Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-09-17 / 64. szám

felmelengette volna, a­mint csak lehetett, olly közönyösen mondotta: — Átkozottul hideg van Jakab. . . . A rejtelmes férfiú, mintegy véletlenül ekkor az ifjúra tekintett, aztán mély, dörgő hangon beszélte: — Igazad van ... az idő átkozottul hi­deg ! attól tarthatunk, hogy a csatorna vize befagy. Mit tudtál ki ? — A keresztelés ma este 8 órakor fog megtartatni. — felelte az ifjú, mellyet miután egykedvűen elhadart, egyszerre csak egy szék­re vágta magát, s kalapját szemei közé húz­ván, arra látszott gondolni, hogy minden eset­re jó lesz egyet alulni. — Cyrus — kiáltá most a bárkatulaj­donos, — az alvásra nincs idő. Tíz perc 8 óra után indulni fogunk. Tudasd ezt a hajós nép­pel , s különösen a kormányossal ... én el­megyek. . . . És ezen parancsolóan hangzott beszéd után egy bő köpenyt körített nyakába, s olly hirtelen a mint csak lehetett, kilépett a szobá­ból. Künn a födezeten kevéssé megállt, s mint észre lehetett venni, a vihar dühében gyönyör­ködött. Végre beburkolta magát, s mintegy eszméletlenül orditá: — Tervemet elősegíti a sors. Mindent merek tenni. . . . E szív . . . . e szerelem . . . e Borbála .... legyen mind­három átkozott. Ezután a partra lépett, s több utcákon áthaladván, egy csinos ház elébe érkezett, hol már egy két­fogatú hintó, mint látszott régtől fogva veszteglett, minthogy a kocsis a mint csak tudott olly hangosan hortyogott. E­­zen előnyt részére használván, óvatos lassan, a hintó bakjára mászott, s ott elég türelmesen várta azt, a­minek meg kellett történni. Nagy sokára a házkapu megnyílt, s a­­zon hölgyek léptek ki, kik közöl kettő a hin­tóban foglalt helyet, elég lármásan követelvén azt, hogy végtére a lovak induljanak. Ez meg is történt, csak hogy lassan döcögtek tova. E­­gyenes irányában egy templomnak haladtak, mellyet midőn megközelítettek, a hölgyek hir­telen megállapodást parancsoltak. Ezután ki­léptek a hintából, s a templom egyik mellék­ajtaján eltűntek. Csak egy, az is halvány s alig égő mécs világitá, a különben is rejtelmes festvények­­kel elárasztott templom falakat, mellyeknek ábrái, komolyan, neheztelen, lehetne mondani kísértetiesen bámultak alá a hölgyekre, kik keresztet hányva magokra, a mint csak tud­tak , olly sietősen haladtak mindig előbbre, de lépteiket a márvány kockázat ábrándos suso­gón , s kétszeres morajjal hangozta vissza. Mesés, megfoghatlan érzelem gyűlt át a két hölgy lelkén. Nekik minden olly komoly­nak, ünnepélyesnek, s kísértetiesnek tetszett, hogy ösztönszerűen reszketni kezdettek. Azt képzelték, hogy az oltárok arany cifrázatai ragyogóbbak, hogy a faragott képek mozognak s melleiket verik, s végre, hogy a festvények élnek, s fenyegetőznek. Azt is képzelték hal­lani , hogy az orgona sípja­ tündérien szomo­rú ábrándot sir, a kereszténységért megköve­zett vértanuknak hattyúdalait, mellyekbe lágy fuvalamként néha egy látatlan kar szólal , vagy mennydörgő hangon a világnak ura. Nem mertek többé körül­nézni, hanem csak sietősen végig haladtak az egyházon, s a sekrestyébe nyomultak, hol már rájuk, mint látszott türelmetlenül egy fekete bárkonyos lelkész várakozott, ki csupa időtöltésből a ke­zében lévő tollat már majdnem egészen össze­rágcsálta , s ki midőn észrevette a két hölgyet feléje közeledni, azonnal köhécselni kezdett; aztán egy könyvet nyitott meg, s homlokát dörzsölgette. Végre ezen kérdést intézte a hölgyekhez : — Mellyik lesz a keresztanya ? — Én tisztelendő pópa, — felelte hir­telen s némileg tetszelgőn a fiatalabb hölgy; mig a másik téli köpenye alól gondosan egy csecsemőt vonzott elő, azt dudálás között karjain ringázgatni kezdvén. — Tehát 1802-ik év, nov. 29-én szü­letett ? — kérdezte a lelkész. — Úgy van. A lelkész írni kezdett. — Szüleinek neve ? — Nagy Bálint, s Endics Borbála. — A csecsemőnek neve ? — Róza. — Szent Róza . . hm . . . hm, — mor­mogta a lelkész , — ez alig­ha görög születé­sű ; — egyébkint mindegy . . . mindegy. Ezalatt a hölgyek visszanyerték lélek éberségöket, s most már magok is megmoso­lyogták azt, hogy minden esetre dőreség volt tőlök megijedni. De egyszerre a falon egy ré­mes sánta árny röppent végig, mellyet a lel­kész észre sem vett,ellévén foglalva a keresz­telési anya­könyv szerkesztésével, azért