Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-06-03 / 125. szám

534 lek, hogy valami holdvilágba mártott falusi kisasszony hallgatódzni talál, s lakatot vet mosdatlan számra. — Csitt, mond Gyula, magyart húznak! S csakugyan megkezdék a programaiban kitűzött magyart. — Hallod a búskomoly hangokat ? folytatá az exkapitány: mint nyögnek és sírnak a vén hegedűs reszkető ujjai közt, mint tépik föl egyenként az emlékezet véres szálait szivemben, s mint szeretnék uj életre költeni az ármány és irigység maszlagéba fúlt régi dicsőséget! ? — — Vígan fiú, válaszolt Ödön , mi megbarátkoztunk a halállal, tehát mindegy nekünk élni vagy halni! Tüzes üszköt hordtunk fészkünkbe, mint a phoenix; de élni fogunk a történet hálás emlékében s ez dicsőségesebb, mint ezer évig lengeni szégyenben és szolgaságban. Carthago romjaiban is nagyszerű, de ha szolgálója lett volna a büszke Rómának,hamarább elmúlik dicsősége, mint a kéthalmú világűrné fényhatalma. — A magyart kétszer kellett ismételni. A nők legtüzesebben tapsoltak, szinte repedni lehetett hallani a finom kertjüket. Egy német sógornak száján önkénytelenül csúszott ki egy vastag ,éljen! Maga is megijedt, szerencsére, jóérzelmű szagban állott, s ennek okáért nem kellett attól tartania, hogy lelkesedése megbüdösödik valami a jégveremben. Ráhúzták volna harmadszor is, de az ajtók küszöbén, a faloszlopok között, meg az ablakok körében bizonyos komolyképü alakok merültek föl, mellyek a túlságos lelkesedést, mint mágnes a vasat, magukhoz szokták ragadni. A hangversenynek vége volt, s a sokaság kitolult az ajtókon. — A rózsakalapos hölgyecske még egyszer visszanézett : a két barátnak úgy tetszett, mintha köny rezegne világosbarna szemeiben. — És nem csalatkoztak: könyek áztaták e szép arcot s a szomorgó pillantat azon fájdalmat látszék gyászolni, melly idegen földön a honvesztett szabadságmártirok keblét irgalmatlanul feldúlja. És mint egy szerelmes ,Isten veled, tűnt el a bájos hölgy a sokaság között! Az nap délután szép tavaszi idő volt. Ödön és Gyula kikocsikáztak Hitzingbe s onnan átsétáltak gyalog Lainzra a bíró kertjébe , hol jó tejet és fris vajat árulnak, s néha igen érdekes ismeretséget lehet csinálni. Az út igen rövid és kellemes. Mindig árnyékban megy az ember, le is ülhet minden tiz lépésre s gyönyörködhetik a szép kilátásban, mit a zöld réteken elterülő helységek, csinos házaik s nyúlánk tornyaikkal, s a távolabbról emelkedő erdős hegyek nyújtanak. A kertben alig volt egypár vendég, mit hétköznapokon nem igen lehet csudálni, mert a bécsiek illyenkor többnyire otthon maradnak , s legfölebb a közel korcsmába vagy csapszékbe szoktak búcsúra járni. Annál népesebbek aztán ünnepnapokon a főváros körüli mulatóhelyek, megtelik azoknak minden zegezuga, s a vendéglős és emberei alig győzik kielégíteni a sok éhes és szomjas természetbarátokat. A két barát leült egy terebélyes fa alatti kerek asztalhoz. Tűzrül pattant csinos pincérnők forogtak körülöttük. Kellemes lényecskék, kik csak azért látszanak teremtve lenni, hogy másokat is boldogítsanak, de magukat se felejtsék el. Tulajdon leányai a bírónak. A vén róka igen helyesen spekulál: még egyszer olly jól ízlik minden, ha szép leányok szolgálnak az embernek. Nem messze tőlük, a pázsitos dombnak tövében, két hölgy ült. Az egyiknek arcát a kávékannák miatt nem lehetett látni, de annál teljesebb szépségben ragyogott a másiké. Szőke fürtök omlottak le félmeztelen gömbölyű vállára s keze olly hófehér volt, mint a kalács bélé, mit picin ujjai a kávéba aprítottak. Mellette egy széknek hátán rózsaszínű kalap csüngött, ennek tulajdonosnéja pedig szinte azon szőke hölgyecske volt, ki a reggeli hangversenyben mint édes álom lebegett el a dioszkurok fürkésző pillantatjai előtt. — Szerencsés véletlen, örvendetes találkozás ! kiált fel Ödön. Ő is ránk ismert, nézd csak, mint irul pirul. No Gyula, versenytársak leszünk, akárhogy tesszük szerét. Legokosabb lesz, ha a kedvező alkalmat mindjárt üstökénél ragadjuk. — Hadd elkérlek, inté Gyula tüzelő barátját. — Dehogy hagyom, replikázott emez: úgysem tudja az ember, mit csináljon unalmában ez istenvert időben. Aztán, ha te visszavonulsz, annál jobb; nem kerül annyi fáradságba. — Irigylem könnyelműségedet.— — Igazán ? mond komolyan Ödön. És te nem tudnád , hogy ez csak felszín, egyéb semmi: virágos pázsit holt kedvesek tetemei fölött ? A kérdő arca azonban hamar visszanyerő ismét rugékonyságát s egyetlen redöcske sem mutatá a legközelebbi percnek benyomását. — Nos , ami engemet illet, én szívesen átengedem a csatatért: szerénykedek Gyula s jókora vaj szeletet tömött szájába. Nem is halogatta Ödön sokáig a dolgot. Ismeretséget kötni Bécsben, kivált hölgyekkel, igen könnyen lehet, csak nem kell sokat cerimoniázni. A bécsi nők igen szeretik az egyenes utat, s száz eset közel kilencvenkilencszer fele után elődbe jönnek. Feszt és tettetést nem ismernek: úgy adják magukat, amint éreznek. Szendeségük azért vonzó , mert természetes. Nem mondanak ,nem 4-et, ha ,igen-t akarnak mondani; nem néznek balra, ha jobbra ülsz; nem kerülnek fél angol mérföldet, ha két perc alatt elérhetnek a találkozás helyére; nem sütik le szemeiket, ha beléjük akarsz tekinteni, s nem vonják el puha kezecskéjüket, ha azt a tiédben szeretnék hagyni; szóval, nem értik azt a finom mesterséget, mellyel bizonyos kacér hölgyek valódi érzelmüket évekig tudják maszkírozni, s évekig gyötreni és függőben hagyni imádóikat az udvarlás sikere fölött. Pope azt mondá, hogy az angol nő nem más, mint ,lágy férfiú. A bécsi nő csupán nő: a nőnek kevés erényeivel s minden hibáival. — De térjünk vissza Ödönhöz: lássuk, hogy kezdi meg az ostromot. A nap olly indiscret volt, hogy egyenesen szemükbe sütött a szép hölgyeknek. A napernyő nem sok oltalmat nyújtott. — Rosz helyet választottak önök — szólott at Ödön