Hölgyfutár, 1877 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1877-11-22 / 47. szám

1877. Második évfolyam 47-ik szám Csütörtök, november 22. HÖLGYFUTÁR X---------------399----------------21 X------------399------------X J MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. ^ ELŐFIZETÉSI ÁRA : § Egész évre . . 6 írt — kr. I I Félévre .... 3 „ — „ I Évnegyedre . t frt 50 kr. I SZÉPIRODALMI HETILAP. FELELŐS SZERKESZTŐ: K. PAPP MIKLÓS. SZERKESZTŐSÉGI IRODA : ! LYCEUm NYOMDA. | i —— E Nem használható kéziratok nem küldetnek vissza, j Sag------------«e-- — % DALOK. i. Megírták azt a démonok, S áment mondott rá a pokol: Hogy egymásé ne lehessünk, Szivem neked bár mint hódol. Sorsunk az, mi annyi másnak, Elepelni örök vágyban; És majd egykor, ha sirt ásnak, Elaludni csöndben, lágyan. — S majd ha jön a végítélet, S minden halott újra ébred, Megkérdezni az istentől: Ügyünket mért nem vette tel!? ír. Most nem tudod, most nem érted, Milyen forrón égek ertted. Ifjú, szép vagy, mint egy Péri, Mosolyod egy világ kéri. — Hazug világ, futó álom, Könnyű himpor a virágon. . . — Majd, mikor én fekszem holtan. Tudod te meg, hogy ki voltam. — Midőn haza járó lelkem Bánatodhoz oda lebben, Reád hajlik, megvigasztal, S betölt égi, szent malaszttal. Midőn az ég, a föld, minden, Beszélni fog ember, isten. S bizonyságot tesznek róla: Hogy te vittél koporsóba. Szász Gere, dékkal ölte fel fekete frakkját, hogy ő most elmegy Várfalvynéhoz s kiönti előtte a szivét. Lehetetlen, hogy siket fülekre találjon. Az igaz, hogy ismeretségük még nem olyan régi, de e rövid idő alatt is már többszörös jelét tapasztala a szép özvegy rokonszenvének, mi fölbátoríthatta házassági ajánlattal lépni fel. Kopáry úr nem önhitt ember, de tart annyit magára, hogy bízott sikerében. Nagyobb aggodalmat keltett benne az, ami öltözködés közben jutott eszébe. Hisz az bizonyos, hogy Várfalvyné nagyon csinos asszony, gyönyörű szemei vannak s oly elragadóan tud mosolyogni picziny ajkaival, hogy az ember csak úgy melegszik bele... de végre is elég ez és csupán ez arra, hogy valakit nőül vegyünk? Kopáry úr pedig a fennebbi — mindenesetre figyelemreméltó —tulajdonságokon kivül még csak annyit tudott imádottjáról, hogy kitünően tánczolja a waltzert és czepperli-polkát, — no meg hogy rendkívül kedvesen tud elpletykálni barátnőiről s a pikánsabb hireket mindig első kézből adja tovább. Mindez persze igen mulattató, úgy egyszerű társalgás közben , de Kopáry úr azon férfiak közé tartozik, kik szeretnének ennél értékesebb előnyöket is fölfedezni leendő feleségüknél. Eddig nem gondolt még komolyan a nősülésre s így Várfalvynéval szemben még sohasem ment túl a szokásos „finom“ társalgás ürességein. Ezekből pedig nem lehet semmi mást kitudni, mint hogy milyen mértékben forog valakinek a nyelve — ok nélkül. Most azonban, az elhatározó perez előtt, föltette magában, hogy kissé mélyebb pillantást fog vetni a szép asszony lelkületébe. Még ha valami portékát vásárolunk is, előbb gondosan megvizsgáljuk, hogy jó-e, mennyivel