Hölgyfutár, 1861. január-június (12. évfolyam, 1-78. szám)

1861-01-01 / 1. szám

Izabelláról, ki mint leány oly nagy lármát csinált, és tetszve, ara­tott, s kinek jelen nem léte minden alkalommal igen föltűnő volt. Később azonban mint mindent, úgy őt is elfelejték; helyét mások válták föl. Szépségére alig emlékezik már valaki, s végre még azt is egészen részvét nélkül hallak, ha olykor hire jött, hogy az egykor anyira imádott Izabella szenved, és szerencsétlen, férjének vad, durva és féltékeny bánásmódja miatt. Ez idő óta két év telt el, s az öreg Dumont, ki az udvarnál igen ismert, tisztelt s a császár által is szeretett egyén, s egykor a hadseregben őrnagy volt, meghalt, s temetésén, mint egyetlen leá­nya, Izabella is megjelent. " Most újra látták őt az ismerősöddé mily nagy változás volt az utósó búcsú és az első találkozás között. Már maga a helyzet is nagyon különbözött. Akkor esküvő volt, most temetés. Ott menyasszonyi fátyollal, itt gyászruhában látták. — Akkor, mint viruló hajadon vált el tőlük, most mint átlátszó megtört, beteges alak jelent meg ismerői között. — Minő változás! —mondák mindnyájan. Jóakarói szánakozva néztek reá, ellenségei és azon néhány anya és leány pedig, kiket Izabella jelenlétében soha sem vettek azelőtt észre,­­ álliták : most látszik csak e hervadt arcon, hogy vonásai nem voltak sohava­­lódi szépek. A szegény fiatal asszony mind e beszédekről nem tudva semmit, s nem is törődve senkivel, egészen fájdalmának adta át magát, öreg apja koporsójánál, kinek halála után oly elhagyatva állt e világon. A temetés este hat órakor nagy pompával ment végbe. A szer­tartáson a Dumont-ház minden ismerője jelen volt, s a legnagyobb rész kikísérte a koporsót a temetőig. Azonban a fiatal hölgyek és férfiak természetesen nem voltak a kisérök között, mert az­nap épen nagy társaságot rendezének a Bou­­lognei erdőben, honnét senki sem maradhatott el,­­ e fiatal világ tit­kon nyugtalankodni és türelmetlenkedni kezde a hosszú temetési szertartás miatt, pedig e nyugtalankodók között, ha Izabella csak egy percre is fölvetendő szemeit, ott látta volna egykori imádóinak mindegyikét. ------- De ki veheti rá azt rész néven ! -Azóta két egész év telt el, s két év­latt mindenkinek új érdekei támadnak, s a­mi legfőbb, ez idő alatt a szép Izabellából halvány, beteges nő lett. Lassan haladt a menet a hosszú „rue de la Roquette“n végig, s mire a Pére la chaise-i temetőhöz ért, a nap régen lement, s a szo­morú hely még leverőbben hatott Izabellára az esti homályban. Midőn a koporsó a kriptában volt, s Izabella még mindig fáj­dalmába merülve térdelt annak rácsozott ajtajánál, az ismerősök nem akarva bánatában zavarni, egymásután kocsikra ültek és eltávoztak. Néhány perc múlva, midőn az utosó kocsi is elhajtott, Izabella fölemelő kezeibe rejtett arcát, s majdnem borzadva látta, hogy egye­­j dlil van. Kocsija és cselédsége a temető kapujánál várták őt , s neki a hosszú utat odáig egyedül kellett megtenni a fél­homályban, a szám­talan kripta és síremlék között, melyeket izgatottságában könnyes szemeivel mind egy-egy sírból kelt fehér alaknak képzelt. Azonban midőn fölemelkedett és megindult, lépteket hallott, és egy ismerős hang üté meg füleit, fejét örvendve fordítá feléje. — Engedje, hogy kocsijához vezessem, grófné, — szólt az oda lépő férfi­alak, ki az egész idő alatt távolról összefont karokkal, és résztvevő tekintettel állt az imádkozó hölgy háta mögött. — Ön az Laurent? Ön most is a régi jó, résztvevő barát. —­ szólt meghatott, reszkető hangon Izabella, s a férfi karjába ölte kezét. A kocsihoz értek. Némán, szó nélkül tevék az egész utat, s a fiatal férfi gyöngé­den emelé a reszkető alakot a kocsiba. — Isten önnel Laurent,— kiálta Izabella, kezét az ablakon kinyújtva. — én holnap elutazom. Az ifju némán voná ajkához a nyújtott kezet, s a kocsi elro­bogott. — Szegény asszony! — m­ondá az ifjú, mialatt saját fogatába lépett, s menetközben gyakran kihajolva tekintett az előtte nem mesz­­sze haladó kocsi után. III. Ismét