Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-09-21 / 68. szám
védő magyar honfitársainkat, kik mindenüket elvesztették, s azon magyar várost, melly végpusztulásra jutott. Nem csak emlékezetesség, hanem nyilvános ellenőrködés tekintetéből is azok nevei, kik e célra előfizetéseket szíveskednek gyűjteni , elfogadni, az aláírók neveivel együtt az emlékkönyvben külön ki fognak nyomatni. A gyűjtők tiszteletpéldányokban is részesülnek. Hogy a nyomtatandó példányok menynyisége iránt annak idején rendelkezhessünk, az előfizetési pénzeket az aláírók neveivel együtt — mielőbb, de legföljebb a pesti novemberi vásárra, midőn már a könyv sajtó alatt lesz Halolrthoz vagy Emich Gusztáv uriutcai könyvkereskedésébe kérjük beküldetni, hol a vétel iránt nyugtatvány fog kiszolgáltatni. Az előfizetők példányainak pontos elszállítását szinte Emich Gr. ur vállalta magára, ki Eisenfels Rudolf könyvnyomda-tulajdonos társával együtt, a jótékony cél iránti tekintetből, a lehető legolcsóbban és díszesebben fogja ez emlékkönyvet kiállítani. Gondoskodva lesz arról is, miszerint a vállalat tiszta jövedelme legcélszerűbben fordítassék ne csak az egyesek, hanem Losonc szellemi intézetei uj alapjának gyámolitására is. Irótársaink legföljebb october 20-áig szíveskedjenek hozzánk beküldeni dolgozataikat. Pest, September 21. 1850. Y a h o t Imre. (Hatvani utca a fekete elefántnál 2-ik emel.) Népdalok. I. Becsülettel legyen mondva, Más á hit a galambomra , Az az, hogy más kerülgeti Tán tőlem el is szereti. A galambom nem félteném , — Ha ollyan hit volna mint én De a lyány mind napraforgó , Ha nem lehet rész , akkor jó. Nem tagadom félelmemet; Mert a ki nem félt, nem szeret, — Féltem biz én a galambom , De szeretem is ha mondom. H. A szememben nagy a szálka : Egy hirtelen — barna lyányka ; Isten tudja mi van véle De én majd meghalok értte. Szóban véle még nem voltam Csak épen , hogy az álomban , — De hát mit ér ez az álom, — Heggel nyomát sem találom. . . . Hej, az álom csak néha jó : Ha utána jő a való ; Biz akkor az úgy é lelkem ! Ha megértjük mind a ketten. III. A szivemnek nincsen helye , Nem lehetek zászló menye; Még rám se néz az a huszár Oh könyörülj csak szent muszáj! 270 Soh’se láttam ollyan embert, Hogy ím szóltam még majd megvert; Pedig csak azt mondtam néki: Hogy ellennék feleségi. Hetyke magyar ám ökeme , Neki cigán nem kellene ; Mintha beiz a cigánfajta Jő erkölcscsel nem bírhatna. No hogy a vasorru bába Szénvonónak őt használja : Nyargalódzék addig rajta , Míg szivemet nem óhajtja. IV. Az én szivem furcsa kvártély, Benne furcsa házaspár él; Úgymint a bú és az öröm, Pedig most és mindörökön. . . . Nem igaz az tán csak mese , Hogy egyiknek sincsen esze ; Hisz azért, hogy nem jól élnek , Kutyabaja a hűségnek. Az az a bú úr a háznál Néha több a garázdánál, Az öröm meg megszeppenve Odábbáll egy házzal egybe. . . . És bár ritkán szent a béke, A feleség megjő végre , S odasimul a férjéhez S a férj szörnyű dühödté lesz. Szegény asszony meg sem állhat, Ismét fut, mint a vadállat; S a férj tör , ront, kicsi hijja , A kvártélyt is felfordítja. . . . S az asszony felbátorodtan , Nem tűrhetvén reátoppan ; — Bár kivételkép hajtaná Férjét papucskormány alá. Angyalvári Benő: Anya és leánya. (Folytatás) VI. Ezek szerint bár igen elfoglalt volt, nem feledett még is körültekinteni, azonban azt, kit keresett, ki iránt szive magasan dobogott, nem láthatta