Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-10-19 / 92. szám

közelebb hajlott hozzám ez idő alatt. — Hajh! lesz azok átkozott napok valának. Küzdeni a test és lélek minden fúriáival, hordozni az é­­let szükségét, nyomorait ezer alakban, élni meghalva , reménye nélkül boldogabb jövő­nek. . . Ha téged nem hoz a jó isten, tudod mit csinálok ? Kisétálok holdvilágos estén a dunapartra, messze föl vagy lefelé, hol embe­rek nem járnak s nézvén a csillagos eget a hab tükörében, égbe szállottam volna. . . Herman tátott szájjal bámult a gyönyö­rű leányra s a mint ez elhagyta beszédét, elmosolyodott; kezébe vette a szép csábitó kis kezét, mellyen minden ujj egy egy festő rózsabimbónak tetszett, kezébe vette és meg­csókolta. — Ne bolygasd azt a múlt időt Mila! nincsen abból semmi hasznod, csak szived keseredik általa. Én szeretlek s egyébre ne legyen gondod. — Tehát igazán szeretsz Herman ? — A­mint e földön egy férfi szerethet. Akartam ezt bebizonyítani eddig is. Ezután még inkább akarom. . Nem fogom már soká húzni halasztani, enyémmé teszlek istenem­ber előtt. Mila kétértelműleg mosolygott. Öröm is volt e mosolyban, de szánalom és gúny is. — Nem Herman! ezt nem szükség ten­ned, mert ekkor magadat nem teszed enyémmé. — Addig is tied a mim van, kincsem, boltom, testem és lelkem. Megosztok veled mindent a­mivel bírok; örömödön kétszeres örömet érzek, bánatod elhervasztja lelkemet. — Sajnálnám, ha magadat egészen kife­lednéd a számításból. . . — Kifeledem Mila, egészen kifeledem, mert nálad nélkül én semmi sem vagyok. . Jer, jer e nap emlékére vedd által tőlem tit­kos szekrényem felét! Milát karon fogta a horihorgas férfiú és vezette drága szőnyeggel bevont mellék­szo­bába. E szoba egy utcára nyíló ablakból ka­pott világot, mellynek tiszta fehér függönyei e percben félig le voltak eresztve. Egyik ol­dalon a­mint az alkonyuló félhomályban ki­venni lehetett, finom vörös szövetű díván kí­nálkozott ruganyos, dagadozó kebelével. Két felől egy egy hasonszinű zsellyeszék, mely­­lyek aranyos oroszlánkörmökkel látszottak kapaszkodni a fényesre simított padozat sző­nyegébe. Egy kis márvány asztalon, melly a szoba jobb oldalán foglalt helyet, különféle arany és ezüst ékszerek, fényűzési drágasá­gok , megfizethetlen emlékek ragyogtak. Kö­zöttük középen egy régi arany serleg tűnt ki domborművileg metszett képeivel. A serlegből ingerlő kedves illat áradozott kétélvezetre híva föl mintegy a belépőt. A falakon kisebb nagyobb olajfestvények függtek ragyogó fog­lalatban , ízletes renddel. A képek nagy ré­szét gyönyörű nőalakok tevék, többnyire olly helyzetben, hogy általa erőt nyerjen a leg­szegényebb képzelet is. Ott volt a többek közt a fátyoltalan Ió, a mint Jupiter medve ké­pében megragadja,derekát átöleli, ajkait csók­ban füröszti s odaolvad a kéj és félelem miatt elalélt hölgy kebelére. A mint beléptek, Herman mohó tü­zes­­séggel futott a márványasztalhoz. . . Tartó oszlopának alsó részén megnyomott egy ru­gót , melly idegen szem előtt egészen fölis­­merhetlen, s észrevehetlen volt. E nyomásra csöndesen, minden zaj nélkül pattant le egy födél az asztal egyik oldaláról s két apró fió­kot engedett látni az asztal belsejében. Herman kinyitá­s kihúzá mindkettőt. Mintha a nap elrejtett sugarai törtek volna elő börtönükből. A vert arany sárga fé­nye , keleti gyöngyök, drága kövek ragyo­gása , briliántok égő sugara tündököltek föl egyszerre szemvakító vegyületben. —­lm itt van, Mila, itt van, válaszsz! Ebben is ezer arany, a másikban is annyi, a többi ráadás. . Egyforma mind a kettő, vá­laszsz ! Mila hidegen bámult az elébe tett kin­cses fiókra. Ismerte Slermant. Tudta, hogy vannak kedélyében bizonyos időszakok, midőn kedve, bolondsága megtelik, mint a hold, máskor ismét egészen elfogy s akkor sötétebb szomorúbb, mint csillagtalan éjszaka. — Ha akarod Herman, jó, én válasz­tok, e fiók enyim. — úgy van lelkem, tiéd, örökre a tiéd. Rendelkezzél vele tetszésed szerint és enge­­met szeress . H úgy a galambom szeretsz ? Átölelé a szép csábitó derekát s számo­­latlan szórta a csókot kisded ajkaira, mellyek pirosak voltak, mint a csöppentett vér. Hogy Herman örökké csak hűséget, csak szerelmet kívánt a szép Milától, ez azért tör­tént, mivel sejteni