Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-08-02 / 29. szám
Rátok szép vitézek Gyönyörködve nézek. Ha jó paripátok Szélnek bocsátjátok, Akkor vagytok szépek. A szemetek fényes, S mint kardotok éles ; Sem lány, sem az ellen Fegyveritek ellen — Állani nem képes. Habár káromkodtok , De nem haragusztok ; — Jól jön ki felette Az a teremtette, Mikor káromkodtok. Hacban oroszlánok. Táborban bárányok, Szép bárányok vagytok , Meg is cirógattok, S nem haragszom rátok. Huszárok, huszárok, Utáltatok járok . Szégyen, vagy gyalázat Lesz a magyarázat, Én veletek járok. Boglár, Irén. III. Ne kérj! ne kérj! Ha még egyszer olly szent volnál is előttem. Én — határoztam, Béká s i J. (Folytatás) A főhadiszállásról Stere utasítók a hölgyeket, biztosítván, hogy Standern még él, s csak holnap fog ide hozatni haditörvényszék alá. A két nő, bármennyire eltikkadott, de nemes érzelmétől az egyik, kiszámításaitól vezéreltetve a másik, elérték végre Szét. Első teendőjük volt rokonukat felkeresni , ki is a falu Szered felőli részén csinos házban lakott, ez, mint hallá, elbeszélő az elfogatás történetét, s a nőket az itt szállásoló huszár őrnagyhoz utasitá, kitől sok szépet s dicséretest mondott, a nélkül, hogy szükségesnek tartaná nevét is megmondani. Az őrnagy egy hozzá intézett rendeletét olvasá a tábornoknak, midőn segéde a két nőt bejelenté. Arcát az ifjúnak láng bobta el, szive sebesebben dobogott, mintha gyanítaná e nők kilétét, segédét elküldé, maga aelélnekment, keze reszketett, midőn az ajtót kinyitá. Irén volt! Irén! A találkozás megtörtént — mint szokott lenni kéjjel, elragadtatással. — A szerető hölgy nem akart szemeinek hinni, de szivének lázas érzelmei, arcának földöntúlias színezete — minden elárulta — hogy kinek karjaiban jelenleg az öröklét boldogságát élvező, ma, másfél éve nem látott — de mindig egyaránt imádott — Arthurja. Az anya szótlanul, mint szobor merevülten nézé a jelenetet. Ah ! mért volt fogoly Szandern! és mért őrnagy Mindszenty! — Most minden jól van— szólt ragyogó szemekkel Irén — te fogsz rajtunk segíteni — Arthurom! nézd csak anyám, mint megváltozott, úgy tetszik mintha megbarnult — de ő megmentendi atyámat, ő teheti. — Bocsásson meg őrnagy úr ! — szólt Standernné különös nyomatékot adva e címnek , (észrevévén, hogy neki is kell valamit mondani) azon semmit jelentő hangon, melly nem tolmácsol a szeretetet, s gyűlöletet mutatni rettegett — azon kellemetlenségért — mit házunknál férjemtől tapasztalt. — A csalódás, az önfeledés eltünék. Az őrnagy arca Standern nevére elkomorult. — Óhajtottam volna asszonyom — monda Mindszenty szigorú, de kímélő hangon, — hogy e tárgy minél később jönne köztünk szőnyegre. De ha megtörtént, nyilatkoznom kell. Fáj kimondanom, de Standern úr csakugyan túl ment a jogosság határain. — — Uram ön csak gúnyol bennünket, — mond roszul titkolt méreggel Standernné — én leányom atyjáért kérem önt — s ha őrnagy ur mit sem tehet értté — legyen anynyi szívességgel bennünket hozzá bocsátani, s megmondani, hol keressük biráit ? ki legyen az ? Az őrnagy alig érthetőleg mondá : — Én. — Hogyan ? kiáltanak anya, s gyermeke egyszerre. Mindszenty gépileg von fel asztaláról egy iratot, s olvasá : — Őrnagy ur! ön kötelességének fogja tekinteni ma délutáni 3 órakor főhadiszállásomon megjelenni, s a szabályok értelmében Szandern Mátyás kém felett haditörvényszéket alkotni. — — tábornok. — Az istenért — kiáltá szép szemeit a simasan nyugott ifjúra függesztve Irén — atyámat csak nem fogod megölni — Arthur. —Megölni Irén — mond Mindszenty részvéttel tekintve a lankadt nőre — megölni nem! hanem — elitélni. Vannak kötelességek , mellyeket örök üdvösségünk ellenére