Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)

1864-07-02 / 1. szám

XV. ÉVI FOLYAM. _ Árt is annak valami! Legfölebb, ha még sokáig megyünk, a lábam kopik el, minek gyászos következménye az lesz, hogy én nem tudom a verseimet lábra szedni, kelendőség tekintetében nem tud­nak ezek lábra kelni, s én a nyomatási költségekből nem birok kilábalni. — Nézd, mily gyönyörű itt a nap nyug­vása . . . _Gyönyörűbb lesz az enyém. Még te is megkivánod tőlem. _Hogy megaranyozza a hegyeket! _Szedd le az aranyakat azokról, most jó magas az agrója. — De hát épen nem szereted a termé­szet szépségeit ? — Nem hat reám többé semmi. A köl­tészet az én világom, ott érzem jól csak magamat, meg tanálatok, hol barátként, fiú­ként szerettek mindannyian. A falu házai egyszerre előtűntek a bük­­kök közül. Alfréd nagyot kurjantott örö­mében s megkettőztette lépteit, mig K­ha­­mér elmosolyodott cimborája vidorságán, s rámutatott egy szürkére festett úri épü­letre, melynek ablakai ki voltak vilá­gítva. — Már várnak reánk! Előzzük meg őket. A terem, melyben a család jelenleg együtt van, középkori nagy lovagi szobá­hoz hasonló, goth ablakokkal, elbarnult festésű falakkal, hangosan dobbanó pado­zattal. A figyelmes szemlélő azonban köny­­nyen észrevehet a teremben valami ke­resetlen újabbkori csínt, mely arról tanús­kodik, hogy jó gazdasszony, tapintatos nő van a háznál. Az ősi buzogányos, sastollas arcképek keretestől már javításon mentek keresztül, s ha ezelőtt úgy néztek alá az ivadékra, mintha nem tetszenék nekik a mindinkább divatba jövő henye elpuhult­­ság, s e végett nagyot akarnának suhinta­ni azzal a tapasztalt, sok világot látott ötven fontos buzogány­nyal, s most szelíden férfias mosolylyal bámulják az unokákat, mintha önmeggyőződésüket akarnák tud­­tul adni: „mi karddal, ti észszel, szorga­lommal!“ A kandalló is régi kinézésű; úgy látszik maradványa a harcias s vadászi élveket kereső lovagkornak, az is szelidebb s ba­rátságosabb külsővel kínálkozik. A rozs­­dáktól megtisztult előrácsozata ölelkező színes angyalokból áll, párkányzatán apró csecsebecsék, gypsz-, porcellán-hősök, ma­darak, a melegtől mozgatásba hozható alakzatok. A kandalló tetején egy nyájas porcellán matróna ül, ölébe vonva bábu­val játszó kisded unokáját, s mindkettő oly barátságosan integet; szinte kedve vol­na az embernek azt kívánni, vajha meg­­elevenülnének s ne hagynák kiveszni azo­kat az igaz magyar nőket. Ezt kívánni kedve volna, ha megteste­sülve nem látna két nőt ott azon előttük ringó támlányban ülve s női munkákkal foglalkozva. Az egyik a házi nő, szép fehér fürtök­kel, még mindig hatásos fekete szemekkel eleven piros arccal, melyen a redők nem az évek, hanem a nyugodt táplálkozásból eredt tiszta kövérség jelvényei. Ajkai, melyekkel azelőtt igen sok fiatal embert magához láncolni bírt, még mindig mosolyra állnak és sohasem látszanak haragudni. Szeret beszélni folytonosan, de sohasem az untatás rovására, rendesen a hajadon korabeli mulatságokat rajzolja, mikor if­jak és lányok valóban becsülték egymást és a szülőknek sohasem volt okuk panasz­kodni, ha a játszó sereg egymással csóko­­lódzott; mert míg a csókot a legtisztább szív adta és vette, mert mig pajkoskodtak, nem ismerve e szót „álcázott udvariasság“, addig oly ártatlan volt mindenik s azt hitte, hogy elég boldogság ez a szívnek, ha tudja azt, hogy szerettetik. A tisztes házinő kifogyhatatlan volt az ilyféle ese­mények érdekes festésében. A másik fiatal, halvány menyecske bá­natos, epedő,nefelejts-szemü, kigyódzó szőke fürtökkel s kedves, nagyon kedves kiné­zéssel! Oly kedves, oly szeretetreméltó, hogy az ember az első látásra megdobbanni érzi szivét s édes aggodalommal gondolja magában: „miért lehetené oly halovány?“. És utánna gondolja: „e nő szerencsétlen, nekem őt boldoggá kell tennem!“ A házi­nő mulatságos elbeszélésein hallgatni lát­szik ugyan, de arca elárulja, hogy nem mulat rajta, sőt ez tán terhére van. Néha­­néha fölveti nagy, lélekbódító kék sze­meit, mintha mondaná: — „Folytasd csak, én majd figyelek!