Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-10-19 / 92. szám
közelebb hajlott hozzám ez idő alatt. — Hajh! lesz azok átkozott napok valának. Küzdeni a test és lélek minden fúriáival, hordozni az élet szükségét, nyomorait ezer alakban, élni meghalva , reménye nélkül boldogabb jövőnek. . . Ha téged nem hoz a jó isten, tudod mit csinálok ? Kisétálok holdvilágos estén a dunapartra, messze föl vagy lefelé, hol emberek nem járnak s nézvén a csillagos eget a hab tükörében, égbe szállottam volna. . . Herman tátott szájjal bámult a gyönyörű leányra s a mint ez elhagyta beszédét, elmosolyodott; kezébe vette a szép csábitó kis kezét, mellyen minden ujj egy egy festő rózsabimbónak tetszett, kezébe vette és megcsókolta. — Ne bolygasd azt a múlt időt Mila! nincsen abból semmi hasznod, csak szived keseredik általa. Én szeretlek s egyébre ne legyen gondod. — Tehát igazán szeretsz Herman ? — Amint e földön egy férfi szerethet. Akartam ezt bebizonyítani eddig is. Ezután még inkább akarom. . Nem fogom már soká húzni halasztani, enyémmé teszlek istenember előtt. Mila kétértelműleg mosolygott. Öröm is volt e mosolyban, de szánalom és gúny is. — Nem Herman! ezt nem szükség tenned, mert ekkor magadat nem teszed enyémmé. — Addig is tied a mim van, kincsem, boltom, testem és lelkem. Megosztok veled mindent amivel bírok; örömödön kétszeres örömet érzek, bánatod elhervasztja lelkemet. — Sajnálnám, ha magadat egészen kifelednéd a számításból. . . — Kifeledem Mila, egészen kifeledem, mert nálad nélkül én semmi sem vagyok. . Jer, jer e nap emlékére vedd által tőlem titkos szekrényem felét! Milát karon fogta a horihorgas férfiú és vezette drága szőnyeggel bevont mellékszobába. E szoba egy utcára nyíló ablakból kapott világot, mellynek tiszta fehér függönyei e percben félig le voltak eresztve. Egyik oldalon amint az alkonyuló félhomályban kivenni lehetett, finom vörös szövetű díván kínálkozott ruganyos, dagadozó kebelével. Két felől egy egy hasonszinű zsellyeszék, melylyek aranyos oroszlánkörmökkel látszottak kapaszkodni a fényesre simított padozat szőnyegébe. Egy kis márvány asztalon, melly a szoba jobb oldalán foglalt helyet, különféle arany és ezüst ékszerek, fényűzési drágaságok , megfizethetlen emlékek ragyogtak. Közöttük középen egy régi arany serleg tűnt ki domborművileg metszett képeivel. A serlegből ingerlő kedves illat áradozott kétélvezetre híva föl mintegy a belépőt. A falakon kisebb nagyobb olajfestvények függtek ragyogó foglalatban , ízletes renddel. A képek nagy részét gyönyörű nőalakok tevék, többnyire olly helyzetben, hogy általa erőt nyerjen a legszegényebb képzelet is. Ott volt a többek közt a fátyoltalan Ió, a mint Jupiter medve képében megragadja,derekát átöleli, ajkait csókban füröszti s odaolvad a kéj és félelem miatt elalélt hölgy kebelére. A mint beléptek, Herman mohó tüzességgel futott a márványasztalhoz. . . Tartó oszlopának alsó részén megnyomott egy rugót , melly idegen szem előtt egészen fölismerhetlen, s észrevehetlen volt. E nyomásra csöndesen, minden zaj nélkül pattant le egy födél az asztal egyik oldaláról s két apró fiókot engedett látni az asztal belsejében. Herman kinyitás kihúzá mindkettőt. Mintha a nap elrejtett sugarai törtek volna elő börtönükből. A vert arany sárga fénye , keleti gyöngyök, drága kövek ragyogása , briliántok égő sugara tündököltek föl egyszerre szemvakító vegyületben. —lm itt van, Mila, itt van, válaszsz! Ebben is ezer arany, a másikban is annyi, a többi ráadás. . Egyforma mind a kettő, válaszsz ! Mila hidegen bámult az elébe tett kincses fiókra. Ismerte Slermant. Tudta, hogy vannak kedélyében bizonyos időszakok, midőn kedve, bolondsága megtelik, mint a hold, máskor ismét egészen elfogy s akkor sötétebb szomorúbb, mint csillagtalan éjszaka. — Ha akarod Herman, jó, én választok, e fiók enyim. — úgy van lelkem, tiéd, örökre a tiéd. Rendelkezzél vele tetszésed szerint és engemet szeress . H úgy a galambom szeretsz ? Átölelé a szép csábitó derekát s számolatlan szórta a csókot kisded ajkaira, mellyek pirosak voltak, mint a csöppentett vér. Hogy Herman örökké csak hűséget, csak szerelmet kívánt a szép Milától, ez azért történt, mivel