kezdé, hogy e kedves gyer­mek csupa kénytelenségből él oldala mellett. Sőt ha valamivel kevesebb hiányzott volna Herman úrnál, e sejtelem bizonyosan tudottá, meggyőződéssé festik nála. . Most néha fejét is rátette volna, hogy Mila e földön a leghű­ségesebb nő, máskor majd felakasztotta ma­gát, hogy Mila mást szeret. . Hitt és nem hitt, a­mint a szellő fü­lébe hajtá a hírt. . — Csak azt ígérd meg Mila, hogy erre a barnára nem fogsz nézni! — Ugyan mért kívánsz illyet, mikor tudod mennyire szeretem a barnát ? hát nem vagy é te barna ? . . . Oh te havas eszű, te mindig habozó, mindig féltékeny!! E szavak­nál a szép csábító hizelegve simogatta meg Herman ur fonnyadt képeit ,­­ sőt kebelére simult egész önmegtagadással. — így galambom, igy!! hi hi!! vála­­szolá Herman buta nevetéssel, kimondhat­­lan boldognak érezve magát. Kitárta vékony karjait, mellyek egyébiránt alácsü­ggésre voltak teremtve, mint a szomorú fűzfa gallya. Magához szok­ta a galambot s bár mellékszo­bája kerevetén ült, a mennyország kapuját látta maga előtt. . .... Elhalt a szó mindkettőjük ajakán . . . Csendesség jön, de nem ollyan, mellyet halottakénak lehetne mondani. A régi arany serlegből ingerlő illat á­­radozott. A falakon gyönyörű nőalakok képei függtek, többnyire olly helyzetben, melly ál­tal a legszegényebb képzelet is erőt nyer. — E percben kocogta­tás hallatszott a szom­szédból . . . Mintha az elválasztó vékony fa­lat kopogtatta volna valaki. Herman nem vet­te észre; Mila önkénytelen megrezzent, aztán elmosolyodott. E kocogtatás kényszerit­, hogy Milát és Slermant magukra hagyván, a szomszédba térjünk. Parányi szoba­ hossza alig nyolc lépés, széle pedig nem több negyedfélnél. Közvetlen összeköttetésben van azon szobával, melly­­ben Milát és Hermant hagytuk , egy téglányi vastag közfal választja egymástól. Minden ko­pogtatás , beszéd vagy nevetés kényelmesen áthallik egyikből a másikba. És ez Lőve úr­nak roppant szerencséje. Sőt maga Mila sem bánja, hogy így van. Mindketten megtanultak beszélni puszta jelek által. Kopogtatásból áll betűjök és szavak, s szivök olvassa és értel­mezi. — Lőve úr egy volt a legrejtélyesb egyé­nek közöl. Senki sem tudta, honnan jött a fő­városba, annál kevésbé hagyott pillantást vet­ni magán viszonyaira. Egész lényén biztos állovagiasság színét viselte. Legtöbbet tudott beszélni Bécsről s holmi cifra diadalmas pár­bajokról. Különben mióta Pesten van, so­sem adta jelét oroszlányságának. Mindig csinosan, feszesen öltözködött a legutolsó divat szerint, pénzben soha szükséget nem látott, legalább nem mutatta azt s jövedelemforrásait legmeg­­hittebb ismerősei sem birták sejteni. Szerel­mi kalandokat ritkán hozott elő, de mikor e­­gyet vagy mást feledékenységből elmondott, kilátszott, hogy azt nem puszta mende­mon­dából tanulta. Miután Lőve úr szobája közfalát né­hányszor megkopogtatta,s feleletet nem kapott, lecsapta magát rövid kerevetére. — Már egy hónapja, s mégsem vagyok célomnál. Alig emlékeztem rá, hogy egy hó­napi hálóvetésemnek illy kevés eredménye lett volna. Pedig ez itt van szemem előtt, kar­jaim közt s mégis . . .! Nem szereti Hermant, az bizonyos. Ez idétlen váz, e szellemtelen hile csak kincsével bír maga iránt némi ér­deket gerjeszteni. De ha engem szeret, mért nem követi akaratomat, mért nem veti magát karjaim közé egészen, föltétlenül!... Vagy egy hónap kevés volt még, hogy e pontra vi­gyem ? Jó ! hát még egy hónapot és még egyet, vagy akármennyit, mig végrehajtom a mibe kezdtem. Ajtaján kopogtattak. Egy középidejü kö­vér nő lépett be,iszonyú pihegéssel és zúgás­sal adván tudtul, hogy száz egynéhány lép­csőt mászott meg, mig ő szobába ért. — Jó napot uram! esté vagy inkább fuvá ki hosszú lélekzetet véve utána. — Jó napot asszonyom, viszonzá Lőve, miközben kerevetéről gyorsan felpattant. — Hát tudja ön mi újság? — Valóban szükségem van a fölvidu­­lásra . . . halljuk. — De nem valami felvidító ám ez uram! — Tehát halálos szomorító úgy é ? ... úgy is halljuk! — Már hiszen, hogy épen ollyan ha­lálos volna azt sem gondolom, csakhogy még­is jobb volna tán, ha máskép volna. . . . — Asszonyom, édes Terézem! ne kerít­sen nagy feneket annak a parányi dolognak. Azóta tízszer végére járhatott volna. (Vége követk.) 374

Next