Hölgyfutár, 1862. január-június (13. évfolyam, 1-77. szám)
1862-01-02 / 1. szám
Kopogtattak. — Szabad. Ilyen testi és lelki állapotban szívesen látott vendég még a halál is. Éva asszony nyitott a szobámba. Nevezetes egyéniség a restauratio korából. Asszony, ki soha sem hódított, de azért három férjjel rendelkezett húsz éven keresztül, még pedig oly szeretetreméltó modorban, hogy mind a hármat meggyilkolta a nélkül, hogy bepöröltethetett volna. — Emlékszik-e még Évára ? — Évára, az emberi nemzet ősanyjára ! ? Minő kérdés ez, Éva asszony ? — Bolondos, nem az Ádám feleségére, hanem reám ! — Mindig, valahányszor a múlandóságról gondolkodom. — Úm, minő udvarias! hát én s a múlandóság ugyanazon értelmet képviseljük? — Oh nem! hanem ön a régi jó napokat képviseli, melyek elmúltak. — Megengedi ön, hogy a régi jó napokról beszélgessek? — Asszonyom, ön kigyógyit engemet. — Engedelmével egy széket elfoglalok s leülök. — Akár hármat egyszerre. Üljön le a pamlagra, tegye lábait a székre, fejét a quadrobra. — Csak kitetszik a humorista! — Voltam. Kanpach megkedvelteté velem a tragoediát, s azóta csak Hamletekkel barátkozom. — Nekem igen szép s érdekes fiatalságom volt. — Elhiszem! —• Szüleim éber szemekkel őrködtek felettem. — Látszik. — Még a kertbe sem eresztettek egyedül. — Talán féltek, hogy éretlenül szedi le a malancki almát ? — Megint humorizál!— A pusztítás tragoedia. Már húsz éves voltam, mikor anyám pirulva beszélte, hogy atyám nem merte személyesen megkérni, hanem levélben kérte meg. Első kérőm is igy tett, levélben kérte meg kezemet. — Káposzta-levélben ? — Menjen ön! önnel nem lehet komoly dologról beszélni. — Igazsága van ! A házasság komoly dolog. — Atyám három nap gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. — Az idő adja a legjobb tanácsot! — Hatodnap megjelent! — Kicsoda ? •— Ó, a vőlegény ! — A megjelenés után három év múlva megesküdtünk. — Csodálatos! — Hogy megesküdtünk ? — Nem ! Az csodálatosabb, ha az ember úgy házasodik, hogy meg nem esküszik, hanem az csodálatos, hogy bájai enyi türelmet engedtek. — Szüleim akarták ! ki akarták tökéletesen ismerni erkölcsét, hajlamait s tulajdonait. — Persze a tűzpróbát kiállotta? — Megengedtetett, hogy férjemmé jön. Rövid ideig boldogíthatott e nemes szív. Esküvőnk harmadik hetében meghalálozott. Ah! — Ő boldog már. Oh! . — Egy egész évig gyászoltam a feledhetlent. — Untig elég. Vannak ugyan, kik tiz évig is gyászolnak. — Én is Örömest gyászoltam volna feledhetlen Andrásomat, de jött egy másik. . . — Halál ? — Nem, élet! Egy másik kérő. Ez már világiabb volt, személyesen fedezte fel érzelmeit. — A fakmerő! — Épen nem! A lehető legszerényebben adta érzésemre, hogy irántam forrón érez, hogy boldog csak általam lehet. — S Éva megszánta Ádámot? — Találta Ádámot! Képzelje, ő Ádám volt. — Paradicsom s kígyó nélkül? — Paradicsommal kígyó nélkül! — Szüleim már régebben ismerték, lágyon solid ember volt. Első neje a karjai közt halt meg. — Lágy párnám a szerelemnek. — Megesküdtünk! — Mindketten másodszor. — Szegény Ádám, ő csak másodszor. Négy évig úgy éltünk mint barát és szerető. Az ötödik évben — ha, jól emlékszem,épen Donát napján, egy bordó vörös bort emelve a szekérről, és megszakadt. — Se megszakadással szétszakadt szerelmük rózsalánca is. — Nem! még három hétig szenvedett. Ha látta volna e békés szenvedőt! — Örülök, hogy nem láttam. Én igen érzékeny vagyok. — De hát én! . . . Bánatomban 10 napig nem ettem egyebet keménymagos levesnél. Én fogtam be szemeit. Mindenét nekem testálta, rokonai még most is átkoznak. — Elég, ha Adám áldja. A sok áldás ép úgy megterhelheti az embert, mint a sok átok. — A temetésén négyszer ájultam el. — Az még megjárja , én láttam egy fodrásznét, ki ötször elájult, még pedig térdig érő sárban. — Engem mindanyiszor szüleim karoltak fel. Különben is igen szép, tiszta és száraz őszi délután volt. — Az még szerencse !— Szegény Ádámomat az égiek is szerették. — Élete és kimúlása is azt tanúsítja. — Ismét felöltöttem gyászomat. — Minő szerencse! újat sem kellett csináltatni. — Csak fátyolt vettem újat, a ruhát, kalapot s főkötőt kitisztittattam. — Ugyan menyibe került a tisztítás? — Ha jól emlékezem, valami hét bankó forintba. — Minő különbség az akkori, és a mostani árak között! — Hiszen angyalom! most rablók a kereskedők. Tudja-e menynyiért vettünk atyusomnak akkor egy csurapét? — Képzelem. . . — Hatvan bankó forintért. Most egy olyan csurapé 100 osztrák forint. Ilyenekbe kellene a kormányoknak beleszólani, s ilyenekről kellene a lapoknak vezércikkezni. — Beszélik, hogy a „Közérdek“ című új lap kizárólag az árszabásokkal foglalkozand. — Na arra azonnal praenumerálok. Váljon drága lesz ? — Lehetlen, hogy drága legyen. Hiszen most a lapokat csaknem ingyen adják. Versenyeznek az olcsóságban, s ha így megy, maholnap elérhetjük, hogy nem csak a csurapé árát szállítják le, hanem műmellékletül még egy csarapét is adnak. — Ön már megint tréfálkodik. Feledhetlen Ádámom halála után eltökéltem, hogy özvegy maradok. — Minő feláldozás egy elte tavaszán lévő asszonytól! — Melyik kort nevezik élet-tavasznak? — A 16 évtől a 45-ig terjedő éveket, de csak az asszonyoknál; náluk a tavasz igen hosszú, mint Pyraeusben. — S a férfiaknál ? — Azoknál igen rövid a tavasz; a nyár ellenben igen hosszú, kivált ha nősülnek ; akkor folytonosan melegük van. — Három egész évig hordtam a fátyolt Adámomért. — Bizony megérdemelte. Olyan testamentomért és testamentum után gyászolhat az ember egész életében. — Bocsánat, de nem érdekből gyászoltam, hanem érzésből. — Én elhiszem. — Ádámot ez életben soha sem fogom feledni. — Meglehet, ő a másikban sem Éva asszonyt. — Meglehet. Gáspár harminckilenc éves koromban talált érdekesnek. — Van olyan ízlés is. Hány ember van, ki inkább szereti a gyümölcsös őszt, mint a virágos tavaszt. — Gáspár azt mondta, neki eszes nő kell. — Boldog Gáspár! — feltalálta, akit keresett. — Háromszor adtam neki kosarat. 2