Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1877-11-08 / 45. szám
egészen ki voltam cserélve. Elfeledtem kapitányt, kardot, mindent, s csak a kis kapitányáét, láttam, ragyogó szemeivel, bűvös mosolyával. Fülemben pedig viszhangzott kérő szava: „Ön meg fogja tenni érettem; hálás leszek ön iránt.“ — Igen, igen, megteszem, ha belehalok is! —kiállok föl egész lelkesedéssel. — Megmentelek, angyal, vad tigrised körmei közül s idezárlak dobogó szivemre! Igen, idezárlak, mert enyém leszel, enyém örökre! Eszembe jutott a levél, melyet már golyóbissá gyűrtem össze markomban. Rátekintek a czimre: „A rendőrfőnök urnák, Helyben. Nagyon sürgős.“ Ez utóbbi két szó háromszor aláhúzva, jó vastagon. Hirtelen egy újabb gondolat kapott meg, mely aztán végkép önkívületi állapotba hozott. Hátha én egy magamra szabadítanám meg azt a szép asszonyt! Mennyivel szebb volna s mennyivel regényesebb, ha egyedül vinném véghez e lovagi tettet! Fölszálltak képzeletem előtt a középkor romantikus alakjai, a nemes lovag, ki ezer veszély közül kiragadja szive hölgyét, ki százszor is koczkára teszi életét, hogy bírhassa őt! Oh is- I tenera, ha én is úgy tennék! Igen, meglesz! Mit nekem a rendőrfőnök, mit nekem az egész világ drabantja. Van két erős karom, meleg szivem, szilárd elhatározásom, ügy van, elmegyek s elhozom őt magamra — magamnak! A kapitány elutazik ma este s igy alkalom nyílik szándékom kiviteléhez. Különben, a milyen bolond egy állapot vett rajtam erőt, nem sokat bántam volna, ha otthon is marad. Egy gyer több akadály, ami volt az nekem, fölhevülésemben. Ott függött a falon egy öblös pisztoly, azon módon megtöltve, amint azt apám reám hagyta. Sohasem hittem, hogy még szükségem legyen rá. Igen, mert fegyver is kell, esetleges akadályok ellen. Védeszközöm nem a romantikus kard, vagy tőr, de ez is megteszi a magáét. Lelövök mindenkit, aki utamba áll. Ezzel a vérengző gondolattal vettem le a pisztolyt a szegről s betettem a zsebembe. Tervem készen volt. Éjjel, mikor már minden elcsöndesült, odalopózom a kertajtóhoz, melynek kulcsa nálam van. Nesztelenül átsuhanok a kénén, föl a lépcsőn, be a házba, karomba ragadom imádottarcat s azzal vissza. Aztán ide hozom őt szállásomra. Itt fog maradni, én pedig a küszöb elé állok a pisztolyommal s ha el akarják őt ragadni tőlem, csak holttestemen át juthatnak hozzá. Egyébre nem gondoltam, de hát mire is gondoltam volna? Magamon kívül valók a boldogságtól. Sietve elrendeztem mindent szobámban, hogy mentőt alkalmasabbá tegyem drága vendégem befogadására. Hoppe közben eszembe jut, hogy várjon jól választottam-e az időt tervemhez! Hátha a kapitányod nem akkorra várja a szabadítást, mikor én akarok oda menni! De íme, itt van a rendőrfönökhez czimzett levél. Hátha ez felvilágosítást nyújt. Gyorsan fölszakítom a borítékot s olvasom. Szegény asszony! Milyen megindítóan írja le kínos helyzetét! Milyen könyörögve kér segélyt! Kissé zavarosan fejezi ki magát, de lehet-e ily kedélyhangulatban gondosan írni! A levélben, mely még jobban tűzbe hozott, az utolsó két sor így hangzott: „Férjem utazik, éjfélkor várom megmentőimet. Az istenért, jöjjenek! Legszerencsétlenebb tisztelője Rehner Malvin.“ Ah, Malvin! Tehát Malvinnak hivják! Oh isteni név, mely magadban foglalod életem minden boldogságát. Igen, ott leszünk — az az ott leszek! Mikor ütni fog a kísértetek órája, megjelenik előtted szabaditód! Ha megölnek, sem tudnék számot adni arról, hogy mivel töltöttem az időt a mondott óráig. Csupán arra emlékezem, hogy egyszer csak ott találtam magamat a kertek mögött, amint keresem az ajtót, melyen be kell mennem. Zsebemben a pisztoly, kezemben a kulcs, a fejem, szívem lázban égett. A félhold halvány fénye világítá meg magános utamat, hát e késő órában senkivel sem találkozom. Jól megjegyzem az irányt, melyben a hátsó ajtónak kell lenni. Amint belepillantok a kerítéseken, egyszer a szemembe is ölült a holdvilágnál az ismerős folyosó. Ez az, mit keresek! Szívem majd kettészakadt, oly erősen vert, midőn betoltam a kulcsot a kertajtó rozsdás zárjába. Mintha meg is hökkentem volna egy kissé. De aztán eszembe jutott a szép kapitányáé, amint most pamlagára dőlve, sóváron várja szabaditóit. A habozás utolsó szikrája is kialudt keblemben s beléptem a kertbe. A toronyóra lassan kongatá a tizenkettőt s én óvatosan