sehol. Remélve várta a pillanatot, melly kétszeresen nehéz szerepét eldobni engedendi, de ez, mindegyre késett. Egyetlen egy kalóger sem mutatta magát. És igy a csüggedés, nem különben azon nyomasztó érzelem, hogy megcsalatott, tündér álmait egészen eloszlatta. Aggodalmai és rész sejtelmei egyszerre erejét s kedvét annyira megunták, mikép előtte, legalább ezen pillanatban, a halál édes nyugalom gyanánt kezdett feltünedezni. Tisztán átgondolván helyzetét, nagy lankadottságot érzett tagjaiban, s ez szerint arra gondolt, hogy valamellyik oldalterembe fog távozni, hol könyeinek szabad folyást engedhet , s hol átengedheti magát szomorú érzelmeinek. De imádóitól nem szabadulhatott. Ezek titkos találdákat sürgettek tőle, sőt arra is unszolták, hogy karját nyújtsa valamellyiköknek. — Uraim — hiába megrettenve — távoznom kell, — egyszerre beteg lettem. — Szép Grisette — kapta feleletül — az mitsem tesz, hajoljon meg, én elbírom, csak aztán a viszonyosságot ne feledje. — Akarnám hinni — beszélte újra szomorúan a leányka — hogy kegyetek uraim nem feledkeztek meg arról, hogy egy ismeretlen hölgygyel, mint kell bánni. Mindenki hangosan nevetett. — A világért sem, — kiáltá egy alacsonyofók szappanos inas — ön szeretetreméltó. Úgy tetszik nekem, hogy már találkoztam kegyeddel. . . Ne védelmezze magát, én megbírom fizetni vacsoráját, ha mindjárt magához hasonló ludat emésztene is meg. De ezért haza fogom kisérni. . . . Most, ezen pillanatban rohant elő egy egészen fekete álarcos, s durván az útjában állókat félre taszítván majdnem kísértetiesen hörögte: — Ki merészli meggyalázni ezen hölgyet. Kik vagytok ti gyávák? . . . Távozzatok, ezen hölgy, az én feleségem. Ezen merész tény, kívánt sikerrel találkozott. Az álarcosok rögtön szétoszlanak. Majdnem kábultan állott Róza szemközt azon rút fekete álarcossal, ki magát férjének mondotta. Az egész egy megfoghatlan titokként vonult el szemei előtt. De a veszély sürgetősnek látszott, azért legyőzvén némileg félelmét, kétes nyugodtan a fekete álarcoshoz , s lassan mondotta: — Köszönöm szívességét, most távozni kívánok, lekötelezne, ha bérkocsit rendelne. — Mire gondol — mormogta vadul az idegen — hát elfeledte azt, a miért ide jött? Később megfogta Róza kezét s unszolva kiáltá: — Róza kövessen. — Úgy látszik nekem — rebegte Róza — hogy mielőtt követném, tudnom kellene , kilétét. Ez szerint nem vétek hibázni, ha kérdezem, kihez van szerencsém ? — Róza kövessen. — Ki ön uram? — Ellenséged, vagy szereted, amint akarod. A leányka megvala semmisülve. — Ha rögtön el nem hagy — kiáltá később — azonnal segítségért fogok folyamodni. . . . — Én letépem álarcodat. Ekkor lépett közéjök egy kalóger, kit Róza midőn meglátott, mintegy önfeledten, kitörő örömmel kiáltá: — Épen jókor jöttél. Nem hiheted, milly különböző érzelmeken estem keresztül addig, mig reád várakoztam. Miért késtél? lásd, korábbi megjelenésed sok zavartól, mondhatnám veszélytől óvott volna meg. Azonban most nincs más hátra,minthogy megments ezen tolakodó egyéntől, ki elég vakmerőnek látszik arra, hogy üldözzön. — Talán senki sem teljesítené — válaszolta hirtelen a kaluger — kivonatodat, mint én, s azt minden esetre úgy venném, mint parancsot; de most nem lehetek szolgálatodra. Nézz körül, s mondd, látod a fekete álarcost ? — Megrettenve vette észre ekkor Róza, hogy a rút idegen mellőle észrevétlenül eltűnt. — Igazad van — beszélte később futó