolyong, a­mig A végtelennek végét érte el: Itt új világnak járja útjait, Vigaszt szivébe csillagfény lehet. Megy... lépte messze viszhangzik nyomán, S távolba vész el nagy alakja már... — Sötét szoborból fénylő látomány — Fénylőbb körökben álmodozva jár. S megáll, előtte fénylő angyalok Mosolyt lehellő édes kedvese... ... A lélek mélye át — meg átragyog S beolvad elmosódó lágy zene. Mint tó, a melyen hattyú átlebeg, úgy himbál lelkem csöndes tóvize, Szerelmet, álmot együtt érezek. — Hisz ez a Dante szerető szive. És láttam őt... mint égi fény repül Magasra csillogó lények felé, Szivében fény ragyog végetlenül... S a mindenség dala lehel belé. Miként ha fénylő csillag hull alá... Megcsillan lelkem álmodó vize... S úgy érzem, lelkem azt úgy álmodá, Hogy ez a Dante álmodó szive. S S e mindenség egy öszhangzó egész, A melyen át a költészet lehet; Költészet, melyben éltet szenvedés, Szerelem, álom mindörökre nyer. Lelkemben kelnek szent, nagy érzetek , A mint e mindenség olvad bele... ... Magamban istent sejtek, érezek — — Hisz ez az ő teremtő szelleme. Hegedűs István. SJS.JLPJU SM¥. — ELBESZÉLÉS. — Irta : TOLNAI LAJOS. II. Az az asszony és a fiai. (Folytatás.) lombos akáczfák s a mezitlábos, kövér arczu, szép, boglyos hajú gye­rekek intettek egymásnak, hogy ahol n­l­g a lovak dobogására rendkivüli öröm töltötte be a szellős, téres, tiszta utczát. Ablakok nyíltak egyszerre húsz helyen is, ajtók csattantak, törte magát az asszonynép, — de még a férfiak is ott hagyták a cséplést. — Az uraság, meg a bárónéi — suttog­ták az emberek igen jó kedvvel, hogy nagy idő után végre a nagyságos úr végig sétál az ut­­czájukon. A báróné gyönyörű, szép almásszürke pa­ripán ült; úgy ingatta, hintázta magát, mint a könnyű csalnak a gyönge szélmozgatta hullá­mokon. Magastetejü kalap volt fején;­ karcsú szép termetét fekete ruha fedte; egyik kezé­ben a kantárt tartá, másik kezével a sűrű kö­szöntésekre kalapját érintgeté. — Hogy örvend ez a bolond paraszt —­­mondá nevetve a báróné Peéli Simon úrnak. Peéli Simon úr most nem válaszolt, csak köhögött és lopva végigjáratta szemeit a szebb­nél szebb paraszt gyerekeken. A báróné bizonyosan tudott volna és tett volna is megjegyzéseket a kis baglyas mezít­­lábosokra, de mivel még mind abban a meg­győződésben élt, hogy a szegény onclera nézve gyermekek többé nem léteznek a világon — gyöngeségből hallgatott. — Menjünk gyorsabban oncle — súgott oda a figyelmes jó nő — és kis korbácsával hátracsapott a büszke paripára, hogy az ma­gasra emelte két első lábát. A nép sikoltott, a báróné boszankodott, Peéli Simon úr pedig meglassította lova lépteit. — Máskor — meglehet —­ ilyenkor sar­kantyút adott volna lovának, most lassan ment és folytatta a gyermekek feletti szemléjét. A kevély, zord, hideg lelket mind jobban­­jobban hatalmába vette egy melegebb nemes érzés; az egyszerű, szegény parasztok, bekötött fejű nők, bámész gyermekek mindinkább kezd­tek jól hatni megkérgesedett szívére. Már künn jártak a mezőn, rátértek az országútra, befordultak az erdőnek — s még mindig hallgatott; alig-alig szólt egyet a báró­néhoz. Szemeivel ott járt a túri réteken, a mely felől az ispán hazatérő kocsiját vigyázta. Az öreg üveges hintó — igen, késő éj volt már, mikor az öreg üveges hintóval az ispán úr a tiszti lakba bekanyarodott. MELLÉKLET a­­MAGYAR POLGÁR" 241-ik SZÁMÁHOZ. — A nagyságos úr egész alkonyat óta itt ül, ispán uram — szólt a hintóról leszálló tiszt­hez egy cselédember. Nem tudom mit akar, de régen, vagy talán soha sem láttam még ilyen jókedvűnek. — Itt van öreg Varga — mormogá az ispán — pedig mindjárt rész kedve lesz. Van itt még valaki az udvarból? — Senki. A hintó befordult a színbe, a­nélkül, hogy az ispán uron kivül valaki leszállt volna róla. Hát a gyermekek? A zajra, robogásra Peéli Simon úr nyug­talanul kelt föl. Szive, kemény parancsoló szive, szörnyű sebesen vert. — Nos? — kérdé a nagy úr a belépő gazdatisztet — a gyermekek?------­— Az gyönyörű szép két gyermek, nagy­ságos uram — válaszolt az ispán kitérőleg. Peéli Simon úr észrevette, hogy igen na­gyon is kimutatta érdeklődését, a­mi nem fér­fias és épen nem előkelő vonás. Mást akart tehát kérdezni ő is, mint a­mit legörömestebb tudakozott volna. — A lovak nem sérültek meg? — Nem, de a két kis fiú mindenik hátát megülte, alig bírtam leszedni őket róluk. Gyö­nyörűség, csupa öröm az a két kis csemete. Egyiknek, a kisebbiknek, a kis Simonkának olyan szeme van, olyan kék, mint a lenvirág, aztán olyan haja, mint az arany, meg göndör, mintha minden reggel egy ügyes borbély kon­­dorítgatná. Az orczája kövér, meg fehér, mint csak a leesett tiszta hó. — Az egészen olyan,­­ nagyságos uram — követem alássan, mintha csak épen a szájából köpte volna ki. Akkurát­­ a nagyságos úr képe-mása. Aztán eleven, mint a csik; minden zegit-zúgát megkutatni a hin­­tónak. úgy is vigyázott arra az anyja, hogy : mindenütt a sarkában volt. — Hát az asszony? mi? — kérdé csak úgy a foga közül az uraság. — Az egy olyan szép, ügyes asszony, hogy a mi vidékünkön olyan fehérnépet istenért sem láthatna az ember. Nagyon szívesen foga­dott, sírt, mint a záporeső, hogy megtudta a nagyságos úr kegyes jó akaratját. Mondott olyan szép áldást a nagyságos úrra, hogy nem adnám azért a négy lóért, ha azt én most szóról-szóra el tudnám mondani. — Ha haza hozod azt a két gyereket, a ménesből választhatsz magadnak két szép lovat. Az ispán villogó szemekkel és a legszebb reményekkel köszönte meg az ajándékot. — Tehát az asszony tisztességes fehér személy? udvara, házacskája — szóval élhető­­leg van? — Módot biz­ottan, nagyságos uram, nem igen láttam; de szives látást, meg tisztaságot, rendet — annál többet. A két úrfi úgy volt öltözködve, mint akármelyik erre felénk való uraság fia. A gazdag Tassy Pál fiai hozzájuk képest inasgyerekek. A nagyobbik — oh, nagy­ságos úr, az már egész ifjú, lehet tíz éves, karcsú, nyúlánk, barna, sárgás bőrű, fekete nagy szemű, mint az anyjuk. Az nem is úgy beszél, mint a gyerek szokott, hanem mint egy nagy ember. — Megmutogatta a könyvecskéit, írásait, olyan rendben volt mindene, mint egy

Next