midőn az utósó szót leírta, illő lassúsággal a saját­­képein keresztelés megtartásához tett készü­leteket. Ezen pillanatban egészen fekete köpeny­ben jelent meg előttük egy vándor lélek , ki hirtelen köpenyét szétterjeszté s alakját kinyúj­­tá, — a mire egyszerre lángvéres s iszonyú magos lett. Ekkor mint a gondolat, olly hirte­len azon asszonyhoz rohant, ki a csecsemőt ringatta karjain. A lelkész minden hidegvérűsége dacára megzavarodott, az aszonyok pedig tökéletesen hitték, hogy az ördöggel van dolguk. Valóban a pillanat rémes, fárasztó, s kisértetes volt. És midőn eszméltek, körülöttök már minden nyugott s csendes volt. A rém eltűnt. A csecsemőt is magával vitte. II. Újvidék kereskedő város. Utcáin sok nép hullámzik, sok szekér robog; kikötőjébe sok hajó érkezik; szóval: mindenütt élénkség, zaj, lárma. Már itt keletnek sajátszerű kinyo­mata kitűnően észrevehető. A házak szeszélye­sen épitvek, nagyobb részint komor, szinet­­lenek s szenyesek; ablakaik keskenyek, fedél­zetük hegyes s több osztályzatú. Az egésznek azonban keleties szint leginkább az utcák köl­csönöznek , mellyekben szerb s török kereske­dők sokasága hemzseg, hosszú csibukokkal kezökben s bő, kiválóan csikós nadrágokban , s prémes nemzeti kaftánokban. A dús kiraka­­tu boltok ajtajában néha ifjú görög leánykák, vagy asszonyok jelennek meg, gyönyörű fejecs­kéiken vörös bársony fezzel, karcsú termetei­ken szűkes rózsaszín öltönynyel, kik a mellet­­tök elmenő ismerőseikre szagos, keleti virágo­kat dobálnak. Az utcák szögleteit, nyár lévén, gyöké­neken nagy édes szilvák, fügék, s megtört mandolák egy halomba töltve foglalják el, mellyek mellett zsidó-török öltönyü nők ácso­­rognak, fonttal, s mérleggel kezeikben , han­gosan , félig énekelve, néha rácul, néha törö­kül kínálva s dicsérve áruikat, kivétel nélkül mindazoknak, kik előttük dolgaik végett elha­ladnak. De alkonyodott. A szerémi feketés he­gyek már ködbe fürödtek, s különösen Péter­­várad mintegy mesés szörnyeteg hamvas fel­legek között látszott úszni. A Duna mozgása is mindinkább nyert emelkedésében, s végtére az, csakugyan tompa zúgássá magasult. Mindegyre sötétebb lett. Az utcák hall­gatagok , némák é­s néptelenekké változtak; azokon már csak egy furcsa kinézésű ifjú ő­­gyelgett, egyszer az égre, egyszer a házak ablakaira bámészkodva. Fütyölni sem felejtett. Valami szomorú pogány dalt kívánt, mint látszott egész mű­vészettel utánozni, mi azonban semmikép sem akart sikerülni, mert mindegyre érzéketlen s rikácsoló maradt az, mellyért még sem boszan­­kodott, hanem csak folytatta útját, s mindig előbbre botorkázott. Most feléje lovag roh­ant. A mén egészen fehér, a rajta ülő egészen fekete volt, csak­hogy széles karimájú kalapja mellett egy hosz­­szú borzas, lángvörös toll úszott. Már szinte elhagyta az ifjút, ki egyszerre utána kiáltott. A lovag visszarántotta bősz­ménjét, s az ifjút megközelítvén, halkan ezt hallatá : — Cyrus nem győztesek várni . . . men­nem kell . . . sorsom, talán életem átka kö­veteli ezt tőlem . . . Siess haza, ügyelj min­denre . . . légy ravasz . . . alattomos, s ha kell vakmerő. Mindenekelőtt Rózára vigyázz.... Ezután gyorsan elrohant. Az ifjú egykedvűen vállát ránta fel, s kabátja zsebeibe fektette kezeit, újra fütyöré­­zett, s újra tovább haladt. Azonban egyszer­re , mintha merész, uj s kivihetlen eszme lep­te volna meg, karjait egymásba fonta s meg­állt. Sokáig gondolkozott igy, nem nézve sem az égre, sem a házak ablakaira, hanem né­mán, mogorván veszteglett ott, mintegy só­bálvány. Végre ezt mormogta: — Soha sem avatott titkába, előttem minden tette rejtély. . . . Róza? . . . Róza?... milly szép, ezelőtt 16 évekkel a templom ra­­boltatott meg érette. . . . Bátyámat talán egy átok üldözi, talán a gonosz szellem. . . . Min­den évben egyszer fehér ménjére ül, s megy keletnek, hogy nyugott felől jöjjön vissza. . . S nem szereti Rózát. . . vele úgy látszik rej­telmes terve van. Éget a vágy tudni a valót. De alkalmam van, megszeghetem eskümet, s elolvashatom naplóját. . . . Ekkor szaladni kezdett; végre az „ör­vények utcájába”” érkezett, s egy keskeny, három emeletes házba suhant. Ott egy szobá­ba nyitott, mellyben gyönyörű leánykát talált, egy nagy kutyával játszadozva. A szoba bizarr pompával vala bútorozva. 254

Next