is tennünk kell. Ha hatalmamban állana is megmenteni őt — kedvesemnek ennyire terhelt atyját meg nem menteném. Társaim, köztök barátaim úgy, mint elleneim reám uszitanák a gyanú minden ördögeit. Egy női köny volt elégséges Mindszentynek, hogy a hazaárulókat büntetésük alól elvonja. Bocsánat e szigorú kitételért, Standern úr legalább a mi nézeteink szerint — csakugyanaz. — S ha őt felmenteném Irén! midőn kötelességem újra a bírói székbe vezetne, mi joggal törhetnék pálcát egy új bűnös felett ? talán mert nincs egy második Irénje ! hiszen úgy az egész világot el kellene ítélnem, s egy második Irént nem találnék. Ha te szerettél engem — én nem fogok rá érdemetlen lenni, s ha a sorsnak e vétkes játéka miatt— melly atyádat kezeimbe hozá — hogy én legyek irányában a szigorú igazság őre — undorral telik is el szép szived nevemre, átkozva talán az egeket, hogy igy történt, de megnyugvást találandok a gondolatban : minden elveszett — csak a becsület nem. — — De Arthur — mond a szép gyermek reszketve e szigorú szavak előtt — szavaid a boszú szavai, nem lehetnek szived tolmácsi! ne öld meg őt Arthur ! ha ő gyűlölt, én szerettelek ! s nem gyűlölhetett ő olly mértékben, milly végtelen volt az én szerelmem! Az ifjú elforditá a szép könyörgőtől szemeit, szivét érezé kedvese könyeire szorulni. — Szerelmed — oh e szerelem! midőn e kardot felkötöm, mindent magam után hagytam, irgalmat, bánatot, könyört, kéjt! eddigi életem nem volt más, mint örökös tanulása szivem megtagadásának, csak két szentet ismerek magam előtt : hazámat, s a rideg fenyíték meg nem tágítható zablását. De e két szent közé egy idegen csillag mosolygott, elvárhatlanul, összenőve, mint test lélekkel; s ez a te szerelmed voltoh Irén! Fájdalmaidban nem fogsz engem most megérteni, könytől elázott szép szemed nem fogja tisztán látni indokaimat, legyenígy, én nem panaszkodom sorsom ellen! — Aztán Arthur — folytatá mind szenvedélyesebben a nő — én nem csak atyámért rettegek, mindkettőnk jövőjéért Arthur! mert atyám gyilkosát — s az éghez emelő újait — csak átkozni tudnám utolsó hörgése közt is. Az őrnagy — mint egy uj eszmétől átvillanyozva — sebesen ragadá meg kedvese kezét, szemei közé tekintett kimondhatatlan fájdalommal,melly mintegy visszatükrözni látszék gondolatát: ennyire kellen jutnom ? és szólt: — Irén ! én a tábornokhoz megyek. — Hogy neki kegyelmet kérj ! — Hogy felmentetésemet e törvényszék elnöksége alól kikérjem. — Fog e ez atyámon valamit segíteni? — A gyöngédség, mellyel irántad viseltetem , e lépésemet még igazolja. Asszonyom — folytatá Standernnéhez fordulva az őrnagy, — óhajtását férjével beszélhetni, szigorú utasításom ellenére teljesíteni fogom. Hadnagy úr! Szóla a mellékszobából kihiva segédét — vezesse ön ő nagyságaikat Standern úrhoz. Standernné, ki mindezek szemtanúja volt, hogy leánya mindent oda adó szerelme könyeire sem hajolt meg az ifjú, egy pillanatot vetett leányára , mintha mondaná: E hitvány kebelt volt érdemes szeretned?! s egyet az ifjúra, lángoló sugáriban égett a szó: Ember gyűlöllek! De Mindszenty mit sem ügyelt e nőre — Irén volt szemei előtt, a szenvedő Irén! — A nők távozónak. Arthur mig fehete szemeivel kiséré — néhány perc telik el — s ő még állott — mint ki teendője felől gondolkodik. A becsület és szerelem vívott agyában, s ki ez utóbbi földfeletti hatalmát ismeri, meg fog bocsátani a katonának — ha egy pillanatra ingadozóvá tette. — Végre féltéve csákóját — lovát parancsolta elő — és eltűnt. — Egy órával később — tábornokhoz látjuk őt belépni. A tábornokot földabrosz között mintegy eltemetve találta, léptére felütő fejét, megigazítá szemüvegét, s kérdőleg tekintett az őrnagyra. 114