sejteni kezdé, hogy e kedves gyermek csupa kénytelenségből él oldala mellett. Sőt ha valamivel kevesebb hiányzott volna Herman úrnál, e sejtelem bizonyosan tudottá, meggyőződéssé festik nála. . Most néha fejét is rátette volna, hogy Mila e földön a leghűségesebb nő, máskor majd felakasztotta magát, hogy Mila mást szeret. . Hitt és nem hitt, amint a szellő fülébe hajtá a hírt. . — Csak azt ígérd meg Mila, hogy erre a barnára nem fogsz nézni! — Ugyan mért kívánsz illyet, mikor tudod mennyire szeretem a barnát ? hát nem vagy é te barna ? . . . Oh te havas eszű, te mindig habozó, mindig féltékeny!! E szavaknál a szép csábító hizelegve simogatta meg Herman ur fonnyadt képeit , sőt kebelére simult egész önmegtagadással. — így galambom, igy!! hi hi!! válaszolá Herman buta nevetéssel, kimondhatlan boldognak érezve magát. Kitárta vékony karjait, mellyek egyébiránt alácsüggésre voltak teremtve, mint a szomorú fűzfa gallya. Magához szokta a galambot s bár mellékszobája kerevetén ült, a mennyország kapuját látta maga előtt. . .... Elhalt a szó mindkettőjük ajakán . . . Csendesség jön, de nem ollyan, mellyet halottakénak lehetne mondani. A régi arany serlegből ingerlő illat áradozott. A falakon gyönyörű nőalakok képei függtek, többnyire olly helyzetben, melly által a legszegényebb képzelet is erőt nyer. — E percben kocogtatás hallatszott a szomszédból . . . Mintha az elválasztó vékony falat kopogtatta volna valaki. Herman nem vette észre; Mila önkénytelen megrezzent, aztán elmosolyodott. E kocogtatás kényszerit, hogy Milát és Slermant magukra hagyván, a szomszédba térjünk. Parányi szoba hossza alig nyolc lépés, széle pedig nem több negyedfélnél. Közvetlen összeköttetésben van azon szobával, mellyben Milát és Hermant hagytuk , egy téglányi vastag közfal választja egymástól. Minden kopogtatás , beszéd vagy nevetés kényelmesen áthallik egyikből a másikba. És ez Lőve úrnak roppant szerencséje. Sőt maga Mila sem bánja, hogy így van. Mindketten megtanultak beszélni puszta jelek által. Kopogtatásból áll betűjök és szavak, s szivök olvassa és értelmezi. — Lőve úr egy volt a legrejtélyesb egyének közöl. Senki sem tudta, honnan jött a fővárosba, annál kevésbé hagyott pillantást vetni magán viszonyaira. Egész lényén biztos állovagiasság színét viselte. Legtöbbet tudott beszélni Bécsről s holmi cifra diadalmas párbajokról. Különben mióta Pesten van, sosem adta jelét oroszlányságának. Mindig csinosan, feszesen öltözködött a legutolsó divat szerint, pénzben soha szükséget nem látott, legalább nem mutatta azt s jövedelemforrásait legmeghittebb ismerősei sem birták sejteni. Szerelmi kalandokat ritkán hozott elő, de mikor egyet vagy mást feledékenységből elmondott, kilátszott, hogy azt nem puszta mendemondából tanulta. Miután Lőve úr szobája közfalát néhányszor megkopogtatta,s feleletet nem kapott, lecsapta magát rövid kerevetére. — Már egy hónapja, s mégsem vagyok célomnál. Alig emlékeztem rá, hogy egy hónapi hálóvetésemnek illy kevés eredménye lett volna. Pedig ez itt van szemem előtt, karjaim közt s mégis . . .! Nem szereti Hermant, az bizonyos. Ez idétlen váz, e szellemtelen hile csak kincsével bír maga iránt némi érdeket gerjeszteni. De ha engem szeret, mért nem követi akaratomat, mért nem veti magát karjaim közé egészen, föltétlenül!... Vagy egy hónap kevés volt még, hogy e pontra vigyem ? Jó ! hát még egy hónapot és még egyet, vagy akármennyit, mig végrehajtom a mibe kezdtem. Ajtaján kopogtattak. Egy középidejü kövér nő lépett be,iszonyú pihegéssel és zúgással adván tudtul, hogy száz egynéhány lépcsőt mászott meg, mig ő szobába ért. — Jó napot uram! esté vagy inkább fuvá ki hosszú lélekzetet véve utána. — Jó napot asszonyom, viszonzá Lőve, miközben kerevetéről gyorsan felpattant. — Hát tudja ön mi újság? — Valóban szükségem van a fölvidulásra . . . halljuk. — De nem valami felvidító ám ez uram! — Tehát halálos szomorító úgy é ? ... úgy is halljuk! — Már hiszen, hogy épen ollyan halálos volna azt sem gondolom, csakhogy mégis jobb volna tán, ha máskép volna. . . . — Asszonyom, édes Terézem! ne kerítsen nagy feneket annak a parányi dolognak. Azóta tízszer végére járhatott volna. (Vége követk.) 374