Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-07-01 / 149. szám
S ah! látja e közönyt az elhagyott nő, S elkeseredve tör ki bánata : * * s „Sirjába szállt a férfiú, ki éltét Folyvást csak egy reménynek szentelő, De megcsaló őt biztató reménye : Nem jött megértve a világ felé. \ '// Pedig mint keble volt, nem oly mosolygó Fenn a csillagsugáros égi bolt; Nem lángolóbb a nap tüzes sugára — Miként e lélek érzeménye volt. Szivébe zárta az emberiséget S hő érzelemmel fogta ő körül; S mi jön jutalma? . . puszta, gyászos ínség, Melly maradékain van örökül. S midőn már sírba szállt az elhagyott szív , Csak akkor jött el a megismerés. De ah , mi volt ez ? egynéhány üres hang, Mi annyi kínt fedezni olly kevés ! De hisz feledve ez . . s most e szegény szív Feléd szent bizalommal közeleg. S ki hidegen taszítod el magadtól: Átkom reád te szívtelen tömeg! . . .“ És visszaindul . . . beköszönt szelíden A kunyhók egyszerű lakóinál; S hol egykor a költő dalát megérték: Özvegye ott részvétet is talál. S a nagy világtól elvonulva ott él Romlatlan szivü emberek között. . . . Kis szalmafödeles lakába újra Megnyugovás , szent béke költözött. Zádor. Női ostromállapot. 1. Egy nap Mödingben. (Folytatás.) Laxenburgban a park mindenesetre legszebb. — A császári kastély igen mindennapi épület; csak néhány festmény érdemel benne nagyobb figyelmet. — A miniatűr lovagvár pedig valóságos liliputikép, — kisszerű s paródiás másolata a hatalmas Ritterburgoknak. — Lovagvár egyhangú gyáva síkföldön tó közepén! ... Ki látott! ki hallott illyet ? — A Ritterburgnak hegytetőn, szirtfokon, vagy legalább is dombcsúcson kell sötétleni, és sasfészekként oda nőve lenni. A lovagvár belseje mindenesetre érdekesb, mint külsője. Belsejében sok dynasticus régiséget, és magyar dolgokra vonatkozó üvegbe égetett és másféle képeket látni. Én azonban mindezt már ismervén , ismétt látása mit sem mulattatott, — annálinkább, hogy bár számos volt a látogató társaság ... de a nők közt csak egy jóra való alak sem volt felfedezhető. Unalomból Mödlingbe tértem vissza ebédelni. A bécsi emberek egyéniségének legalább kilenc tizedrésze test, — és legfeljebb egy tizedrésze szellem , — és ez egy tizedrésznyi szellem is mindössze a bécsi bonmottokban ütögeti s fejezi ki magát . . . ismét arra szolgálván, hogy a kilenc tizedrész testnek némi villanyütéseket adjon az emésztés elősegélése végett. —A kilenc tizedrésznyi testiségből legalább hét tized a gyomorra esik. Az egész világtól jól tudott avult dolgot mondok, midőn azt említem meg, hogy a bécsi jólelkeknek napi első és utolsó gondolatjok és szívek bálványa: a rántott csirke zöldsalátával, és a habzó vagy gyöngyöző pohár. Ezek nélkül, kivált vasárnap bécsi embert ülve látni, rendkívüli esemény volna, és az illyen helyzet minden esetre élvezetesb, mint a rosz helyen találgatott időtlen rendőrség ellenes csevegés, mellyel Bécsben olly hamar szendén oktató virgást, vagy igen unalmas és néha még kellemetlen csörgéssel összeolvasztott porkolábi fogságot lehet kiérdemelni. — Mödlingben érkeztemkor már a nagy többség ebéd végén zajongott. — Én egyideig után útfélen egyetmást bámultam, mig nem ezt is elunván, a legcsinosb fogadóba betértem ebédelni. A pincér kellemesen rendezett étterem ajtaját nyitá meg előttem , de a mellyben már csak két nő üldögélt ; — és pedig nagy s kellemes meglepetésemre az omnibusbóli távol ismeretségem: a szép leány s társnéja. A leány beléptemmel rám tekintvén,— erősen elpirult, — és ez nekem igen hizelgett. Üdvözlöttem őket, s asztaluknál helyet foglaltam. A kik vasúton egy nap kétszer összetalálkoznak , — már ismerősként