Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-05-28 / 121. szám

urambátyám rémségesen meg van csípve,­­ meg van pedig azért csípve , mert igen jól tudom , miszerint ha Bormegisza úrnak hét lelke volna, a hét közöl csak egyet sem reskiroz­­na párbajra. Haza érvén , legelső gondom volt az órát meg­nézni: épen két óra volt. Még négy óra van tehát urambátyám életéből, gondolom, s kényelmesen ebédhez ültem , s utána pipára gyűjték. Mintegy öt óra lehetett délután , midőn min­den gond nélkül a legkérelmesebben heverésztem pamlago­­mon, s egyszerre az ajtó, a nélkül hogy csak egy árva el­haló kopogás is hallatszott volna, — fölnyilik s beront uram­bátyám. „A keserű halálodat gyerek! — kiálta az öreg, — meg akarsz már ölni, vagy mi ?“ „Tőlem ne igen féljen urambátyám , — mondám egész nyugalommal, — én meg nem ölöm, hacsak Box úr meg nem öli.“ „Ne bolondozz öcsém. Lásd milly szép mező nyílik most mindjárt vitézséged kitüntetésére. Eredj, eredj öcsém, vágd agyon azt az angjust, hogy veszett volna országában.‘‘ „De bizony csak vágja azt agyon urambátyám.“ „Ej, nem vagyok én már arra való öcsém. Ilyen gye­rekembernek való az csak, mint te vagy.“ „Áll tehát a föltét, vagy nem ? kérdem rövid szünet után: — ha áll, úgy mondtam már, isten neki, elvégzem vele én.“ — Bormegisza úr gondolkozott, s gyors lépésekkel kezde föl és alá járni a szobában. Sokáig tűnődött, sokáig gondolkozott, és az idő gyorsan repült. „Nekem adja hát urambátyám a leányát ?“ „Nem ! nem öcsém ! inkább megvívok én... akarom mondani, inkább kérj akármi egyebet, de a leányom már a másé!“ „Tehát tessék készülni, — mondom hidegen , — ne­hogy elkésvén, várakozni legyen kénytelen Box úr. Az an­golok igen pontosak, s különösen — tevém utána — külö­nösen jó vívók.“ •— Urambátyám homlokára kikönyököltek a veríték­­csöppek. — „Hány óra ?“ — kiáltó desperálva. „Félhatra .“ — mondám , zsebórámat előmutatva. — „Félhatra ? ! siet az az óra ! állítsd meg öcsém , siet az az óra!“ „Dehogy siet. Egyébiránt ha Józsue volnék, még a napot is megállítanám urambátyám kedvéért, de az órámat most az egyszer nem rontom el. Tegnap fizettem értte , hogy megigazították.“ „Félhatra ! tehát még félóra és .. . Elakadt Bormegisza úr torkán a hang. Nem volt annyi lelke, hogy ki merte volna mondani, félóra múlva mi történhetik vele. ” „Elfogadja tehát — kérdem — elfogadja a föltételt ? az idő repül, még most jókor, válasszon hamar : entwe­der, oder!“ — Urambátyám azon az utón látszék lenni, melly egye­­sen a kétségbeeséshez vezet. Kinos küzdelmeiben már nem tudott egyebet tenni, mint kezével pödörte , fogával meg rágta a bajuszát. Végre egy elhatározó lelkiharc után, föl­nyitotta a száját s nekikeseredett hangon szólt: „Legyen! legyen meg hát öcsém! vágd ketté azt az anglust, aztán — aztán isten nevében, vigyen az ördög ben­neteket leányommal együtt!“ „Kezet rá urambátyám ! Mari húgom tehát az enyém.“ ,,Tied—tied, csak menj minél elébb a szemem elöl.“ „Kezét urambátyám.“ — Az öreg kezét nyújtá. „Ej, nem elég , — mondám : — esküdjék , hogy sza­vát vissza nem húzza.“ — Urambátyám habozni látszék, végre rám rivalko­­dott: „Nem esküszöm az apád lelkének sem. Elég, ha sza­vamat adtam.“ „Csak annyit mondjon hát urambátyám , hogy : kifoly­hat a szeme , ha megmásolja ?“ „A keserű halálodat! ki ne végy a vénámból!“ „Kifolyhat hát a szeme! urambátyám , ha ? ..“ „Folyjon ki hát, csak ne etesd velem tovább a mér­get !“ „Urambátyámnak a szeme ?“ „Az enyém — az enyém! csak lódulj mert bizony még bajba keversz , ha elkésel.“ „Csak még egyet. Mivel vívunk?“ „Pisztollyal. Az anglus megígérte , hogy visz magával annyit, hogy hárman is meglőhetitek magatokat.“ „S hol lesz a hely ?“ „Künn a kis erdő szélén.“ „Jó , tehát megyek ... de igaz ! hogyan kell vele be­szélni ?“ „Hogyan ? hát... de persze te nem tudsz angolul..“ „Dehogynem, — akár soha egy szót se szóljak.“ „Beszélj vele hát ha tudsz tótul. Az ollyan universális nyelv­ jártában keltében rá ragadhatott valahol. Egyébiránt én németül lármáztam vele, próbáld meg majd, hátha te is tudsz németül.“ „Jó. — Csak még egyet, s ki lesz a segédem?“ „Ki lesz a segéded ! mit kérded azt tőlem! hát — sen­ki , senki! vagy a legjobb esetben , maga az ur isten !“ „Nagyon jó! tehát segédem önnel édes uram­bátyám.“ Beöthy László. (Vége köv.) Túlvilág! levelek. XII. Szerelemcsillag, sept. 28. 1848. A kárhozat­ szikláján a szerencsétlen bűnhődő elbeszélését ekkép folytatá­a .A római sereg főtisztei közt volt a király két fija is , kik atyjok gonosz, jellemtelen lelkének tipuszát híven tükröz­ték vissza........Egy lakoma fölött a király asztalánál a beszéd tárgya Róma szép hölgyei voltak. A lakomán a fiatal férj Kol­­latinusz is jelen volt. Minden nős saját neje bájait magasztala, csak a komoly Kollatinusz maradt szótlan; a lelke a szabad­ságukat olly hősiesen védő rutulok közt merengett.

Next