Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-09-21 / 68. szám

védő magyar honfitársainkat, kik mindenüket elvesztették, s azon magyar várost, melly végpusztulásra jutott. Nem csak emlékezetesség, hanem nyil­vános ellenőrködés tekintetéből is azok nevei, kik e célra előfizetéseket szíveskednek gyűj­teni , elfogadni, az aláírók neveivel együtt az emlékkönyvben külön ki fognak nyomat­ni. A gyűjtők tiszteletpéldányokban is ré­szesülnek. Hogy a nyomtatandó példányok meny­­nyisége iránt annak idején rendelkezhessünk, az előfizetési pénzeket az aláírók neveivel e­­gyütt — mielőbb, de legföljebb a pesti no­vemberi vásárra, midőn már a könyv sajtó alatt lesz H­alol­rth­oz vagy Emich­ Gusz­táv uriutcai könyvkereskedésébe kérjük be­küldetni, hol a vétel iránt nyugtatvány fog kiszolgáltatni. Az előfizetők példányainak pontos elszállítását szinte Emich Gr. ur vál­lalta magára, ki Eisenfels Rudolf könyv­­nyomda-tulajdonos­ társával együtt, a jóté­kony cél iránti tekintetből, a lehető legol­csóbban és díszesebben fogja ez emlékköny­vet kiállítani. Gondoskodva lesz arról is, miszerint a vállalat tiszta jövedelme legcélszerűbben for­­dítassék ne csak az egyesek, hanem Losonc szellemi intézetei uj alapjának gyámolitá­­sára is. Irótársaink legföljebb october 20-áig szíveskedjenek hozzánk beküldeni dolgoza­taikat. Pest, September 21. 1850. Y a h o t Imre. (Hatvani utca a fekete elefántnál 2-ik emel.) Népdalok. I. Becsülettel legyen mondva, Más á hit a galambomra , Az az, hogy más kerülgeti Tán tőlem el is szereti. A galambom nem félteném , — Ha ollyan hit volna mint én De a lyány mind napraforgó , Ha nem lehet rész , akkor jó. Nem tagadom félelmemet; Mert a ki nem félt, nem szeret, — Féltem biz én a galambom , De szeretem is ha mondom. H. A szememben nagy a szálka : Egy hirtelen — barna lyányka ; Isten tudja mi van véle De én majd meghalok értte. Szóban véle még nem voltam Csak épen , hogy az álomban , — De hát mit ér ez az álom, — Heggel nyomát sem találom. . . . Hej, az álom csak néha jó : Ha utána jő a való ; Biz akkor az úgy é lelkem ! Ha megértjük mind a ketten. III. A szivemnek nincsen helye , Nem lehetek zászló menye; Még rám se néz az a huszár Oh könyörülj csak szent muszáj! 270 Soh’­se láttam ollyan embert, Hogy ím szóltam még majd megvert; Pedig csak azt mondtam néki: Hogy ellennék feleségi. Hetyke magyar ám ökeme , Neki cigán nem kellene ; Mintha beiz a cigánfajta Jő erkölcscsel nem bírhatna. No hogy a vasorru bába Szénvonónak őt használja : Nyargalódzék addig rajta , Míg szivemet nem óhajtja. IV. Az én szivem furcsa kvártély, Benne furcsa házaspár él; Úgymint a bú és az öröm, Pedig most és mindörökön. . . . Nem igaz a­z tán csak mese , Hogy egyiknek sincsen esze ; Hisz azért, hogy nem jól élnek , Kutyabaja a hűségnek. Az az a bú úr a háznál Néha több a garázdánál, Az öröm meg megszeppenve Odábbáll egy házzal egybe. . . . És bár ritkán szent a béke, A feleség megjő végre , S odasimul a férjéhez S a férj szörnyű dühödté lesz. Szegény asszony meg sem állhat, Ismét fut, mint a vadállat; S a férj tör , ront, kicsi hijja , A kvártélyt is felfordítja. . . . S az asszony felbátorodtan , Nem tűrhetvén reátoppan ; — Bár kivételkép hajtaná Férjét papucskormány alá. Angyalvári Benő: Anya és leánya. (Folytatás) VI. Ezek szerint bár igen elfoglalt volt, nem feledett még is körültekinteni, azonban azt, kit keresett, ki iránt szive magasan dobogott, nem láthatta sehol. Remélve