néznek egymásra. — Én is a velők már másodszor találkozó és igy ismerősök. — azonnal beléjök közöttem , és kivált az idősb nő úgy mutatkozott, — hogy erősen jó kedély hangulatban volt, igen iparkodott ékeskedni. — mihez a mint láttam, a mellette világitó csemegeborból szörpölgetett elmeélesítő hatásos segítséget szolgáltatott. — A leány társnője többször ismételt unszolása dacára is, a víznél s kávénál maradt. —Halálosan unalmas nap! itt ma olly kevés látogató van! — Nincs a ki mulattasson ! . . . Csúnyák, roszak és unalmasak ezek a bécsiek ! több gondjuk van a szeszes kanna emelgetésre, mint a nőkre! — szóla a nő és időszakonként kedélyesen tovább izelgeté édes borát. — Ön úgy e magyar? — tudakoló a leány nyájasan szemembe pillantván. — Igen épen onnan, a hol a televér magyarok teremnek — válaszolám. — Igazán? tudakoló szemeivel mérlegelve a nő. — Oh én a magyarokat mindig renden kívül szerettem. Azok a csókolni való huszárok! s azok a derék gránátosok ! . . . azok ám az emberek ... azok tudnak a nők körül járni! jaj be merész emberek ! Azok értenek jól a nők ostromlásához! Zuhatagként omlott a dicséret a magyarokra a villogó szemű nő szájából. — Ad azok a szép magyar gárdisták! milly gyönyörűek voltak! — sohajta a leány — kár hogy többé nincsenek!.. Mondják, hogy a honvédtisztek is nagyon szépek és szeretetre méltók voltak! . . . ugye ön is honvédtiszt volt? . . . tudakolá a leány szemeit rajtam édesdeden megnyugtatva. — Tán úgy nézek ki, hogy az lehettem volna ? — kérdem a hozzám mindinkább bizalmas leányt, s futólagosan megszorítani ölében nyugvó meleg jobbját. — Igen ! és ön elég bátor! — szóla a leány égő szemeit lesütve, s kis keze ujaim érintésére mint villanyütésre megrezzent. — Oh csak nincs szebb a huszárnál! éljenek a huszárok! — kiálta a nő poharát villantva. _ — És a honvédek is! — szóla szelíden szemembe pillantva a leány, és az én és saját poharába is bort töltvén mind hárman összekoccantottunk. — Én a honvédekről annyi sok szépet olvastam és hallottam — hogy látatlanul is szeretnem kelle őket, — jegyzé meg bizalmas szendeséggel a leány. — Bravó! Így van jól! most már jól mulatom magamat, — hiába a nő egész élvezettel , — és közakarattal a legnagyobb derültséggel beszélgettünk és nevetkeztünk. — Mit fognak a mai szép délután tenni ? — tudakolom hölgyeimet. — Sétálni megyünk! —válaszola a nő. — — És ön ? — kérdi- halkal tőlem a leány. —• Ön mellett maradok, ha megengedi ! — válaszolám szemébe tekintvén és felém nyújtott jobbját gyöngén megszorítván. — Ön igen kegyes! — és szives viszontkézszoritás vala a leány felelete. Felöltözvén a nők. — elindultunk a sétaútra . . . Mödling vidéke Bécs környékének legbájobb szaka. — Mödling az emberi szorgalomtól nyájasan virulóvá alakított völgy-, torkolatban terül ki sötét erdőségtől takart s terméketlen szirt hegyek közé ágyalva. —Előtte mosolygó falvakkal behintett gyönge domborodásokkal hullámzó síkság terül ki; — megette pedig vidám kastélyokkal, nyári lakokkal és romokkal hímezett hegygerincek ágadzanak el. Mödling megett hasad be a gyönyörű Brühl nevű völgy, — mellynek torkolatánál mindjárt a Mödling vár méla romja tekintget alá egy szirtfok zöld bokrai közöl. Én hölgyeimmel a Brühl völgybe indultam. Legelsőbb a Mödling végén emelkedő öreg templomba néztünk be, — de itt hajdoló gyermeknél egyebet nem találtunk. Tovább haladva a Mödlinggel érintkező Klausen falu megött már a kedves Brühlben voltunk a mödlingi rom aljában. A Brühl úgy emlékezem: Lichtenstein féle birtok, s hegy völgy egyetlen gyönyörű nagy angol kertté van rendezve, mellyet keleti fg felől kecses virágos kertek