“ pedig tudja Isten, szi­ve lelke, gondolata merre szárnyal! A házinő most azt hozza elő neki, hogy vendégük is van; tegnap érkezett Kolozs­várról, csinos küsejü fiatal ember; most künn vannak Tihamérral vadászni; nagyon mulatságos, müvelt, eleven fiú. Talán is­­merni is fogod híréből: Zellei Alfréd kez­dő író. A menyecske halvány arca elpirult e név hallatára, s óvatosan tekint a kan­dalló másik oldalára, hol a házigazda első­szülött fiával, ki a halvány szép asszony­nak férje, nagy lármával piquetiroztak. — No lám apám, előbb is megnézted a scartot, most meg azt állítod, hogy: quin­­ted van, pedig itt van nálam a euro tizes. Én nem játszom, ha te így rá akarsz szedni. — Hát ne játszszál. Velem nem szeretsz játszani, mert pénzt, tudod jól, hogy nem nyerhetsz tőlem. Volna csak itt a te kártya-compániád, akkor hiszem nem szól­nál egy szót sem. Úgy látom én, hogy apád mulatsága te előtted semmi, de a te sze­szélyed előbbvaló annál. Igen jól van minden. De azt mondom én neked, hogy ha te szeszélyeidnek nem fogsz tudni paran­csolni, akkor magadat okozd, ha dolgaid nem úgy fognak folyni, a­hogy te azt ma­gadnak óhajtanád. Ily szeszélyekkel tönk­re teszed magadat s boldogságodat. Egész nap alszol, vagy ha nem alszol is, legalább hallgatásoddal ezt mutatod, mintha örökös álmatlanság környezne. Aztán nődet is, azt a kedves kis teremtést egészen elha­nyagolod ; hallom, hogy néha egy hétig sem mutatod magad előtte. Tudod-e, mi lesz ennek a következése? Az ifjú közbeszólt, hevesen, indulatosan : — Jól van apám, csak leckéztess, ijeszt­gess. Mondd ki nyíltan, hogy nem sokára el­­pazarlom mindenemet, nem meghidegül irán­tam, s odafordul majd ahhoz, ki melegebb szívvel közeledik feléje. Mondd ki,hogy mind­ezt megérdemlem azért, hogy nem ülök mindig odahaza, nem segítek a feleségem­nek papucsot hímezni, nem megyek vele karonfogva a birkák közé. Jövendöld már egyúttal azt is, hogy nem­sokára két­ségbeesem, talán főbe is lövöm magamat, mert férfiú vagyok. — Engedj meg édes fiam, de épen az nem vagy! — mondá az öreg úr kissé ne­heztelve. — Legyen kívánságod szerint az is, vi­tasd el tőlem a férfiasságot. Én tudom, hogy mit teszek, azt is tudom, hogy jól te­szem, s végre is, nekem nem parancsol s nem is parancsolhat senki. Az öreg úr nem jött ki türelméből. Atyai intéseket adott fiának, hivatkozott az ő ifjú korára. Előhozta a világtörténelmet, példákat keresett elő az emberekről. Idé­zett egy pár arany mondatot az ókori bölcsek műveiből. Áttért a politikára s na­gyot bólintott fejével, mintegy jelezve, a miért ily ügyesen bírja fiát a jó útra térí­teni. Az ifjú anya a jószivü leckéztetést s a tárgybai mélyebb beleereszkedést is ki akar­va kerülni, összerakta a kártyát s félmo­­solylyal szólt: — Elég lesz ebből ennyi, apám. A­mint látom, úgy sem nyerünk egymástól egye­bet, mint neheztelést. Azt pedig köszönöm. — Azzal felkelt az asztal mellől, s oda húzód­va neje háta mögé, rá­könyökölt a szék támlányára, s hideg udvariassággal tuda­kozódott a társalgás tárgyáról. — A mama egy fiatal íróról beszélt, ki ma vendégünk leend. —Tihamér öcséddel vannak vadászaton. — Ismerem, iskolatársam volt, s ha hű maradt, most is jó barátom. — Leontin nagyon kiváncsi őt látni,— ve­­té közbe az anya, —mint állítja, olvasott is már tőle,s szép érzelemmel irt munkájaiért nagyon kedveli. — Aztán bele ne szeress, Leontin lelkem ! Az ily poéta-féle emberek az első pillanat­ra mind a szerelem leghűbb lovagjaiul tűn­nek fel, pedig nem egyebek egy fényes szárnyú pillangónál. Mit híszesz édesem? — Egy piros szalagot kettőnk számára. — Minek az? — Hogy csak annyira távozhass tőlem, mennyire e szalag engedi. Leontin mosolyogva mondá e szavakat, bár látszott arcáról, hogy nagyon könnyen áll nála a sirás e pillanatban. A férj látta azt s a mondás is nagyon érzékeny oldalán találta, nagyot dobban­tott lábával, s haragosan mormogá: — Mindig a régi nóta! Azzal ott hagyta nejét, kinek szemei­ből kicsordultak a könyek, s ment ki a fo­lyosóra honnét a megérkezett vadászok ro­baja hangzók. Az öreg ur is kisietett utána s joviálás legénykedéssel csapott Alfréd tenyerébe, s örült neki, hogy úgy elfáradott. —«3° 2 MÁSODIK FÉLÉV.

Next