várta a pillana­tot, melly kétszeresen nehéz szerepét eldob­ni engedendi, de ez, mindegyre késett. Egyet­len egy kalóger sem mutatta magát. És igy a csüggedés, nem különben azon nyomasztó ér­zelem, hogy megcsalatott, tündér álmait egé­szen eloszlatta. Aggodalmai és rész sejtelmei egyszerre erejét s kedvét annyira megunták, mikép előtte, legalább ezen pillanatban, a halál édes nyugalom gyanánt kezdett feltüne­dezni. Tisztán átgondolván helyzetét, nagy lankadottságot érzett tagjaiban, s ez szerint arra gondolt, hogy valamellyik oldalterembe fog távozni, hol könyeinek szabad folyást en­gedhet , s hol átengedheti magát szomorú ér­zelmeinek. De imádóitól nem szabadulhatott. Ezek titkos találdákat sürgettek tőle, sőt arra is unszolták, hogy karját nyújtsa valamellyi­­köknek. — Uraim — hiáb­a megrettenve — tá­voznom kell, — egyszerre beteg lettem. — Szép Grisette — kapta feleletül — az mitsem tesz, hajoljon meg, én elbírom, csak aztán a viszonyosságot ne feledje. — Akarnám hinni — beszélte újra szo­morúan a leányka — hogy kegyetek uraim nem feledkeztek meg arról, hogy egy isme­retlen hölgygyel, mint kell bánni. Mindenki hangosan nevetett. — A világért sem, — kiáltá egy ala­­cson­yofók szappanos inas — ön szeretetre­méltó. Úgy tetszik nekem, hogy már talál­koztam kegyeddel. . . Ne védelmezze magát, én megbírom fizetni vacsoráját, ha mindjárt magához hasonló ludat emésztene is meg. De ezért haza fogom kisérni. . . . Most, ezen pillanatban rohant elő egy egészen fekete álarcos, s durván az útjában állókat félre taszítván majdnem kísértetiesen hörögte: — Ki merészli meggyalázni ezen höl­gyet. Kik vagytok ti gyávák? . . . Távozza­tok, ezen hölgy, az én feleségem. Ezen merész tény, kívánt sikerrel ta­lálkozott. Az álarcosok rögtön szétoszlanak. Majdnem kábultan állott Róza szem­közt azon rút fekete álarcossal, ki magát fér­jének mondotta. Az egész egy megfoghatlan titokként vonult el szemei előtt. De a veszély sürgetősnek látszott, azért legyőzvén némi­leg félelmét, kétes nyugodtan a fekete álar­coshoz , s lassan mondotta: — Köszönöm szívességét, most távoz­ni kívánok, lekötelezne, ha bérkocsit rendelne. — Mire gondol — mormogta vadul az idegen — hát elfeledte azt, a miért ide jött? Később megfogta Róza kezét s unszol­va kiáltá: — Róza kövessen. — Úgy látszik nekem — rebegte Róza — hogy mielőtt követném, tudnom kellene , kilétét. Ez szerint nem vétek hibázni, ha kér­dezem, kihez van szerencsém ? — Róza kövessen. — Ki ön uram? — Ellenséged, vagy szereted, a­mint akarod. A leányka megvala semmisülve. — Ha rögtön el nem hagy — kiáltá később — azonnal segítségért fogok folya­modni. . . . — Én letépem álarcodat. Ekkor lépett közéjök egy kalóger, kit Róza midőn meglátott, mintegy önfeledten, kitörő örömmel kiáltá: — Épen jókor jöttél. Nem hiheted, milly különböző érzelmeken estem keresztül addig, mig reád várakoztam. Miért késtél? lásd, ko­rábbi megjelenésed sok zavartól, mondhatnám veszélytől óvott volna meg. Azonban most nincs más hátra,minthogy megments ezen tolakodó e­­gyéntől, ki elég vakmerőnek látszik arra, hogy üldözzön. — Talán senki sem teljesítené — vá­laszolta hirtelen a kaluger — kivonatodat, mint én, s azt minden esetre úgy venném, mint parancsot; de most nem lehetek szolgá­latodra. Nézz körül, s mondd, látod­­ a fekete álarcost ? — Megrettenve vette észre ekkor Róza, hogy a rút idegen mellőle észrevétlenül eltűnt. — Igazad van — beszélte később futó

Next