óvatosabban kell kiismernünk azt, kivel egész életünket készülünk egybekötni! Denique, Kopáry úr megállapodott abban, hogy egy kis vallatás alá veszi Várfalvyné asszonyt, mielőtt megkérné kezét. Meg kell előbb tudnia körülményesen, hogy kit vesz el feleségül, s ha csalatkoznék Várfalvynéban, bármi nehéz szívvel is, de lemond róla. Az ő neje minden tekintetben okos, derék asszony kell hogy legyen. Ilyen elhatározással kopogtatott be Várfalvyné asszony lakásán. * * * Kopáry úr még sohasem látogatta meg délelőtt 11 órakor Várfalvyné asszonyt. Az eddigi három-négy alkalommal a délutáni órákban tette tiszteletét. Ő nagysága pompás reggeli pongyolában jött eléje. Arcza némi meglepetést mutatott. — Ah, ön az, édes Kopáry? Jó reggelt! jó reggelt! Kopáry úrnak mit volt tennie, mint visszakivánni, hogy: jó reggelt! . . . délelőtt 11 órakor. — Mi hozza önt ide ily szokatlan órában ? — Talán terhére vagyok, asszonyom ? Bocsásson meg. . . — Oh, legkevésbé sem! Biztosítom, hogy szívesen látott vendégem. Bizonyosan valami sürgős ügy — Kopáry úr kezdett zavarba jönni. — Megvallom, asszonyom, idejövetelem czélja egyszerű látogatás. — Ily kora reggel! Hahaha! De jó ötlet és tetszik nekem. Megrohanja a nőket, mikor még reggeli pongyolában vannak s épen toilette-asztalukhoz akarnak ülni. . . Mit, ön távozni készül? Dehogy bocsátom, önnek maradnia kell. Már csak merő büntetésből is ki kell ülnie legalább félórát. Kérem, foglaljon helyet. . . Ugyan ne szabódjék hát? Kopáry úr, látva, hogy nem épen alkalmatlan, le is ült egy székre, szemben az ifjú asszonynyal. Igéző pongyolájában szebb volt, mint valaha. — Újból is bocsánatot kell kérnem. Igazán fölérhettem volna észszel, hogy ilyenkor, délelőtt, kegyed házi dolgaival lehet elfoglalva. — Hogy érti ön ezt? — No a konyha. . . — Uram, csak felteszi rólam, hogy szakácsnőt tartok! — Kétségkívül, de. . . Várfalvyné asszony kissé sértődött hangon jegyzi meg: — Körülményeim megengedik, hogy apró házi bajokkal ne bíbelődjem! Különben is azt hiszem, ön nem azért jött, hogy a gastronómiából vizsgáztasson. Kopáry úr úgy gondolta, hogy e föltevésre egy szóval sem adott okot. És épen ezért hirtelen válaszold: — Oh, távolról sem! Egyébiránt meg vagyok győződve, hogy e picziny ujjak a habmérő kanál forgatásában sem szégyenítenék meg szép birtokosnőjüket. — E „picziny ujjak“-nak más rendeltetésük van! Például, látja ön, azt a hitezést, ott a pamlagon. Épen tegnap fejeztem be. EGY KIS VALLATÁS. Fortuniától. Kopáry úr kiválóan érdeklődik egy bájos ifjú özvegy iránt, kivel nemrég ismerkedett meg egy táncrestélyen. Meg is látogatta már néhányszor s Várfalvyné asszony nem fogadja épen közönyösen a csinos, gazdag ifjú udvarlását. Sőt a város társas köreiben széltében beszélik, hogy Kopáry legközelebbről megkéri a szép asszony kezét, ki bizonynyal nem vonakodik letenni özvegyi fátyolát, melyre különben sem látszik valami sokat tartani. És csakugyan Kopáry Lajos úr egy szép napon délelőtt 11 órakor azzal a szán MELLÉKLET AMAGYAR POLGAR“ 268-ik SZÁMÁHOZ.