Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-08-02 / 29. szám

Rátok szép vitézek Gyönyörködve nézek. Ha jó paripátok Szélnek bocsátjátok, Akkor vagytok szépek. A szemetek fényes, S mint kardotok éles ; Sem lány, sem az ellen Fegyveritek ellen — Állani nem képes. Ha­bár káromkodtok , De nem haragusztok ; — Jól jön ki felette Az a teremtette, Mikor káromkodtok. H­acban oroszlánok. Táborban bárányok, Szép bárányok vagytok , Meg is cirógattok, S nem haragszom rátok. Huszárok, huszárok, Utáltatok járok . Szégyen, vagy gyalázat Lesz a magyarázat, Én veletek járok. Boglár, Irén. III. Ne kérj! ne kérj! Ha még egyszer olly szent volnál is előttem. Én — határoztam, B­é­k­á s i J. (Folytatás) A főhadiszállásról Stere utasítók a hölgyeket, biztosítván, hogy Standern még él, s csak holnap fog ide hozatni haditör­vényszék alá. A két nő, bár­mennyire eltikkadott, de nemes érzelmétől az egyik, kiszámításai­tól vezéreltetve a másik, elérték végre Szét. Első teendőjük volt rokonukat felke­resni , ki is a falu Szered felőli részén csinos házban lakott, ez, mint hallá, elbeszélő az elfogatás történetét, s a nőket az itt szállá­soló huszár őrnagyhoz utasitá, kitől sok szé­pet s dicséretest mondott, a nélkül, hogy szükségesnek tartaná nevét is megmondani. Az őrnagy egy hozzá intézett rendele­tét olvasá a tábornoknak, midőn segéde a két nőt bejelenté. Arcát az ifjúnak láng bob­ta el, szive sebesebben dobogott, mintha gyanítaná e nők ki­létét, segédét elküldé, maga a­elé­­lnekment, keze reszketett, midőn az ajtót kinyitá. Irén volt! Irén! A találkozás megtörtént — mint szo­kott lenni kéjjel, elragadtatással. — A szerető hölgy nem akart szemeinek hinni, de szivének lázas érzelmei, arcának földöntúlias színezete — minden elárulta — hogy kinek karjaiban jelenleg az öröklét bol­dogságát élvező, ma, más­fél éve nem látott — de mindig egyaránt imádott — Arthurja. Az anya szótlanul, mint szobor mere­­vü­lten nézé a jelenetet. Ah ! mért volt fogoly Szandern! és mért őrnagy Mindszenty! — Most minden jól van— szólt ragyo­gó szemekkel Irén — te fogsz rajtunk segí­teni — Arthurom! nézd csak anyám, mint megváltozott, úgy tetszik mintha megbar­­nult — de ő megmentendi atyámat, ő teheti. — Bocsásson meg őrnagy úr ! — szólt Standernné különös nyomatékot adva e cím­nek , (észrevévén, hogy neki is kell va­lamit mondani) azon semmit jelentő hangon, melly nem tolmácsol a szeretetet, s gyűlöle­tet mutatni rettegett — azon kellemetlenség­ért — mit házunknál férjemtől tapasztalt. — A csalódás, az önfeledés eltünék. Az őrnagy arca Standern nevére elko­morult. — Óhajtottam volna asszonyom — monda Mindszenty szigorú, de kímélő hangon, — hogy e tárgy minél később jönne köztünk szőnyegre. De ha megtörtént, nyilatkoznom kell. Fáj kimondanom, de Standern úr csak­ugyan túl ment a jogosság határain. — — Uram ön csak gúnyol bennünket, — mond roszul titkolt méreggel Standernné — én leányom atyjáért kérem önt — s ha őrnagy ur mit sem tehet értté — legyen any­­nyi szívességgel bennünket hozzá bocsátani, s megmondani, hol keressük biráit ? ki le­gyen az ? Az őrnagy alig érthetőleg mondá : — Én. — Hogyan ? kiáltanak anya, s gyer­meke egyszerre. Mindszenty gépileg von fel asztaláról egy iratot, s olvasá : — Őrnagy ur! ön kötelességének fog­ja tekinteni ma délutáni 3 órakor főhadiszál­lásomon megjelenni, s a szabályok értelmé­ben Szandern Mátyás kém felett haditörvény­széket alkotni. — —­ tábornok. — Az istenért — kiáltá szép szemeit a sim­asan nyugott ifjúra függesztve Irén — atyámat csak nem fogod megölni — Arthur. —Megölni Irén — mond Mindszenty részvéttel tekintve a lankadt nőre — meg­ölni nem! hanem — elitélni. Vannak köte­lességek , mellyeket örök üdvösségünk elle­nére