haladtam előre a széles uton. Szinte az épülethez értem már, midőn hirtelen fölmagasodik előttem egy bozontos alak. Mi az isten csodája ez! Meghátráltam s csak ekkor vevem észre, hogy a kutya van előttem, mely a délután úgy rám ijesztett. De most nem féltem tőle. No hisz az volna szép, hogy egy nyomorult állat rettent-ssen vissza boldogságom küszöbétől! — Félre, báró, az lilámból — szóltam kemény hangon — mert úgy hozzád vágom ezt a pisztolyt, hogy rögtön szörnyet halsz! Nem tudom, a fenyegetéstől-e, vagy TÁRCZA, a színfalak mögül. Különös egy világ az a kulisszák világai Az avatatlan, járatlan ember, aki ide belép s tanúja s zűrzavarnak, kapkodásnak, izgatottságnak, elveszti bele a fejét. Azt hiszi, hogy a regekor gigásai támadtak fel újból, mikor látja, hogy egy-egy szurtos ruhájú nekigyürközött férfiú egész erdőket, tengereket, menyből tokát, oszlopos termeket facsar ki helyéből, s azt gondolod, hogy ez a rengeteg ingó tömeg most mindjárt öszszetör téged s az egész színpadot, pedig az a férfiú olyan biztos kézzel viszi a helyére, mintha tollpehely volna. Itt fúrnak, kalapácsolnak, amott függönyöket, oszlopokat, csil- ; tárokat eregetnek le a „zsinórpadlások“ végtelen magasából, ketten-hárman a bútorzatot rendezik be, mások a gyertyákat gyújtják fel, amott az ügyelő, a színpad e „névtelen hőse“ rohan ide-tova, egyik öltözőből a másikba, egyik dekoratőrtől a másikhoz, lármáz, szid és kér mindenkit, a primadonnától kezdve a világítóig, csak hogy hamar készen legyenek. Ezsibajban, haosban csupán egy ember őrzi meg hidegvérét : a rendező, mint s. hajóskapitány, ki szilárdul állja meg helyét a hullámoktól irányt-vetett hajón. Ott áll a szinpad közepén és nyugodtan osztogatja rendeleteit mindenfelé, amit serény kezek villámgyorsan teljesítenek. Nincs az a katona, mely jobban ismerje a fegyelmet s pontosabb legyen, mint a szinpad e munkásai. A lárma lassanként elszűnik, a zűrzavar oszladoz, az ügyelő csöngettyűi megszólalnak, a színpadon megjelennek a szereplők, a rendező fölállítja az énekkart, hogy mentői festőibb képet nyújtson, most pillanatnyi csönd áll be, megcsendül az utolsó csöngettyűszó, a rendezőnek alig van annyi ideje, hogy pár gyors utasítás után kiugorjék a színpadról, melynek eddigi félhomályát egy percz alatt ragyogó világosság váltja föl s a függöny felgördül. A közönség pedig, mely a rövid szünetnek is türelmetlenül várta végét, nem is sejti, hogy e pár pillanat alatt minő fáradságos, izgalmas munkát végzett el az a pár férfiú, ki ott folytatja most foglalkozását a kulisszák mögött, látatlanul, taps nélkül, pedig ők is szolgálják Thaliát, Melpomenet, mégpedig ömlő verejtékkel. * „La file de Madame Angot.“ Belépsz a színpadra s az első, kivel találkozol, Larivodiére; ő a rendező is egyszersmind s hagyod megszólítás nélkül tovahaladni, mert jól tudod, hogy ő ilyenkor, mikor rendezői kötelességét teljesíti, se lát, se hall s ha nem vagy szereplő, ügyelő, dekor rátör, gépész, etc., hiába szólsz hozzá, nem felel. De amott közeledik a kis Angeliton, megszorítod a kezét gyöngén, nehogy a kézfehérítője reád is átragadjon; csak suttogva beszél, mert kíméli a hangját. Neki is, mint a legtöbb énekesnek, meg vannak a maga „óvatossági“ rendszabályai, melyek nélkül bizonyosan nem tudna énekelni. Szegény Rodolfi még tavaszkor is viselte egészen híressé vált, bundáját s nyaka mindig háromszor volt, körülfacsarva vastag shawl-lal. Odry mindennap megiszik egy-két üveg sínhont, hogy megőrizze hangja erejét. Bignioból este az utczán harapó-lógóval sem tudnál kivájni egy szót sem, mert úgy van meggyőződve, hogy ha az éjjeli levegő éri a torkát, vége a hangjának. Különben, hogy messze ne menjünk, ismerek egy opera-primadonnát, ki amikor énekel, a színfalak mögött egész előadás alatt csak jelekkel érteti meg magát, ami elég tiszteletreméltó öntartózkodás egy asszonytól, hangja érdekében. De térjünk vissza Ange Pitouhoz, aki suttogó bangon pár jó ötletet mond el neked, melyeknek ez a kis ember bővében van. Élénk beszélgetésbe bocsátkoztok, amíg egyszer csak szétriaszt egy fényesen öltözött, vígkedvű nősereg: Lange kisasszony hölgyei, kik az első csengettyűszóra a színpadra omlanak. Egészen elmerülsz a fodrok és uszályok e tengerébe, melyből midőn nagy bajjal kiúsztál, előtted áll maga Lange kis * * — 354 —