két év telt el, s az ostendei fürdőből őszkor megtért pá­­risiak ismét csak Dumont Izabelláról, Dubois grófnéről beszéltek. Azt, hogy Dubois egy év előtt meghalt,­­­­ogy nejéből, kiről semmit sem hallottak az utolsó C­litt, vagy hol és miként tölti napjait, senki sem gyám. Most azonban újra emlegetni kezdék nevét. A farsangra és téli évszakra Párisban összegy egy része a nyáron Ostendében időzve, Izabellá­— Ismét a régi é , a régi szép, a régi bál egymásnak, s kifogyhatlanok valának dicséretéb­­enig Saint-Dermainben megnyíltak a Dubois-ház táblái, s a kapuba kiálló cselédség, s az udvaron sár­gás tudaták, hogy a grófnő a telet Párisban szándékoz» Ez igen örvendetes hir volt az ismerős körökre nézv«, gyásza kitelt. Ostendében látták, hogy életkedve, egészsége vissza, sőt hogy múlatni is szeret, s mi kellett több, hogy megjelenése ör­vendetes és érdekes legyen. Barátjai, kik némi összeköttetésben maradtak távollétében is vele, sietének fölkeresni őt, ellenségei, kik közt legtöbb volt termé­szetesen a fiatal nő, leány és mama , előre szólni kezdői pompa, és könnyelmű életért, melyet gyanitának, hogy ű­zni fog, ’ minden’ eszköze meglévőn az élet e három jó és rész oldalához. Azonban bármint képzelődének is a gazdag özvegy fényűzésé­ről, nem­ bírták eléggé csudálni a pompát, melylyel a grófnő magát körül véve. Fogatai a legszebbek voltak. Öltözéke pompás, ízletes és szép­sége által elragadó; háza nyílt, estélyes tündéri fénynyel rendez­­ték, s mindenkin látszott, hogy a szenvedés és bánattelt évekért kárpótlást akar magának szerezni. Arcának friss színe, szemeinek ragyogása és termetének kerek­­dedsége újra visszatért. Magas, nyúlánk alakja bájoló volt az ará­nyos felidelttég mellett, s ha szép és kedves volt az egykor ábrándos halvány ifjú lány, úgy most ezerszer inkább elragadónak találhatók a vidám, élénk, kissé tán kacér, elfogulatlan és mindenki iránt lekö­telező modorú özvegynőt. Huszonegy évvel belátta, hogy nagyon fiatal még arra, miként egyedül s a viág ítéletétől menten jelenhessék meg a társaságokban, és fogadja magánál ismerőseit. Egy távoli rokonát kérte tehát magá­hoz, ki egy koni nagybátya volt. Ennek védelme alatt minden rága­lomnak elejét vtte. Vidám, taps és gondtalan életet folytatott, de a legszorosab határokat is anyjra megtartá maga körül,hogy a közvélemény eleinté­ még csak egyetlen udvarlót sem tuda megnevezni , kit kegyei vagy rokonszenve a töknek fölébe emelt volna. Egyedül marquis Laurent volt az, kit titkon gyanítanak, hogy Izabella szerelmét bírja. Ez azonban sok gyanú volt, minden alapos ok, vagy bizonyos kutforrás nélkül, mrt a grófné soha sem mutatott a világ előtt több rokonszenvet a szép fiatal és veszélyesnek ismert udvarló, mint kö­rének bármelyik fia ül férfia iránt. Modora egyfor nem barátságos, de érzelmei úgy látszott halva, és mélyen temetve velük. Soha sem látták őt másnak. Soha sem nyugtalan, zavart, vagy túlságos ingnak, s az örökös egyforma ke­délyhangulat a közönyöségnek egyik legfőbb jele. Lassankint azonban beszélni kezdenek Laurent marquis sze­relméről, ki a grófné miat, elhanyagolja régi ismerőit, a leányokat kik már Laurentnénak Ették magukat, s az asszonyokat, kik meg­szokván őt maguk körül lőni, Izabellát szivük mélyéből gyűlölék. Ha a hírhedt szépségi nő kikocsizott, az utcai közönség Lau­­rentet megszokta kocsija melett lovagolva látni. Ha színházba ment, a marqnis páholyának rendes látogatója volt. A boulevardsokon veje sétált, s házánál naponkinti látogatónak tartatott. Mi kellett több, hogy a­, egész világ eleintén csak Laurent sze­relméről, lassankint azonban Izabella vonzalmairól is beszéljem S egész Páris — e titok és kalandok hazája, — a tél vége felé már ko­moly viszonyról regélt a grófné és Laurent között. — De miért nem veszi m­ás ? kérdék egymástól, midőn mint hitték, már leánykorában szerette őt. S miért húzzák halasztják a házasságot oly sokáig, midőn semmi gát, semmi körülmény nem pa­rancsolja a várakozást. (Folytatása következik.)

Next