is tennünk kell. Ha hatalmamban állana is megmenteni őt — kedvesemnek ennyire terhelt atyját meg nem menteném. Társaim, köztök barátaim úgy, mint elleneim reám u­­szitanák a gyanú minden ördögeit. Egy női köny volt elégséges Mindszentynek, hogy a hazaárulókat büntetésük alól elvonja. Bo­csánat e szigorú kitételért, Standern úr leg­alább a mi nézeteink szerint — csakugyan­az. — S ha őt felmenteném Irén! midőn kö­telességem újra a bírói székbe vezetne, mi joggal törhetnék pálcát egy új bűnös felett ? talán mert nincs egy második Irénje ! hiszen úgy az egész világot el kellene ítélnem, s egy második Irént nem találnék. Ha te szerettél engem — én nem fogok rá érdemetlen lenni, s ha a sorsnak e vétkes játéka miatt— melly atyádat kezeimbe hozá — hogy én legyek irányában a szigorú igazság őre — undorral telik is el szép szived nevemre, átkozva ta­lán az egeket, hogy igy történt, de meg­nyugvást találandok a gondolatban : minden elveszett — csak a becsület nem. — — De Arthur — mond a szép gyermek reszketve e szigorú szavak előtt — szavaid a boszú szavai, nem lehetnek szived tolmácsi! ne öld meg őt Arthur ! ha ő gyűlölt, én sze­rettelek ! s nem gyűlölhetett ő olly mértékben, milly végtelen volt az én szerelmem! Az ifjú elforditá a szép könyörgőtől szemeit, szivét érezé kedvese könyeire szorulni. — Szerelmed — oh e szerelem! midőn e kardot felkötöm, mindent magam után hagy­tam, irgalmat, bánatot, könyört, kéjt! eddigi életem nem volt más, mint örökös tanulása szivem megtagadásának, csak két szentet is­merek magam előtt : hazámat, s a rideg fe­nyíték meg nem tágítható zablását. De e két szent közé egy idegen csillag mosolygott, el­­várh­atlanul, összenőve, mint test lélekkel; s ez a te szerelmed volt­oh Irén! Fájdalmaid­ban nem fogsz engem most megérteni, köny­­től elázott szép szemed nem fogja tisztán lát­ni indokaimat, legyen­­így, én nem panasz­kodom sorsom ellen! — Aztán Arthur — folytatá mind szen­vedélyesebben a nő — én nem csak atyámért rettegek, mindkettőnk jövőjéért Arthur! mert atyám gyilkosát — s az éghez emelő újait — csak átkozni tudnám utolsó hörgése közt is. Az őrnagy — mint egy uj eszmétől át­­villanyozva — sebesen ragadá meg kedvese kezét, szemei közé tekintett kimondhatatlan fájdalommal,­melly mintegy visszatükrözni látszék gondolatát: ennyire kelle­n jutnom ? és szólt: — Irén ! én a tábornokhoz megyek. — Hogy neki kegyelmet kérj ! — Hogy felmentetésemet e törvényszék elnöksége alól kikérjem. — Fog e ez atyámon valamit segíteni? — A gyöngédség, mellyel irántad vi­seltetem , e lépésemet még igazolja. Asszo­nyom — folytatá Standernnéhez fordulva az őrnagy, — óhajtását férjével beszélhetni, szigorú utasításom ellenére teljesíteni fogom. Hadnagy úr! Szóla a mellék­szobából kihi­­va segédét — vezesse ön ő nagyságaikat Stan­dern úrhoz. Standernné, ki mindezek szemtanúja volt, hogy leánya mindent oda adó szerelme könyeire sem hajolt meg az ifjú, egy pilla­natot vetett leányára , mintha mondaná: E hitvány kebelt volt érdemes szeretned?! s egyet az ifjúra, lángoló sugáriban égett a szó: Ember gyűlöllek! De Mindszenty mit sem ügyelt e nőre — Irén volt szemei előtt, a szenvedő Irén! — A nők távozónak. Arthur mig fehete szemeivel kiséré — néhány perc telik el — s ő még állott — mint ki teendője felől gondolkodik. A becsület és szerelem vívott agyában, s ki ez utóbbi földfeletti hatalmát ismeri, meg fog bocsátani a katonának — ha egy pillanatra ingadozóvá tette. — Végre féltéve csákóját — lovát paran­csolta elő — és eltűnt. — Egy órával később —­ tábornokhoz látjuk őt belépni. A tábornokot földabrosz között mintegy eltemetve találta, léptére fel­­ütő fejét, megigazítá szemüvegét, s kérdőleg tekintett az őrnagyra. 114

Next